Harry Potter fanfictions

Egy új egyperces tőlem.

Önmarcangolás
Ajánlott zene: The Fray – You found me
Az Odúra csönd borult. Az emberek szellemként járkáltak a házban, alig-alig jöttek ki szobáikból. A fiú az ágyon gubbasztott, napok óta nem beszélt senkivel. Feltornyosult halmokban hevertek mellette a Reggeli Próféta legutóbbi számai, és az ebédhez sem nyúlt. Sőt, az előző napi vacsorához, és az egész napi ételhez sem.
Hermione lépett be hozzá, egyenesen leült mellé az ágyra, és magához ölelte, majd halk zokogásba kezdett.
- Nem csinálhatod ezt, enned kell! Nem teheted, nem ezt akarná Ő sem!
De a fiú mereven tartotta magát. Minden érzelem kihalt belőle, amikor elment, és itt hagyta őket, egyedül, szenvedve.
- Mrs. Weasley félt, hogy valami bajod lesz, ha nem eszel, tudod, hogy milyen, ha rólunk van szó. Mióta nem aludtál? – szipogta.
- Rég – vonta meg a vállát a fiú. – De nincs kedvem aludni. Nincs erőm. Ha lehunyom a szemem, őt látom, és azt nem akarom. Látom, ahogy meghal, és ez kísért, és fáj, és mardos. És én ezt nem akarom.
- Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz. Már csak te maradtál nekem.
- Ne mondj ilyet. Mindenki itt van veled. Mindenki szeret téged.
- De ő nincs itt!
- Tudom. Voltál már egyáltalán a sírjánál?
Megrázta a fejét, és elfordult Hermionétól, a kint tomboló vihart nézni. Ugyanezt érezte önmagában. Egy pusztító zuhatagot, és ürességet. Mindig ott volt neki, amikor szüksége volt rá, mindig mellé állt, ha baj volt, és harcolt vele is, harcolt ellene is, ha épp ez kellett.
- Ne nyúzd magad. Nem te tehetsz róla.
- Te hogy tudod elviselni?
- Kihaltak belőlem az érzelmek. Kihalt belőlem a fájdalom is. Tudom, hogy ott van, nagyon mélyen, de nem engedem, hogy elhatalmasodjon rajtam. Mi ketten mindenkinél jobban szerettük ezen a világon. Gyere velem, kérlek. Egyedül nem merek menni.
- Hermione…
- Tudod, hogy nem csinálhatod ezt örökké! Tudod, hogy egyszer el kell oda menned! És miért mennél egyedül? Miért ne mennél most, velem? Kérlek!
Akaratlanul felállt, megfogta Hermione kezét, és a hátsó kert felé indultak. A vihar megállíthatatlanul söpört végig a vidéken, a villámok másodpercenként csillantak fel, és a dörgés sem szándékozott megszűnni. A kertben egy sírkő állt, merészen kiemelkedve a földből. Mindketten odaléptek elé, és a fiú lerogyott a földre. Végigsimított a feliraton, és zokogásban tört ki…
Ronald Bilius Weasley
1980. március 1. – 1998. június 17.
Gyermek, testvér, barát
Ahol a szíved, ott a kincsed is. Soha nem feledünk, Ron.
Harry felkiáltott. A világ ellene fordult, elvette tőle a legjobb barátját, és ő nem tehetett mást, csak zokogott és ordított…

Szintén egy régebbi írásom.
Gondolatok egy nyári estén
A Herceg emlékére

Hátradőltem a kertben álló hintaágyon, és a kezemben tartott Esti Prófétát pedig ledobtam a kellemesen puha fűbe. Már körülbelül két hete semmit sem írnak a győzelmünkről - hála az égnek. Végre nem zargatnak nap, mint nap az újságírók, és nyugodtan élhetem a megszokott életem Ginnyvel, a barátnőmmel.

Még most is sokat gondolok arra a másfél hónappal ezelőtti éjszakára, amikor végre mindenek vége lett, hiszen Voldemort végre elhagyta az élők sorát, örökre a pokol lángjaiban fog égni. Minden egyes pillanatra emlékszem annak a végzetes napnak, amikor oly sok, általam szeretett és csodált ember halt meg. Köztük Perselus Piton is, akitől bátrabb embert aligha láthat az ember.

Világéletemben gyűlöltem őt, egészen a halála pillanatáig. De már egyáltalán nem, sőt, inkább ellenkezőleg. Mostanában rengeteget merengek az életén, és annak értelmén. Mindig titkolta, hogy szerelmes volt anyámba, úgy, ahogyan apám, teljes szívéből szerette. Viszont ahogy apát, úgy engem is utált - látszólag. Most már tudom, hogy nem. Legalább értem, hogy miért nézett mindig a szemembe, ha segítségre volt szükségem, és miért nem, ha ellenem tett.

Hiszen a szemeim… csak a szemeimet kaptam anyától, és esetleg néhány jellembeli hasonlóságot, minden másban kiköpött apa vagyok. De a szemeimben a szerelmét látta, azt a Lilyt, akiért évekig küzdött, és nem sokkal a halála előtt megpróbálta megvédeni.

Nem tehetek róla, de állandóan Perselus emlékei járnak a fejemben. Megmutatta mindazt, amiért élt, amit tett, és bebizonyította, hogy mennyire bátor ember. A szüleim, Sirius és Remusék mellett ő a legbátrabb ember az én megítélésem szerint.

Rengeteget töprengek azon, hogy mi történt volna, ha anya viszonozza az érzéseit. Talán most nem lennék itt, és anya és apa is élne, Voldemort pedig lehet, hogy nem minket támad meg, és nem is létezne a jóslat. Nem tudom, de ezen már változtatni nem lehet. Meghaltak, elvesztettem őket.

Eddig elképzelhetetlennek tartottam, hogy ő valaha is szerelmes volt. És azt, hogy pont anyámba?! Azt nemhogy elképzelhetetlennek, de egyenesen lehetetlennek tartottam. Mindig is abban a hitben éltem, hogy anya és apa azonnal egymásba szeretett, mindig együtt lógtak, és hamar elkezdtek járni. Erre tessék! Anya még Pitonnal is kavart, még ha neki csak egy jó barátot jelentett. De Piton szerette, szerelemmel szerette. A legjobb barátok voltak, minden egymás mellett álltak.

Valaki igazán elmondhatta volna, vagy legalább utalhatott volna rá. De most már mindennek vége. Mindannyian halottak, elvesztettem őket.

Sokszor megnézem újra meg újra Perselus Piton emlékeit. Jó érzés a mamát látnom, amikor gyerek és tizenéves ifjú volt. És apa… apa, ahogy lohol anya után, és üldözi a szerelmével. Szerencse, hogy ebben legalább nem rá ütöttem.

Azt hiszem, megszerettem őt. Mármint Pitont. Örülök, hogy egy ilyen férfi állt anya mellett, még ha sok vitájuk is volt. De megvédték egymást, ha kellett, és ez a lényeg.

Most, mintha egy álomból ébrednék, úgy zökkentett vissza a valóságba egy kép. Nem messze tőlem állt egy hatalmas kőrisfa. Körülötte három ezüstös színű állat kergette egymást. Egy szarvas, és két csodaszép őz. Az egyik őz és a szarvas néha-néha összebújt egy-egy szerelmes pillanatra, de aztán újra folytatták boldogító játékukat.

Melegség öntötte el a szívemet, mert éreztem, hogy ez egy túlvilági üzenet lenne, ami biztosít arról, hogy szent a béke. Hármójuk szívébe újra, vagy éppen végre a barátság költözött.

Elmosolyodtam, majd még percekig néztem az egyre inkább halványuló képet, mígnem az álmok csodás országába léptem, ahol semmi sem volt lehetetlen… még ők sem.

Ez még egy régebbi írásom.

Van valaki, aki csak rá vár
A történetet a December Boys című film ihlette

- Tommy! Tommy! - ficánkolt egy alig öt éves fiúcska a sok kisebb és nagyobb gyerek között. Az utóbbi 2-3 évben, akit csak megismert és megszeretett, azt mindet elvesztette.

Minden barátot, mindenkit, akit közel engedett magához, és mindenkit, aki gyerek volt mellette. És most Tommy. Már ő is elment. Ő volt számára a legkedvesebb mindenki közül. Neki minden titkát elmondta. Tudott a rémálomról, ami kínozza a fiút, a zöld fényről, a kígyóarcú férfiról, a női sikolyról, mindenről, amire csak emlékezett arról a végzetes éjszakáról. Egyszóval mindenről, ami ennek a kisfiúnak ezt a létet, ezt az életmódot jelentette.

Mindig voltak barátai, és az itteni „nénik” és „bácsik” is mind kedvesek voltak neki, de már most, öt évesen érezte, hogy ő nem ide tartozik, nem ez az igazi otthon. Valahogy mindig kívülállónak érezte magát e között a sok gyerek között.

Érezte azt is, hogy van valaki a világban, aki csak rá vár, csak őt keresi, de még nem jött el az ideje annak, hogy rátaláljon.

Az észjárása öt éves létére olyan volt, mint egy tíz éves gyereké. Valahogy már most értette az élet dolgait, nehézségeit, hiszen neki már csecsemőkorában bőven kijutott belőle.

Akarja is, meg nem is, hogy elvigyék. Akarja, mert tudja, hogy akkor olyan emberek lesznek mellette, akik akarják és szeretik, és vele foglalkoznak, nem a többiekkel. De van egy oka annak, amiért nem. Mi van, ha nem ő az? Mi van, ha nem az viszi el, akire igazán vár? Akihez igazán tartozik?

Fekete hajához hasonlót még sosem láttak, s ezt az itt dolgozó nők sokszor meg is jegyezték. Kócos volt, leginkább a tarkójánál, de mégis selymes és csodálatos. A szemeiről nem is beszélve. Olyan ragyogóak, olyan igézőek, olyan zöldek, mint a smaragd. Sőt, a smaragd ezekhez képest egy apró homokszem volt. Ez maga volt a csoda, ehhez foghatót még soha senki nem látott. Viszont nem voltak tökéletesen zöldek. Mindkét szemében volt egy-egy alig látható, de mégis észrevehető barna csík.

Valami mégiscsak hibázott eben a tökéletesnek tűnő fiúban. Volt ugyanis egy sebhelye. Egy villám alakú sebhely a homloka közepén. Azt beszélik, hogy a szülei halálakor szerezte, de itt, a Védelemben senki sem ismeri igazán a történetet, amit több ezer gyerek hall nap, mint nap esti meseként. Sem azt, hogy hogyan haltak meg Ők, sem pedig azt, hogy mit tett ez a kisfiú. Senki, kivéve azt a párt, amelyik most érkezett a Védelem falai közé…

A férfinak félhosszú, a kisfiúéhoz hasonló fekete haja volt, a nő ellenben szőke, hullámos hajat viselt.

- Valaki, aki csak rám vár - suttogta a fekete hajú kisfiú, aki a Harry nevet viselte. Valami furcsa melegség töltötte el a testét-lelkét, amikor meglátta ezt a férfit.

- Gyerekek, sorakozó! - parancsolta a házvezető. Ilyenkor mindenkinek indulnia kellett sorakozni, hiszen most választanak.

A kis Harry körülbelül a sor közepénél állt, a többi 4, 5, és 6 éves gyerek között.

- Bemutatom nektek Mr. és Mrs. Blacket - mondta a házvezető.

- Jó napot, Mr. és Mrs. Black! - mondták kórusban a gyerekek.

Mikor a férfi és a nő elérte a kis Harryt, Mr. Black szeme megakadt rajta. A világoskék szemeket mintha könnyek fátyolosítanák el, ahogy a sebhelyet nézi. Majd megfordult, a feleségére nézett, aki bólintott, és elindult a házvezető felé.
- Őt szeretnénk - mutatott a kis Harryre, aki megszeppenve figyelte a történéseket.

- Rendben - bólintott az asszony. - Most elvihetik, de kérem, jöjjenek majd vissza pár nap múlva, hogy az utolsó papírmunkát is elintézhessük! - Kezet fogott a házaspárral, majd Mr. Black elindult a kisfiú felé. A karjára vette, és könnyes szemekkel suttogta a fülébe a már régen várt szavakat.

- El sem hiszed, hogy milyen régen kerestelek már téged. Rád vártam, amióta csak meghaltak. Apád volt a legjobb barátom, és a te keresztapád vagyok. Mostantól pedig fiamként foglak szeretni, és remélem te is elfogadsz apádnak. Mindig megvédelek majd, és vigyázok rád. Szeretlek, kicsi Harry, nem is tudod, mennyire…

- Én is szeretlek téged, papa - suttogta a pici fiúcska, aki életében először talált rá a boldogságra a keresztapja személyében…

Huszadik fejezet
A falak közé szorult hercegek
Az április napsütéssel köszöntött be egész Angliába. A napok csak úgy repültek, a Granger-ház lakói pedig terveket szőttek, találgattak, hol is lehet a következő horcrux, ami megtalálásra vár.
A tőr megszerzése a Roxfortból, és az, hogy minden valószínűség szerint már el is pusztult, egy kis nyugalommal töltötte el a kis csapatot. Már csak egy olyan tárgy van, amit meg kell keresniük, és így a cél egyre közelebb lebegett hozzájuk.
Egyetlen dolog volt, ami kissé aggasztotta mindennapjaikat: a halálfalók, így talán már Voldemort is tud a megmozdulásukról, és nem nehéz összerakni, hogy mi lehet a terv.
Aileen egyedül üldögélt a szobájában, és a naplójában rejtegetett fényképet nézegette. Néhány könnycsepp csordult végig az arcán, amit ő türelmetlennek ható mozdulatokkal törölt le. Nem szeretett sírni, a gyengeség jelének tartotta, és ő pedig nem akart gyengének mutatkozni.
Hirtelen ötlettől vezérelve magához vette a pálcáját, a naplót az éjjeliszekrénye mélyére süllyesztette, majd csöndben kiment a házból, nehogy bárki is észrevegye. Ahogy kilépett a védővarázslatok mögül, dehoppanált.

---

- Elegem van már abból, hogy mindig mindenből kihagysz! Feleslegesnek érzem magam!
- Ginny, fejezd már be, kérlek szépen! – replikázott emelt hangon Harry.
A szobájuk már hosszú percek óta vitától volt hangos, ami nem volt gyakori jelenség a párnál.
- De nem fejezem! Elmondtam, hogy mit akart a Végzet Angyala, és kész. Most én mit csináljak? Az én dolgom itt be is fejeződött, vagy mi a franc? Elegem van abból, hogy ha harcra kerülne a sor, akkor én mindig háttérbe vagyok szorulva, mert nem engeded, hogy bármit is tegyek. Ugyanolyan szabad, önálló akarattal rendelkező ember vagyok, mint Hermione, Ron, vagy te.
A hangja erősen hangzott, és Harry megállapította, hogy sosem látta még ilyen mérgesnek.
- Tudom, Ginny, de akkor sem szabadna kockáztatnod az életedet!
- Tudtommal még én döntöm el, hogy mit kockáztatok, és mikor.
- Még tizenhét sem vagy, Gin!
- És? Néha úgy érzem, évtizedekkel idősebb vagyok nálad, amikor ilyen hülyeségekről vitatkozunk. Annyira gyerekes vagy, Harry!
- Én? Gyerekes? – nézett vissza elkerekedett szemekkel.
- Igen! Nem védhetsz meg mindig mindentől. Ha nem tudnád, én is ott voltam a Mágiaügyi Minisztériumban, mikor Sirius meghalt, én is harcoltam, és lám! Túléltem! Képes vagyok megvédeni magamat, és egyáltalán nincs ínyemre, hogy mindig a bátyám, vagy éppen a te hátad mögé kell bújnom. Nem, Harry, elegem van ebből!
Felpattant az ágyról, kirohant a szobából egy hangos ajtócsapódás kíséretében. Harry még hallotta, ahogy lecsörtet a lépcsőn, és lerohan, egyenesen ki a partra, ahol még szerencsére éppen hatottak a védővarázslatok. Egyáltalán nem volt ínyére utána rohanni, és folytatni a vitát, de tudta, hogy még melegében kell megbeszélni a dolgokat. A folyosón összefutott Ronnal, aki kérdőn nézett rá, mire Harry csak megvonta a vállát.
Kiment Ginny után, akit a parton ülve talált meg, nem messze a tajtékzó hullámoktól. Állát felhúzott térdeire téve üldögélt, csendben. Mikor Harry odaért mellé, fel sem nézett rá, kimutatva makacsságát.
- Ne haragudj, Ginny, de nekem van igazam.
- Harry, ne kezdjünk megint, kérlek. Nem akarok veszekedni, nem akarok elrontani semmit. De nincs igazad. Nem akarom senkinek érezni magamat.
- Gin, te egyáltalán nem senki vagy. Te vagy valaki. Valaki, aki a legnagyobb helyet foglalja el az életemben, a szívemben, mindenhol. És éppen ezért akarlak annyira megvédeni. Tizenegy évet úgy éltem le az életemből, hogy nem volt senkim, akit szerethettem volna, illetve nem volt senkim, aki engem szeretett volna. Aztán megtudtam, hogy létezik egy másik világ, az a hely, ahová én igazán tartozom. Tudod mi volt az a dolog, ami a leginkább meglepett? Hogy itt szinte mindenki kedvelt. Nem tagadom, gyakran hátsó szándékkal, de kedveltek, szerettek. És megtaláltam az igazi családomat: Ront és Hermionét. Aztán eljuthattam az Odúba, megtapasztalhattam, hogy milyen is egy igazi család, amim nekem soha nem volt. És kaphattam egy darabkát belőle. Megkaptalak téged, és az egész világom körülötted forgott, és még most is azt teszi. És te vagy az, akitől visszakaphatom a szüleimet, Gin. Csak te. Most mondd azt, hogy ne féltselek, és ne óvjalak.
Szinte levegővétel nélkül mondta le monológját, közben magához ölelte a lányt, aki könnyeit törölgetve nézett most smaragdzöld szemeibe.
- Tudom, hogy makacs vagy – folytatta Harry -, és éppen ez az egyik tulajdonságod, amit a legjobban szeretek benned. De kérlek, most az egyszer engedd, hogy nekem legyen igazam…
- De…
- Kérlek. Megígérem, hogy nem leszek anyatigris, ha meg kell téged védeni, de ha nincs más választásom, akkor megteszem.
- Jó.
- Köszönöm. Szeretlek, Kicsi Ginny.
- Nem vagyok már olyan kicsi – mosolygott a lány. – De még azért emlékszem, hogy viselkedtem, mikor először találkoztunk.
- Mint egy őrült rajongó – kuncogott a fiú.
- Inkább ne is hozzuk még egyszer szóba. El akarom felejteni azt a csitri múltamat.
- Nekem tetszett az az éned is.
- Ha-ha-ha.
- Ez nem volt vicc, komolyan mondtam!

---

Aileen egy viharos szikla ormán bukkant fel, a tenger közepén. A víz hullámai magasra csaptak, a haját tépte a szél, hosszú kabátja lobogott a levegőben. A halál szaga érződött mindenhol, a hűvös szinte bántóan marta, csípte a bőrét.
Felnézett az előtte álló magas, kőből készült épületre, a körülötte portyázó dementorokra, de elszántsága ezt látva sem illant el. Az Azkaban hatalmas tornyai felé tekintett, és remélte, hogy a tervét meg tudja valósítani.
Felnagyította a zsebében hordott miniatűr seprűt, és egyenesen az északi torony felé repült. A dementorok támadásba lendültek, kiszívva minden reményt a levegőből. Aileen hatalmas patrónusokat lövellt, miniatűr sárkányok repkedtek ide-oda, elűzve a szörnyű teremtményeket. Néhány halálfaló az átjárókból átkokat küldött Aileen felé. Voldemort velük őriztette az általa fontosnak tartott rabokat, nem bízva a dementorok ítélőképességében.
- Kapjátok már el, a Nagyúr szerelmére! Mi olyan nehéz egy röpködő kislányt megfogni? – kiáltott fel egy hosszú, fekete hajú, középkorú férfi, aki láthatóan mindenki közül a leginkább állt a helyzet magaslatán, de még ez sem számított elégnek.
De Aileen egyenesen az északi torony előtt állt meg, majd berobbantotta az egyetlen rácsot, ami fényt biztosított a mögötte található cellába. A rab ijedten húzódott a sötétbe, de amint meglátta a lányt, elkerekedett szemekkel húzódott mosolyra a szája.
- Aileen.
- Szia, Draco. Mondtam, hogy egyszer még viszontlátlak. Na, pattanj fel a seprűre, el kell húznunk innen, még mielőtt elkapnak.
Draco épp a lábát lendítette át a járművön, amikor berobbant a cella ajtaja is. Az előző férfi egy tússzal érkezett, a nyakát szorítva vonszolta. Aileen hátrafordult, és egyenesen édesapja éjfekete szemébe nézhetett.
- Állj meg, kislány. Tudjuk, hogy ki vagy, és van nálam valami, ami azt hiszem, a tied.
- Apa…
- Menekülj, Aileen! Vidd el innen Dracót! Menekülj!
- Kuss! – sziszegte agresszíven a férfi fülébe a halálfaló. – Még egy szó, és leátkozom a fejedet.
- Kérem, ne bántsa. Itt vagyok. Tegyen velem, amit akar, csak kérem, őket ne bántsa!
A halálfaló kegyetlen, jeges mosolyt villantott Aileenra, aki a félelem szikráját érezte fellobbanni magában. Elkezdett lemászni a seprűről, de Draco visszatartó szorítását érezte magán.
- Hagyj menni. Megöli apát.
- Így is, úgy is megöli. Ha mész, te is meghalsz.
- De…
- Menj már, Aileen! – kiáltott oda Piton.
Zöld fény villant a halálfaló pálcájából, és Perselus ernyedten rogyott a földre. Aileen könnyes szemmel fordított hátat a cellának, és mielőtt még a férfi megszólalhatott volna, kilőtt a seprűvel, és maga mögött Dracóval messzire repült.

---

Hermione bejára az egész házat, de sehol nem találta a Piton-lányt, így ijedten futott Harryhez és Ginnyhez, akik még mindig a parton ülve beszélgettek.
- Nem láttátok Aileent?
- Reggeli óta nem – rázta meg a fejét Harry.
- Én sem láttam már jó ideje. Miért?
- Mert egyszerűen nincs sehol. Gondoljátok… gondoljátok, hogy magunkra hagyott minket?
- Már miért tette volna? – húzta fel a szemöldökét kételkedve Ginny. – Biztosan hagyott valami cetlit, vagy nem tudom. A szobájában nézted már? A fürdőben?
- Mindenhol néztem, Gin, az egész házat átkutattam utána, de sehol. Ront ki sem lehet robbantani a tévé elől, nem igaz, hogy ez a Forma-1 mánia ennyire magával ragadta!
- Most kezdődött az évad, gondolom, nem akar lemaradni semmi fontosról – vonta meg a vállát Harry. – Igazán megérthetnéd. Jut eszembe… öh… fontos dolgom van – pattant fel, majd a ház felé futott.
- Na persze – forgatta a szemét Ginny. – Megy ő is, és csatlakozik a drágalátos bátyuskámhoz. Szóval, miből gondolod, hogy magunkra hagyott?
Hermione halk pukkanásra lett figyelmes az egyik bokor mögött, nem messze a pihenőhelyüktől. Hirtelen arra fordult, és egy szőke üstököt látott megvillanni a levelek között.
- Sssh, Ginny, maradj csendben, és vedd elő a pálcádat. Azt hiszem, látogatónk van.
Óvatosan elindultak a hang irányába, majd egy óvatlan pillanatban Hermione lába alatt eltört egy faág. A bokor mögül felsejlett Aileen halálsápadt, élettelen arca, majd Draco is felállt.
- Mit keresel te itt, Malfoy, és mit csináltál vele?
- Le kellene feküdnie. – A fiú ügyet sem vetett Hermionére, aki meglepetten tapasztalta, hogy Ginny azonnal a segítségére siet.
- Mi történt? – kérdezte Dracót.
- Igazából én sem tudom. – Ketten cipelték a ház felé Aileent, őket Hermione követte, felemelt pálcával. – Ücsörögtem nagy magányomban az Azkabanban, és épp az életem sötét múltjára gondoltam, amikor nagy ricsajt hallottam. Éreztem, hogy mozgolódnak a dementorok, és a halálfalók, akik őriztek, egyre nyugtalanabbá váltak. Sokat kiabáltak, és átkok szórását hallottam. Aztán láttam, hogy valaki repül a cellám ablaka felé, próbáltam eltűnni a sötétben, de rájöttem, hogy Aileen az. Jött kiszabadítani a lelkem.
- Hogy tehette? Miért nem szólt, mielőtt ilyen veszélyes vállalkozásba indult? – sopánkodott Hermione. – És miért néz ki így, ahogy?
- Most jön a lényeg – folytatta a szőke fiú. – Egyszer csak bejött a főnök, az egyik halálfaló, Wilius, és Pitonra szegezte a pálcáját, aki semmit nem tehetett. Nemrég hozatta a Nagyúr az Azkabanba, miután semmit nem tudott kiszedni belőle, amit egy kicsit is hasznosítani tudott volna.
Időközben beértek a házba, és Hermione Ron és Harry nevét kiáltozva csinált helyet a földszinten Aileennak. A fiúk nem reagáltak a hívására, nyilván belemerültek az autóverseny műremekeibe.
- Azt mondta Aileennak, hogy menjen oda, és Pitonnak nem esik bántódása, de gondolhatjátok, mennyire lehet hinni egy ilyen szavainak. Aileen fel akarta adni magát, de Perselus is azt mondta, hogy meneküljünk, és én is próbáltam visszatartani. Erre Wilius megölte Pitont, most meg itt vagyunk. Szinte semmi élet nincs az arcán, mintha elszállt volna belőle minden.
- Hermione, te menj fel, és szólj a fiúknak, addig én intézem ezt.
Draco lassan simogatta Aileen homlokát és haját, aki mozdulatlanul feküdt a kanapén.
- Minden az én hibám – sóhajtotta.
- Ugyan már, Malfoy, ne mondj ilyet. Nem érdemled ezt. Ő döntött úgy, hogy utánad megy, mert valamilyen megmagyarázhatatlan módon képes téged szeretni. És akit szeretünk, nem hagyjuk szenvedni, akármennyire is veszélybe sodorjuk magunkat. Hidd el, én már csak tudom. Szerelemben és háborúban mindent szabad. És ez most egy kicsit mindkettő.
- De miért jött?
- Nem tudom. Egyikünk sem tudja, most láttuk, hogy eltűnt. Egy biztos. Téged akart, mert szüksége volt rád. És ha el tudjuk ezt fogadni, ha nem, muszáj lesz. Most itt maradsz, nem mehetsz el innen sehová. A házat bűbájok védik, itt nem találhatnak rád, de most egyikünk sincs biztonságban. Nem mehetünk el sehova, hiszen mindenhol téged, és őt fognak keresni – bökött a fejével Aileen felé.
A lépcsőn Ron, Harry és Hermione futottak le. Ron Malfoyra szegezett pálcával állt meg a nappali közepén.
- Jaj, te bolond, tedd már el azt a pálcát – ripakodott rá Ginny. – Te is tudod, hogy velünk van.
- Soha nem lehetünk biztosak, senkiben nem bízhatsz feltétel nélkül ilyen időkben.
- Inkább segítsetek helyrehozni Aileent. Sokkot kapott.
- Mi történt? – kérdezte zavartan Harry.
- Piton halott, Aileen pedig megszöktette Dracót az Azkabanból – magyarázta Ginny. – És most nagyjából ellene is hajtóvadászat indult. Nyilván Tudjukki fülébe is eljutott már a történet.
- A fenébe! Utálom, hogy mióta eltűnt belőlem a horcrux, nem vagyok képes Voldemort fejébe nézni – sopánkodott Harry.
- De azt amúgy sem lenne szabad! – kiáltott fel Hermione. – Nem biztonságos. Ahogy most semmi sem az. Azt hiszem, az a legjobb, ha egy ideig nem lépünk sehova. Sem előre, sem vissza.
- Foglalkozhatnánk most már Aileennal? – szólt közbe Draco.
- Készítek egy altatófőzetet, egy kis pihenés majd rendbe szedi. Ginny, te főzz egy teát Dracónak, Harry, Ron, ti menjetek a dolgotokra. Mostantól minden a régi kerékvágásba kerül. El kell feledtetnünk Aileennal az őt ért fájdalmakat, és erre az a legjobb módszer, ha elkerüljük a témát.
A nap újabb sötét órákat hagyott maga mögött. Mikor lesz már vége? – kérdezik sokan kínok, fájdalmak között, alig érezve a remény utolsó szikráját. Azt, hogy Harry Potter még képes elpusztítani Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén…

Tizenkilencedik fejezet
Randevú a Roxforttal
Ron fel-alá járkált a búvóhely nappalijában, magában ismételgetve a terv összes lépését, igyekezve, nehogy bármit is kifelejtsen. Ő volt az, aki Aileent fogja figyelni egy ablakból, a jelre várva. Harry és Hermione átváltozva keresik majd a horcruxot, Ginny a Mardekár klubhelyisége előtt figyel.
- És honnan fogjuk megtudni a Mardekár jelszavát? – vetette fel a napok óta benne bujkáló kérdést Ron.
- Kisállat vagy. Beosonsz valaki mellett a klubhelyiségbe, és nyert ügyed lesz – magyarázta Aileen. – Ne aggódj. Tiszta a terv, Harrynek és Hermionénak csak el kell bújnia a klubhelyiségben, megvárni, míg mindenki elalszik, és utána kereshetitek a tőrt.
- De nagyon óvatosnak kell lennünk – tette hozzá Hermione. – A lebukás legkisebb kockázatát is kerülnünk kell. Ez még nem az utolsó horcrux, nagyon kell vigyáznunk, nehogy rájöjjön Tudjukki, mit tervezünk. – Harry bólintott.
- Mikor indulunk? – kérdezte Ginny.
- Négykor. Nem túl korán, de nem is túl késő ahhoz, hogy senki ne járkáljon már a festményen át. Tiszta minden, emberek?
- A lehető legtisztább.


Harry összepakolt mindent, amire esetleg szüksége lehet: a pálcáját. Másra nem igazán számíthatott, csak önmagára, és a varázstudására. Ginny néha-néha a nap folyamán elmormolt magában egy imát, hogy minden jól süljön el, Hermione varázslatokról olvasott, hátha az utolsó pillanatban jegyez meg valamit, amire menthetetlenül szüksége lesz. Ron izgatottan járkált körbe-körbe a házban, csillapítva a feszültségét, míg Aileen teljes nyugalmat erőltetett magára, és várt. Belül marcangolta a fájdalom, és a vágy, hogy tudjon valamit apjáról és Dracóról, de kívülálló mindebből semmit nem láthatott.
Már oly rég meg kellett tanulnia elrejtenie az érzelmeit, hogy szinte mindennapi rutinná vált az életében. A fáradtság, a fájdalom, a mély és komoly érzelmek elrejtése.
Hirtelen Ginny huppant le mellé a nappali kanapéjára, fürkésző tekintetét a hollófekete hajú lány arcára emelve.
- Tudsz már valamit róluk? Apádról? Vagy Malfoyról? – De Aileen csak a fejét rázta. – Minden rendben lesz, érzem. Hamarosan vége, és megint együtt lehettek.
- Úgy legyen – bólintott, majd mosolyt erőltetett az arcára. – Lassan ideje lenne indulnunk, nem gondolod? Mindjárt négy óra, és bele kell kalkulálni, míg bejutunk a rengetegbe Roxmortsból.
- Fiúk! Hermione! – kiáltott fel az emelet felé Ginny. – Idő van. Toljátok le a valagatokat!
Alig telt el két perc, Aileen és Hermione már el is hoppanáltak Roxmortsba, majd a többiek is sorban követték őket. Egy elhagyatott útra érkeztek, nem messze a Roxfort falaitól. Először Harry változott át, majd Ginny, Ron, Hermione és Aileen is követték a sorban. Kissé leszakadva, szétszórtan indultak el az őzsuta után, ami a szokványostól eltérően majdhogynem feketébe hajló szürke színt öltött.
Nagyjából öt percig tartott az út, amíg elérték a pontot, ahonnan könnyen bejuthatnak a rengetegbe. Aileen könnyedén átugrott a falon, ami úgy viselkedett, mint a King’s Cross állomás fala a 9 és ¾-ik vágány felé. A többiek kissé megszeppenve követték.
Ahogy átértek, átváltoztak, hogy megvitassák a további teendőket.
- Szóval, akkor mi most bemegyünk Hermionével elöl, aztán néhány perc múlva követtek ti is, Ginny és Ron – sorolta Harry. – Aileen kísér minket az erdő széléig, nagyjából Hagrid régi kunyhója környékén találsz magadnak megfelelő búvóhelyet. Ron a viaduktról figyel majd, Ginny pedig a klubhelyiség előtt vár, aztán ha arra kerül a sor, nyávogsz egy nagyot, majd rohansz, mintha Mrs. Norris lennél. Ha futsz, Fricsen kívül úgysem fog rájönni senki, hogy nem ő vagy.
- Kösz – biggyesztette le az ajkát. – Ezzel most azt akarod mondani, hogy mikor átalakulok, olyan vagyok, mint egy nagy, vén, kiéhezett, undok és idióta macska.
- Ugyan már – nevetett Harry. – Én ilyet egy szóval sem mondtam.
- Na, akkor indulás – biccentett Ron, megszakítva a pár évődését.
Újra felvették az állatformáikat, majd lassan, óvatos léptekkel közelítettek az erdő széle felé. A fák ritkulni kezdtek, és egyre több napfény áradt be az erdő talajára, a növényzet is gazdagodott. Néhány kósza diákot pillantottak meg az udvaron. Először Harry röppent ki az ágak közül. Bagoly formája szinte a legjobb álca volt az iskola falaink belül, nem sok embernek tűnt volna fel egy újabb bagoly. Hermione ezzel szemben már nehezebb eset volt, a maga vidra-létével. Nem gyakran rohangálnak ugyanis effajta állatok az iskola falain belül.
Szorosan a fűbe bújva, majd az iskola falához húzódva haladt előre, a tölgyfaajtó felé, ami az iskolába vezet. Alig-alig járkáltak már a folyosókon, járőröző, kissé bamba halálfalókkal azonban egyre többet akadt össze útja, de észre eddig senki nem vette.
Harry az egyik lépcső korlátján állt, ott várva barátját. Az első adandó alkalommal beosontak, egyenesen egy elsős mardekáros mögött. Harry úgy tett, mintha egy Esti Prófétát pottyantott volna az egyik asztalra, hogy ne legyen túl feltűnő egy bagoly itt tartózkodása. Hermione elbújt az egyik sötét fotel mögött, míg Harry felrepült a legmagasabban található ablakpárkányra, annak sarkába bújva. Olykor kipillantott az ablakon, de nem látott semmi különöset. Alaposan szétnézett a klubhelyiségben is, jelek után kutatva a tőr felé, de nem látott semmi szembetűnőt…

---

Draco szemszöge
Mi lehet vajon vele? Él még? Búcsú nélkül váltunk el… Hiányzik. Nem tudok másra gondolni, csak rá. Élek-e én még? Vagy ez már a pokol, ami oly rég áhítozik rám? Csak dögölne már meg az a rohadék! Ennyire még sosem akartam szabad lenni, mint most, habár az egész életem egy nagy fogság volt…
Érezte a dementorok kedélyrontó jelenlétét, a halál szaga érződött mindenhonnan. A remény utolsó szikrája is eltűnt a levegőből, amely egy kicsi okot is adhatott volna az örömre. Az Azkaban soha nem tűnt ennyire elveszett helynek, mint most, a sötét uralom idején.
Draco egyedül üldögélt cellája sarkában, a nap egyetlen sugara törte át a felhőket, a rácsos ablakon keresztül megvilágítva a helyiséget. Egyedül az álmai és az emlékei, a jövő reménye fékezte meg abban, hogy valami visszafordíthatatlant csináljon.
A külvilágról alig tudott valamit, néhány beszédfoszlány, amit a többi rabtól csípett el, akik később érkeztek nála, és beszámoltak arról, mi történt odakint. Voldemort hatalma egyre növekszik, a Kis Túlélőről semmi hír, amiből az következik, hogy Aileenről sem tudhat meg semmit. Még véletlenül sem…

---

Nagyjából fél egy lehetett, amikor az utolsó mardekáros diák, egy ötödéves lány is elhagyta a klubhelyiséget. Közeledtek az RBF vizsgák, és egy-két diák követte Hermione régi módszerét: idő előtt elkezdenek tanulni, nehogy bármi is meglepetésként érje őket.
Alaposan körülnéztek, majd mindketten előbújtak rejtekükből, és visszaalakultak emberi formáikba.
- Azt hittem már, hogy sosem tűnik el… - sóhajtott Harry, majd elkezdte felforgatni a klubhelyiséget.
- Tisztelem azért, hogy ennyit tanul – jegyezte meg a másik. – Szerintem nem kellene ennyire feltűnően végigtúrni mindent. Kétlem, hogy ennyire feltűnő helyen rejtette volna el a tőrt.
- Pont ez benne a lényeg. Lehet, hogy feltűnő helyen van, és pont ezért nem találta még meg senki.
- De azért azt kétlem, hogy a kanapé párnái mögött rátalálsz – húzta el a száját gúnyosan Hermione.
- Jó, jó, csak minél hamarabb meg akarom találni, és elhúzni innen, mielőtt még valami történne.
Hermione a falakat kezdte el vizsgálni, nem talál-e egy üreget valahol, majd ugyanilyen célból a padlót kopogtatta.
- Aileen azt mondta, a klubhelyiségben lehet, de hol?
Az egyik festmény szereplői ébredezni kezdtek a hangra, és halk suttogásba kezdtek, ami megijesztette Hermionét.
- Nézd, ez nem Harry Potter?
- Mit keres ez itt?
- Sssh! – intette le őket a fiú. – Egy kis segítségre lenne szükségem.
- Miért is segítenénk egy volt griffendélesnek, aki már nem is jár iskolánkba?
- Mert különben egy apró kis varázsige, és felgyullad a festménye – fenyegette meg az idős, szakállas férfit Hermione, erősen hadonászva pálcájával.
A férfi láthatóan beijedt, tátott szájjal, felháborodottan nézett vissza a két fiatalra. Pár percig csendben forgatta a szemét, miközben Hermione továbbra is fenyegetően nézett rá.
- Na, jó. Mit akartok?
- Keresünk valamit – hadarta gyorsan Harry. – Egy ezüsttőrt, valószínűleg nagyon régi. Nagyjából negyven éve lehet itt, nem tudunk pontos dátumot. Azt mondják, itt látták legutóbb, de nem tudjuk, hogy hol. Segítene, kérem?
- Hmm, hmm, nem is tudom – mosolyodott el kajánul az öregember. – Talán egy ilyesmit kerestek? – emelte fel a háta mögött található tőrt. – Valaha Mardekáré volt…
- Micsoda? – tátotta el a száját Hermione. – Az meg hogy került oda?
- Pár évtizeddel ezelőtt idejött egy volt diák, Tom Denem, akit manapság Tudjukkiként emlegetnek. Azt mondta nekem, rejtsem el neki ezt, és valamilyen varázslatot mormolt, majd a tőr már itt volt a festményemen. Aztán védelemmel látott el engem. A fenyegetésed üres volt, kisasszony, ha akarnál, sem tudnál felgyújtani. Csupán szeretném érzékeltetni, hogy nálam van az irányítás, nálam van a tőr, és ezt innen nem fogjátok megszerezni, akármennyire is szeretnétek.
Harry tehetetlenül huppant le a kanapéra, és a fejét fogta, olyan szorgosan gondolkozott. Hermione továbbra is a festmény felé irányította a pálcáját, remélve, hogy csupán blöffölt. De tény, hogy Voldemort nem hagyta volna védtelenül a horcruxát.
- Most mit teszünk? – kérdezte Harry. – Nem tudsz valami varázslatot, amivel kiszedhetjük onnan?
- Semmi ötletem nincs.
- Mi van az átkozótűzzel? Nem azt mondtad, hogy minden sötét varázslatra hat? Lehet, hogy képes lenne felgyújtani, és azzal elpusztul a horcrux is…
- Nem tudom, nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy tényleg eltörölné a védelmet a festményről, de nem biztos, hogy ezzel megkapjuk a tőrt.
- De ha rajta van, és felgyújtjuk, akkor nem lehet, hogy el is fog pusztulni?
- Túl sok a ha… meg a talán.
- Ti miről sutyorogtok ott? – kérdezte az öregember halkan, nehogy a többiek is felébredjenek.
- Megpróbálhatom, de nem ígérek semmit – mondta Hermione, teljesen figyelmen kívül hagyva az öreg festményt.
Elmormolta a varázsigét, pálcájából sötét, erős tűz lövellt ki a festmény felé. Az öregember kiáltozva mászott át egyik társához, felverve ezzel az egész klubhelyiségnyi festményt. A saját vászna felgyulladt, majd egy koppanás kíséretében a tőr a földre hullott, és pattogni kezdett, majd félpercnyi ugrándozás után megállt.
A két barát egymásra pillantott, majd ismét az ezüstöt fegyverre. Döntésképtelenségükben Harry felkapta, és zsebre vágta, remélve, hogy már nem okoz több bonyodalmat. A Mardekár lakói ébredezni kezdtek, néhány ajtó kinyílt a hálótermek környékén, így Harryék gyorsan visszaváltoztak állati alakjukba, majd a klubhelyiség bejárata felé rohantak, repültek. Hermione belökte az ajtót, előbb Harry röppent ki, figyelmeztetve ezzel Ginnyt. Harry az első ablakon kirepült, Hermione Ron után indult, míg Ginny kiosont a tölgyfaajtón, a Tiltott Rengeteg felé.
Hermione befordult a sarkon arra a folyosóra, ahol Ront sejtette, majd meglepetésében azonnal visszaalakult emberi alakjába. Ron nyakához egy pálca volt irányítva, keze hátracsavarva, mögötte pedig Macnair, a hóhér állt.
- Nocsak, nocsak. Rég nem látott betörők a Roxfortban. Azt hiszem, értesítenünk kellene az igazgató urat. Carrow biztosan örülne, ha megkaphatnátok tőle méltó büntetéseteket. Hol hagytátok a kis Potter barátotokat?
- Ő… ő… ő nincs itt – dadogta a lány. – Csak mi ketten vagyunk.
- Hmm… és honnan tudjam, hogy igazat mondotok? Hogy jutottatok a kastélyba?
- Az egyik titkos alagúton.
- De azokat őrzik. Hazudtok.
- Nem olyan nehéz kiütni az idióta őröket… - jegyezte meg Hermione, magában hálát mondva annak, hogy tud hazudni. Ron csendben szenvedett tovább, olykor felnyögött egyet.
Majd keményen Hermionéra nézett, aki óvatosan pálcája felé nyúlt. Ron hátrarúgott a lábával, egyenesen a hóhér leggyengébb pontjához, majd Hermione egy gyors átokkal elkábította.
- Szép volt! – dicsérte Ron. – De most már siessünk. Tudják, hogy itt jártunk, már csak idő kérdése, hogy a keresésünkre induljanak, vagy észrevegyék, hogy Macnair eltűnt.
A hátralevő utat a lehető leggyorsabban tették meg a Tiltott Rengeteg felé. Harry, Ginny és Aileen már tűkön ülve vártak rájuk, a fiú éppen a keresésükre akart indulni.
- Mi történt?
- Macnair meglátta Ront, de leterítettük. Most viszont már tényleg nyomás, még mielőtt valaki ránk talál! Megvan a tőr? – nézett Hermione Harryre, aki bólintott. – Remek. Akkor mehetünk is. Ginny, minden rendben volt?
- Igen, senki nem járt arrafelé, nem láttak meg.
- Túlságosan nagy a csend errefelé. Azt hittem, nagyobb lesz a szigor – mondta Aileen.
- Ez van. Nem gondolták, hogy bejuthatunk a kaput vigyázó őrökön keresztül, és a titkos járatokat is őrzik. De minden rendben van. Már csak egy horcruxot kell megtalálnunk, és kezdődhet a végső csata…

Vonzódom hozzád
Ötödik történet
A liliomok
Roxmorts utcáit fáklyák világították meg. Az idő éjfél körül járhatott, de a napközbeni záporos eső utóhatásai még most is érzékelhetőek voltak. Az égen megannyi csillag ragyogott. A főutca csendjét halk lányos nevetés törte meg, ami az egyik sikátorból érkezett.
- Jajaj, hogy fogunk így visszamenni, Nicky? – kuncogta Lily. – Én… én azt sem tudom, hol van a szobánk! Hermione… hikk… néni pedig meg fog találni. És abból büntiiii lesz.
- Lil, te igen rossz állapotban vagy – jegyezte meg Susan. – Nick, most mit tegyünk? – kérdezte barátnőjét, aki csak egy fokkal érezte magát jobban, mint Lily.
- Mittudjamén?
Jó barátok voltak Lilyvel és Nickyvel, de Susan, velük ellentétben, híresen hírhedt volt józanságáról és szabálykövetéséről. Lily mindig Hermione nénihez hasonlította, amíg meg nem tudta, hogy ő is eleget járt a tilosban diákkorában. Ahhoz is elég sokáig kellett győzködni Susant, hogy egyáltalán biztonságos az, hogy kijönnek Roxmortsba.
Susan körülnézett, és tekintete megállapodott egy magas árnyalakon a sikátor végében. Ijedten kapta vissza a fejét barátnői felé, és magában fohászkodott, nehogy egy tanár legyen.
- Ki vagy te? – kérdezte végül az idegent.
A fiú elindult feléjük, majd ahogy a fáklya fénye megvilágította arcát, Susan megkönnyebbülten sóhajtott egyet, majd ismét a félájult Lily felé fordult. Nicky nevetve mutatott az éppen leguggolni készülő fiúra.
- Scorpy. Nicsak, micsoda véletlen. Éppen téged emlegettünk egy félórája, nem Lily?
De a lány ijedten kapta fel a fejér Scorpius felé. Az arca lángvörösre pirult, és tekintetét nem tudta a szürke szempárba fúrni, bármennyire is szerette volna. Megalázottnak, elázottnak érezte magát.
- Hagyjátok. Menjetek vissza, ahol jöttetek, majd én biztonságban visszaviszem Lilyt.
- De… de… - dadogott Lily.
- Sssh – mondta Susan. – Hallgass rá. Nekem elég lesz Nickyt visszacipelnem. Scorpius. Tudom, hogy nem szívlelitek egymást, de kérlek, vigyázz rá.
- Igyekszem.
Azzal Susan Nickyt támogatva elindult a Mézesfalás felé, hogy a titkos alagúton visszajuthassanak a Roxfortba, és biztonságban eljussanak a hálókörletükbe. Scorpius eközben újra Lily felé fordította a figyelmét, akinek a szemhéja egyre inkább leragadni készült. Végigsimított ujjbegyével az arcán, majd gyengéd csókot lehelt a félálomban levő lány homlokára, szemhéjaira, majd ajkára, remélve, hogy másnap erre már nem fog emlékezni. Karjaiba kapta, és elindult vissza a Roxfort felé…

---

Másnap reggel Lily szörnyű fejfájással, a Griffendél ház klubhelyiségében ébredt. A tűz lágyan pislákolt az este rakott tűz nyomaként. Megdörzsölt a szemét, közben édes illatra lett figyelmes. Maga mellett a párnán pár szál liliom hevert.
Elindult felfelé a szobájába, remélve, hogy magyarázatot kap arra, hogy került vissza ide, ugyanis semmire sem emlékezett az este folytatásából, onnantól kezdve, hogy az első korty Lángnyelv Whiskyt megitta. Megkönnyebbülésére Susan már ébren volt, és úgy tűnt, a naplójába körmölt valamit, meglepően szorgosan.
- Lily, hát visszaértél. Reméltem, hogy minden rendben lesz.
- Mi történt tegnap? És mik ezek? – emelte fel a kezében tartott liliomokat.
- Kicsit elragadtattad magad az ivásban. Egyfolytában arról áradoztál, hogy mennyire utálod Scorpiust, hogy mennyire idegesít, és mennyire felkavar a viselkedése.
- Oh, mamám… De ugye nem csináltam semmi hülyeséget?
- Nem igazán lettél volna képes visszajönni. A sikátorban voltunk, egyszer csak jött valaki, megijedtünk. Aztán megláttuk, hogy ki volt az. Visszahoztam Nickyt, ő meg felajánlotta, hogy majd téged is idehoz, hogy minden oké lesz…
- Ki… ki volt az, Suze? – hebegte Lily, majd a tekintete ismét a liliomokra tévedt.
Felrémlett néhány emlék, ahogy valaki a karjában tartja, majd óvatosan lefekteti és betakarja, de arcot nem látott maga előtt.
- Nem emlékszel semmire?
- Nem igazán… - húzta el a száját.
- Megjelent Scorpius és felhozott. Gondolom, ő adta a liliomokat.
- Ezt most nem mondod komolyan… ugye nem csináltam semmi hülyeséget?
- Én azt nem tudhatom – vonta meg a vállát. – Mi eljöttünk Nickkel.
- Atyavilág.
- Miért, mit tehettél volna?
- Ó, vajon mit? A fenébe, a fenébe! – szitkozódott. – Meg kell találnom…
Hangos ajtócsapódás kíséretében kiviharzott a szobából, amire Nicky nyögve nyomta a fejére a párnát.
Lily egyenesen a Nagyterem felé rohant, remélve, hogy esetleg már ott találja iskolatársát. Végigpillantott az étkezőasztalokon, de sehol sem látta felvillanni a tejfölszőke tincseket. Az udvar felé indult, magában imádkozva, nehogy valami ostobaság jusson eszébe a tegnap estéről. Az egyik tóparti fa tövében ülve látta meg Malfoyt. Felé rohant, és elé dobta a liliomokat.
- Szép jó reggelt, Potter. Fájdalmas a macskajaj?
- Nem vagyok másnapos, és ne vigyorogj, Malfoy. Inkább meséld el szépen, mit csináltál velem tegnap este?
- Én ugyan semmit. Visszavittelek a klubhelyiségbe. Lefektettelek a kanapéra, mivel nem mehetek fel a lányok hálókörleteibe. Ennyi.
- És a liliomok?
- Csak úgy, egy kis figyelmesség – mosolyodott el, de látszott, hogy nem igazi. A szemei nem mosolyogtak.
- Ne játszadozz velem, Malfoy.
- Nem akarok, Potter. Sok mindent akarok, de játszadozni nem.
Felpattant a földről, maga mellé dobva az eddig kezében tartott könyvet. Fél fejjel magasabb volt a lánynál, így annak fel kellett emelnie a fejét, hogy a szemébe nézhessen.
- Miért tetted? – kérdezte óvatosan Lily. – Utálsz. Miért hoztál be tegnap?
- Nem akartam botrányt. Különben sem utállak, egy szóval sem mondtam.
- Nem kellett mondanod, éppen eléggé látszik a viselkedéseden.
Egyik kezével bilincsbe fogta a lány csuklóit a háta mögött, majd egészen közel, az arcába sziszegte.
- Nem gyűlöllek, Potter.
- Pont ezt látom most is…
Scorpius azonban erősen a lány szájára nyomta ajkait, meglepve őt. Csókja először kemény és követelőző volt, majd ahogy érezte, hogy Lily nem ellenkezik, egyre lágyabbá és kutatóbbá vált. Hosszú percekig álltak így.
- Ez most…
- Az volt, aminek látszott – nyögte Scorpius. – Vonzódom hozzád, Lily Luna Potter…
- Én pedig nem… - Az ifjú Malfoy elkerekedett szemekkel nézett vissza rá. - Mert szeretlek, Scorpius Draco Malfoy – ordította Lily, majd a nevető fiú karjaiba vetette magát.

Vonzódom hozzád…
Harmadik történet – Büntetőmunka

- Potter, Malfoy, egy hét büntetőmunka. Ma este nyolctól a szobámban! – visította Bimba professzor.

A rohadt, kibaszott életbe. Büntetőmunka? Az még oké, elviselem. Azt is, hogy Bimbánál. De hogy Malfoyjal? Scorpius Malfoyjal? Soha! Megint csak hallgathatom a gúnyos, sértő megjegyzéseit rám és a családomra vonatkozóan… és megint nem fogjuk elvégezni a feladatainkat, és megint kapunk még egy hetet… ez az ismerős menetrend.

Gyilkos pillantást vetettem Malfoyra, sarkon fordultam, majd a hálókörletem felé vettem az irányt, hogy elvégezzem bokros teendőimet az esti büntetőmunka előtt. Még hallottam Malfoy vihogását magam mögött, és fogadni mertem volna, hogy direkt provokált, hogy megint szivathasson. Rühellem ezt az egész szitut!

Beérve a hálóterembe, Nicky és Lizzy vártak, és látták rajtam, hogy nem vagyok éppen rózsás kedvemben.

- Lőttek az esti kilógásnak és piálásnak – sóhajtottam. – Bimba büntetőmunkára küldött. Malfoyjal.
- Te szegény – kuncogott Lizzy.
- Itt semmi vicces nincs! – vágtam rá. – Utálom Malfoyt, és egy hétig megint meg kell vele osztanom az estéimet…
- Ahaaaaa – mosolygott mindentudóan Nick.
- Ne élvezzétek már ti is a helyzetet! – vicsorogtam. – Nem elég, hogy ő csinálja direkt, csak hogy elszarja az estéimet?
- Szerintem épphogy feljavítja – vonta meg a vállát Lizzy.
- Utáljuk egymást, csak megkeseríti az életemet! – vágtam rá szinte azonnal. Én is tudtam jól, hogy ez nem teljesen igaz, de tartsuk fenn az igazi látszatot.
- Persze, persze, én is ezt mondanám – mosolygott még mindig Lizzy. – Te is tudod, hogy nem így van.
- És ez most kit érdekel? Akkor is utálom azért, amit mindig velem tesz! Mindig csak bánt, és ez nagyon fáj!
- Akkor ne foglalkozz vele, majdcsak rájön, hogy nem ezt kéne tennie – vonta meg újból a vállát Lizzy.
- Igen – bólogatott nevetve Nicky. – Csak végezd el ma a feladatodat, és ha ügyes vagy, még mindig kilóghatunk a Vadkanba…

---

Este nyolc. Előtt öt perccel. Épphogy odaértem az üvegházakhoz, de már meg is láttam Malfoy szőkeségét, vakítóan fehér mosolyát, és csillogó szemeit. Miért ennyire igéző a tekintete? Albus mesélte, hogy az apjától örökölte a szemének jégkék színét, de gondolni sem mertem volna, hogy van még egy ilyen igéző szempár ebben a színben is.

- Potter – biccentett vigyorogva.
- Malfoy – sziszegtem mérgesen.

Gyűlöltem azért, amiért mindig ide juttat. Mindig miatta kerülök büntetőmunkára, mindig miatta veszít pontot a Griffendél. Mindig, mindig, mindig!

Néhány perces hallgatás és gyilkos pillantások váltása után megjött Bimba professzor is, és kiosztotta a feladatainkat, miszerint ápolgatni kellett pár beteg növényt. Úgy utálom ezeket a hülye büntetőket Bimbánál!

- Nem fejeznéd be helyettem is, Potter? – vetette fel az az álszent, mikor Bimba itt hagyott minket. – Lenne jobb dolgom is annál, mintsem ezeket a dudvákat ápolgassam…
- Pofa be, te görény! Nekem is lenne jobb dolgom, hidd el – motyogtam. – Fogd be szépen a szádat, és csináld a dolgod!
- Ahogy óhajtja, kisasszony – vonta meg a vállát.

Leült szépen az egyik székre, keresztbevetette a lábait, és a kezeit a tarkójához tette, kényelmesen, lustálkodáshoz elhelyezkedve.

- Te meg mi a Merlin rózsaszín gatyáját csinálsz?
- A dolgomat, ahogy kérted: ülök, és téged nézlek.
- Nem fizetlek, szóval ne bámulj.
- Miért ne? Máskor úgy sincs ilyen lehetőséged, hogy egy ilyen jó parti nézzen, és ámuldozzon rajtad…
- Kuss!

Néztem, ahogy megfagy a tekintete, és felpattan a székről. Én az üvegház egyik üvegfalánál álltam, és felém rohant, hátrálni sem volt lehetőségem. A csuklómnál fogva szorított, és szorosan a falhoz nyomott. Moccanni sem tudtam, helyette szúrós tekintetemet az övébe fúrtam.

- Na, ide figyelj! – sziszegte. – Gyűlölöm, ha így beszélsz velem. Gyűlölöm, ha egyáltalán veszekedős hangnemben szólsz hozzám! A csilingelő hangodat nem szép dolog ilyenné változtatni. Nem szeretem.
- És miért kellene nekem úgy beszélnem, ahogy te szereted? Ha ahhoz van kedvem, akkor ordítok veled, mert igenis, gyakran van hozzá kedvem, ha kihozol a sodromból! – suttogtam, de a hangomból ugyanúgy kivehető volt a düh és az értetlenség, mintha normál hangnemben beszéltem volna. Nem értettem, hogy mi köze van neki hozzám.

Még mindig a falhoz szorítva néztem a szemébe. Ő nem szólt egy szót sem, de a tekintete lángolt, úgy, ahogy még soha ezelőtt nem láttam, de tetszett ez az ismeretlen tekintet. Vonzotta az enyémet.

Egy pillanatra félrenéztem, és mire újra az arca volt előttem, az ajkait az enyémekre tapasztotta. Erőm, lehetőségem, és akaratom sem volt ellenállni, helyette beleolvadtam a karjaiba, hagytam, hogy öleljen, hogy simogasson. Kezeimmel a tarkójánál fogva húztam magamhoz, hogy még jobban elérjen, minden porcikánk összesimult. Derekára kulcsoltam a lábaimat, és már le sem tudta volna tagadni, egyikünk sem, hogy mennyire kívánjuk a másikat.

- Mert inkább azt szeretném, ha így „beszélnél” velem – mosolygott, miután levegőhiány fellépése indokán elváltunk egymástól, de a karjait nem volt hajlandó lefejteni rólam. Igazából nem is akartam.
- Miért csinálod ezt? – kérdeztem suttogva, mélyen a szemébe nézve.
- Amióta csak megláttalak, mikor először jártam a Roxfort Expressnél, azóta vonzódom hozzád. Mármint… rögtön éreztem valamit, ami összetart minket. És ahogy teltek az évek… ez kiteljesedett… beléd szerettem, de féltem kimutatni, elvégre… én Malfoy vagyok, te meg…
- Potter – fejeztem be, egy aprót bólintva.
- De nem érdekel – folytatta. – Nem érdekel egyikünk családja sem, mert… nem vagyok hajlandó lemondani rólad, Lily!
- Először szólítottál a nevemen… Scorpius – vigyorogtam, majd újból megcsókolt.

Igaza volt. Potter, vagy nem Potter, Malfoy, vagy nem Malfoy, nem érdekelt. Apáinknak meg kell érteniük, mert én… őt szeretem.


Vonzódom hozzád
Negyedik történet - Szükségem van rád!

Scorpius

Évek teltek el azóta, hogy elvégeztem a Roxfortot. Hosszú, kínkeserves, fájdalommal teli évek. Apám kérése miatt magam mögött hagytam mindent és mindenkit, ami bármit is jelentett számomra az évek során. Magam mögött hagytam barátokat, ellenségeket, szerelmet, és minden szépet, ami várhatott volna rám. Mert szüksége volt rám, hogy ápoljam, hogy anyám mellett legyek a hosszú, nehéz időkben.

Apám beteg volt, gyógyíthatatlanul közeledett felé a halál sötét arca. Nem gondoltam volna, hogy az égiek ilyen hamar elragadják őt tőlünk, reméltük, hogy legalább még néhány hét marad nekünk vele, de nem. Tegnap meghalt. Tegnap örökre itt hagyott minket, egyedül, erő nélkül.

Anyám egyfolytában csak sír, de én megpróbálom tartani magam. A Próféta nem egy riportere próbálta meg az interjúkészítést, és kellett lennie valakinek, aki tájékoztatja őket Draco Malfoy haláláról.

Apám világéletében erős, hatalomra vágyó ember volt, de a jók oldalát erősítette, szembenézve piszkos múltjával, amiért csak tisztelni tudtam őt, és elfelejtettem neki mindazt, amit tennem kellett az iskola befejezése után. Magam mögött hagytam azt, akire most a legnagyobb szükségem lett volna. Azóta nem hallottam róla semmi olyat, ami igazán felkeltette volna az érdeklődésemet. Kiváló auror, él a testvéreivel és a szüleivel. A szívem hiányt érzett, ha eszembe jutott pirospozsgás, szeplős arca, vörösen fénylő haja, és a smaragdok, amelyek csillagként ragyogtak az arcán.

De most csak az előttem lebegő holnap, a temetés napja járt a fejemben. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Apámat sokan gyűlölték a múltja miatt, és sokan nem voltak képesek elfogadni, hogy megváltozott, nem tudták elhinni, hogy mi volt az, amit ő véghezvitt a csata előtt, alatt és után. De volt egy kör, aki hősként tekintett rá, mert Ő az volt. Az én hősöm, az én példám…

Lily

Ahogy fellapoztam a ma reggeli prófétát, a szemem azonnal megakadt a címlapfotón, amin Scorpius, és az apja, Draco Malfoy mosolyogtak. Majd a szalagcím elolvasása után hevesebben kezdett verni a szívem, és szomorúság költözött belém. Draco meghalt. Hihetetlen. Mit élhet most át Scorpius?
Az ő arca lebegett a szemem előtt, amit már négy éve nem láttam. Négy éve vettünk végső búcsút, a kilenc és háromnegyedik vágánynál, a hetedik évem befejezése után. Kijött elém, hogy elköszönjön, mondván, az apjának a nap minden percében szüksége lehet rá. Elment, elhagyott, pedig úgy szerettem, mint soha előtte, és utána senkit. Tudtam, hogy a szívem soha többé nem fog senki másért dobogni, főleg nem úgy, ahogy érte.

Emlékszem, milyen volt, amikor apám és ő először beszélgettek úgy, mint ahogy egy apa beszél a lánya udvarlójával, emlékeztem apa könnyed gondolkodásmódjára, amivel lazán elfogadta, hogy az ő egyetlen lánya egy Malfoyt választott maga mellé. Anya és James mellett ő volt az egyetlen, aki mellettem állt a döntésemben a családom sorai közül. Albus rendeltetésszerűen utálta őt, ahogy annak idején apa Scorpius édesapját, ez volt a sorsa. Ron bácsi Draco Malfoyt látta benne, de én tudtam a legjobban, hogy a közelébe sem ér édesapja régi személyének. Az új, kegyes, jólelkű Dracót örökölte.

Még mindig hiányzott, bármit is tett, tudtam, hogy csak az apja miatt tette. De nem tudtam, hogy mit tegyek. A temetés időpontja az illendőség kedvéért fel volt tüntetve a cikk alján, és azt tartottam a legjobb döntésnek, ha a holnap délutánomat ott töltöm. Megérdemli. Draco is, és Scorpius is. Elvégre szerettem őt, és tudtam, hogy ő is szeretett engem…

Tudtam, hogy egyedül kell mennem. Apa és anya nem voltak itthon, Jamest nem akartam ezzel zargatni, Albus pedig kinevetett volna, ha felhozom, hogy jöjjön velem Mr. Malfoy temetésére. Egyébként is, jobb döntés, ha egyedüli Potterként jelenek meg ott.

Scorpius

- Anyám, biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem, miközben beléptünk a temető ajtaján, a kis csoport élén, akik kikísértek minket ide. Nem sokan voltak, de mégis elegen ahhoz, hogy boldogabbnak érezzem magam.
- Biztos. Nem hagyhatok most itt senkit – szipogta. – Sokat jelent, hogy itt vannak, és muszáj itt lennem, apád is ezt akarná… - Bólintottam, és hagytam, hogy tovább sétáljon.

Felálltunk a koporsó köré, éppen egy kis kört alkottunk, ami körbevette, és hallgattuk a pap prédikációját. Talán csak nekem tűnt fel a későn érkező vendég, de egyedül pillantottam a kapu felé, ahol az oly jól ismert vörös üstök tűnt fel, fekete dísztalárban. Hát eljött, csak remélni mertem, hogy felkapja majd a fejét a cikkre, és csak remélni mertem, hogy még érez annyi szerelmet, vagy szeretetet irántam, hogy eljön, és megölti örömmel a szívemet.

Elmosolyodott, ahogy tekintete az enyémbe fúródott, és illik, vagy nem illik, én is visszamosolyogtam rá. Hiányzott már az életemből egy szívből jövő mosoly, amit csak tőle kaphattam meg.

Mikor a koporsó a földbe ért, és már lefedte a barnás fekete anyag, minden vendég anyám felé vette az irányt, hogy méltóképpen nyilváníthassanak részvétet irányába. Egyedül Lily indult el felém, mikor már egyedül álltam egy hatalmas fa alatt, ami árnyékot vetett a napos temetőre.

Lily

Láttam a fájdalmat a szemében, ahogy ott áll egyedül, és tudtam, hogy oda kell mennem hozzá, és tudtam, hogy el fogok veszni a ragyogó szemében, ami még most is úgy csillog, mintha élete legszebb napján lenne – mint minden más normál napon, amit annak idején együtt töltöttünk.

- Részvétem az édesapád miatt – motyogtam a szemébe nézve.
- Köszönöm… - A mosolya még most is olyan vakítóan édes volt, mint négy évvel ezelőtt, ez volt az, amit soha nem tudtam kiverni a fejemből, annyira gyönyörű látvány volt, már ha mondhatom ezt egy férfire. – El sem tudod képzelni, mennyire sokat jelent, hogy most itt vagy velem! – Tett egy lépést felém, fél méterre állt. Éreztem bódító illatát, ami szintén nem változott.
- Tudtam, hogy el kell jönnöm, hogy nem lehetsz most egyedül, kell valaki, aki melletted áll – bólintottam rá. – Nem tudtam, hogy pont én vagyok-e az a személy, akire szükséged van, mivel enyhén szólva megszakítottuk a kapcsolatot…
- Pont te vagy az – szakított félbe. – Senki másra nincs annyira szükségem, mint rád, soha senkire! Én nem akartalak elhagyni, tudod jól, hogy apám miatt tettem. Nem lehettem volna veled, ha vele vagyok, nem rajongott az ötletért, muszáj volt megtennem, ez volt az utolsó kívánsága hozzám. Négyévnyi hosszú gyötrelem után ment el, és nagyon fáj a hiánya. Annyira, mint a tiéd – suttogta édes hangján.
- Tudom – mondtam halkan, és gyengéden végigsimítottam a karján, amitől rég nem érzett borzongás futott végig a hátamon.
- Sok év telt el…
- Bizony, nagyon sok, de én semmit nem felejtettem…
- Én sem, és az érzéseim sem változtak. Még mindig ugyanannyira szeretlek, ha nem jobban!
- Scorpius, kérlek, ne dobálózz a szavakkal, ha nem érted a jelentését – suttogtam.
- Kérlek, ne mondj ilyet! – A hangja könyörgőre váltott, és láttam fellobbanni a fájdalmat a tekintetében…

Scorpius

Szinte megbántott, amit a fejemhez vágott. Sőt, nem csak szinte, mert igenis megbántott. Hogy feltételezheti rólam, hogy csak úgy mondom, és nem érzem? Érzem, tudom, hogy érzem. Szeretem őt, sokkal jobban, mint azelőtt. Képes voltam magára hagyni ezt a gyönyörű teremtést? Hogy lehettem ilyen szívtelen dög? Én vagyok a hibás mindenért…

- Tudom, hogy én rontottam el mindent annak idején, és tudom, hogy sok erő kell ahhoz, hogy ezt helyrehozzuk, de nekem nagyon nagy szükségem van rád, Lily, sokkal jobban, mint bármikor ezelőtt!
- És mi van, ha meggondolod magad? Mi van, ha megint történik valami, ami miatt kénytelen lennél dönteni? Megint elhagynál, megint évekig sírnék utánad, és megint egyedül lennék, mint a kisujjam! Egyszer már beletörődtem, hogy nem lehetsz az enyém, még egyszer nem viselném el a fájdalmat, ami az elvesztéseddel jár!
- Lily! Fogd fel kérlek a szavak jelentését, és ami mögöttük van. Szeretlek és szükségem van rád, nagyon nagy szükségem! Kérlek, légy mellettem a hátralévő életemben, bármilyen rövid, vagy hosszú is lesz az, nem szeretném egyedül tölteni, csak veled!
- Scorpius…
- Ne, kérlek, ne szakíts félbe, Lily! – vágtam rá.

A szemem perzselt az újra fellángolt érzelmektől, amik eddig lappangtak bennem, és nem értettem, hogy hol tudott elrejtőzni bennem ennyi szenvedély és ennyi szerelem. Végigsimítottam az arcán, és az érintésem nyomán egy könnycsepp csordult le a szeplőkön.

- Még egyszer nem lennélek képes elhagyni, ahhoz túlságosan hevesek az érzelmeim az irányodba. Ez nem fog megtörténni, ettől nem kell félned… Az én életem mostantól a tiéd is lehet, és ez fordítva is igaz…
- De… én nem vagyok biztos ebben az egészben – motyogta.

Szinte hallottam, ahogy a szíve hevesebben lüktet, és újabb könnycseppek követték az elsőt, végigcsorogva az arcán, lehullottak a földre. Felnéztem az égre, ahol nagy viharfelhők gyülekeztek az iménti napsütést elzavarva, és lassan cseperegni kezdett az eső, tükrözve mindkettőnk hangulatát és fájdalmait a felszakadt régi sebek miatt.

Talán túl sokat kérek tőle hirtelen? Négy éve először láthatom gyönyörűséges arcát, és nem tudok betelni vele. Túl sok lenne egy reményre vágyó szerelmes kérése, ami az utolsó lehetőséget rejti magában? Bízom abban, hogy nem. Remélek, mert remélni mindig kell!

Lily

A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, ahogy az esőcseppek is az égből. A hajam merő ragacsként tapadt az arcomra, és Scorpius ujjai kisimították onnan rakoncátlan tincseimet. Az érintése nyomán felforrósodott a bőröm, és újabb könnyek cseppentek ki a szememből. Érzelmileg teljesen túlcsordultam, és a döntésképtelenség tonnányi súlyként nehezedett a lelkemre. Most mit tehetnék?

- Nem tudom, mit akarok, Scorpius…
- Szeretsz még? – szegezte nekem a legkézenfekvőbb kérdést, amire az én számból csak egy válasz létezett, ha róla volt szó.
- Persze, hogy szeretlek – vágtam rá azonnal. – Ezen senki és semmi nem tudott és nem is tud változtatni, mert ez az érzés már örökre beköltözött a testembe, megmásíthatatlanul. Senki iránt nem tudok többé úgy érezni, ahogy irántad… szeretlek!
- Akkor meg?

Átszelte a köztünk lévő távolságot, és bármennyire is próbáltam ellenkezni, az ajkait az enyémekre tapasztotta. A csókja ugyanolyan édes volt, mint régen, ezt az érzést soha nem felejtettem el, minden éjjel éreztem álmomban, és csak remélni tudtam, hogy valaha újra érezhetem majd ezt a csodálatos érzést. Soha nem csókolt még senki úgy, ahogy ő.
A csókja édes, lágy, de mégis követelőző volt. Éreztem, hogy be akarja pótolni a semmiért elvesztegetett időt, és minden ellenkezésem eltűnt, ahogy nyelvével utat kért a számba, mindenét átadva nekem. Kezeivel szorosan ölelte a derekamat, nem hagyva menekülő utat nekem, de nem is akartam menekülni… többé már nem.

Scorpius

Mindig is erről a csókról álmodtam, amióta csak elmentem tőle. Most el sem tudom hinni, hogy újra az enyém lehet, hogy újra csak én érinthetem a cseresznyepiros ajkakat.

- Most már érted? Szükségem van rád, mindennél jobban. Kellesz nekem, Lily! – búgtam a fülébe, gyengéden a fülcimpájába harapva. Anyám távolodó alakja felé néztem, aki mosolyogva bólogatott felém, utat engedve vágyaimnak. – Maradj velem, kérlek, örökre!
- Veled maradok. Örökre. Szeretlek! – susogta, majd újra megcsókolta fáradhatatlan ajkaimat, lágy táncot járva nyelveinkkel…

Két szó
Harry Potter az irodájában ült a Mágiaügyi Minisztérium Aurori Főparancsnokságán. Épp az előző napi elfogatások jegyzőkönyveit olvasgatta, mikor titkára hangját hallotta meg az irodában.
- Elnézést a zavarásért, Mr. Potter, tudom, hogy kérte, senki ne zavarja, de egy úr azt mondja, hogy sürgős lenne beszélnie magával.
- Semmi baj, Finning, küldje csak be nyugodtan.
Félretolta az aktáit, és közben az asztalán álló képkeretre pillantott. Az egyik felében Ginny és ő mosolyogtak felhőtlenül, a másikban pedig Ron és Hermione. Hét év telt el a végső csata óta… El sem hitte már, hogy az idő ilyen gyorsan repül. Valaki kopogott az ajtaján. Hátradőlt a székében, és kíváncsian fürkészte, ki lehet váratlan látogatója. Meglepődésére régi iskolatársa, a még mindig vakítóan tejfölszőke Draco Malfoy lépett be az irodába.
- Micsoda meglepetés. Te mit keresel itt?
- Hét év telt el azóta, hogy megmentettél. Hét hosszú év. Eddig nem volt bátorságom idejönni, de mostanában úgy éreztem, meg kell tennem…
Harry hallotta a pletykákat, miszerint nősülni készül az ifjú Malfoy, és hogy teljesen kizárta életéből az apját, aki beleőrült Azkabani fogságába.
- Mit akarsz?
- Nem tudtam akkor és ott megköszönni, amit tettél. Ha te nem vagy, én meghalok.
- Ha a te anyád nincs, én halok meg. Szóval ott tartunk, hogy kvittek vagyunk. Nem vártam el soha, hogy ide gyere és bocsánatot kérj. Miért is? Hiszen annyi éven át gyűlöltél, és én is gyűlöltelek. Emlékszem, mekkora fölénnyel beszéltél magadról, még mielőtt a Roxfortba kerültünk. De aztán mostanában kezdek rájönni, hogy több van benned, mint egy elkényeztetett ficsúr.
- Öh… köszi?
- Miért vagy itt pontosan, Draco?
- Magam sem tudom. Érlelődik bennem két szó, az egyiket már félig-meddig kimondtam, köszönöm. A másik pedig egy bocsánat. Túl rossz voltam. Em ébresztett rá, mennyire.
- És most mit vársz? Erre mit mondjak?
- Nem tudom. Talán elég lenne kezdetnek annyi, hogy elfogadod-e a bocsánatkérésemet.
Harry malmozott az ujjaival, és hosszasan, csendben gondolkozott a válaszon. Megérdemli-e a bocsánatot ez a férfi, aki annyi sokat ártott neki? Aki miatt, habár közvetve, de annyi mindenkit elvesztett? Felhangzottak előtte Dumbledore szavai. ”Mindenki megérdemel egy második esélyt. Még a legsötétebb lelkűek is.”
- Elfogadom a bocsánatkérésedet. De remélem, nem gondolod, hogy ezzel elnyered mindazokét, akiknek valaha ártottál.
- Nem, nem gondolom, de kezdetnek ez is jó lesz, nem? Ginny? Hogy van a vöröske? – Harry megköszörülte a torkát. – Bocsánat, a szokás hatalma.
- Különben jól van, jól vagyunk. Nemsokára megszületik a gyerek, aztán eléggé nyűgös, de köszönöm, jól van.
- Tudod, azon gondolkoztam, hogy mi sosem beszélgettünk el úgy igazán. Mindig csak egymás ajnározásával voltunk elfoglalva.
- Hát, igen… mint a kutya meg a macska. Azt mondtad az elején, hogy mi nagyon jól összeillenénk, tisztán emlékszem erre.
- Tudom. Akkor még így is volt. Aztán rájöttem, hogy vagy te vagy túl jó, vagy én vagyok túl rossz… azóta sem jöttem rá, melyik is.
- Figyelj, Draco. Nem tehetek semmit, az ügyben, hogy a többiek is elnézzék a hibáidat, de remélem, hogy egyszer még eljutunk arra a szintre, hogy nem lesz köztünk semmi gyűlölet, egy szikrányi sem.
- Remélem én is. Köszönöm, Potter…
Felálltak, kezet ráztak, majd Harry nézte, ahogy a férfi elhagyja az irodáját. Öt évig nem is látták egymást többé…

Nem sok időt tölthettek azonban az Odúban. Mrs. Weasley unszolása ellenére két nappal később fájdalmas búcsút vettek a családtól, fogadták a jókívánságokat, és a reményteli könnyeket, ami bíztatta őket, hogy sikerülhet, amire készülnek.
Lupin időközben néhány fotót hozott Aileennek ajándékba az édesanyjáról. A gesztustól a lány majdnem könnyekben tört ki, de igyekezett megtartani kemény, szilárd jellemét.
- Tegyétek meg, amire képesek vagytok. Tegyétek meg, amit elvárnak tőletek, amit elvártok magatoktól – búcsúzott Lupin. – Aztán Harry, nehogy valami bajod essen. A fiamnak szüksége lesz a keresztapjára még a jövőben!
- Igyekszem, Remus. De tudod, hogy nem ígérhetek semmit – sóhajtott lemondóan.
- Tudom jól. De egy valamit azért kérhetek, nem? – A fiú bólintott. – Higgy, és ne add fel. Az élet már sok mindent elvett tőled is, tőlem is, mindenkitől, és olyankor csak egy dolog maradt hátra: a hit, ami mindvégig kiállt mellettünk. Szóval ha nem adod fel, és bízol abban, hogy nyerhetsz, akkor a remény sem hal ki a varázslótársadalomból. És erre van most mindenkinek szüksége. Reményre, hogy lehet még egy jobb jövőnk, ha Tudjukki meghal. Akkor végre mindenki megkapja a megérdemelt jutalmát és pihenését. Ti is.
- Köszönöm, Remus. Mindig is te voltál az, aki a józanságával erőt tudott adni nekem – mosolyodott el Harry. – De most már tényleg mennünk kell. Minden jót, és nagyon vigyázz magadra, és a családodra.
Harry visszasétált társaihoz, akik már készen álltak a dehoppanálásra. Mrs. Weasley még egy utolsót intett a kis csapat felé, majd sietve letörölte az arcát végigszántó könnyeket. Nagy sóhajjal kísérve figyelte, ahogy a kis csapat eltűnik a késő délutáni félhomályban.


Aileen addig és addig halogatta a roxforti látogatást, ameddig csak tudta. Nem engedhette meg, hogy az animágia tökéletes elsajátítása nélkül induljanak útnak, másképpen elkaphatják őket.
Ron kutya és Ginny cirmos cica alakja tökéletesen halad, és Harry is egyre gyorsabban képes bagollyá változni. Hermione kissé szenved, ami egészen meglepő dolognak számít az ő részéről: körülbelül minden második alkalommal tud átalakulni vidrává.
- Nektek kell bemennetek a kastélyba, én semmiképp nem vagyok rá – jelentette ki három nappal az indulás előtt Aileen. – Kint fogok őrködni a rengetegnél, Ron, neked folyamatosan figyelned kell az erdő szélét. Ha meglátod a fényt, ami a pálcámból ered, azonnal jönnötök kell.
- De nem tudjuk, hogy mit keresünk – vetette közbe Hermione.
- De, tudjuk. Akarom mondani, van ötletünk – helyesbített a Piton lány. – Apám elhintett bennem egy gondolatot annak idején, mikor hazakerültem Bulgáriából, és elmesélte az egész történetet. Annak idején a merészebbek suttogtak Mardekár kincséről, ami végül is Griffendél kincse, tőle lopta el, mielőtt elhagyta volna a Roxfortot sok-sok évvel ezelőtt.
- És mi ez a kincs?
- Griffendélnek nem csak kardja volt, hanem egy varázstőre. Egy ezüsttőr, ami akkor hatalommal rendelkezik, hogy csupán egy aprócska érintéssel képes elvágni acélt, vasat, fát, a legkeményebb fémeket, aranyat, gyémántot. Mardekár állítólag ellopta tőle, de azt rebesgették, legalábbis apa szerint, hogy néhány évtizede felbukkanni látták a Roxfortban.
- És ezt eddig miért nem mondtad el?
- Nem voltam benne biztos, hogy hihetek-e benne, és ugyanakkor nem akartam addig kiadni magamból az információt, míg nem álltok készen. Ismerlek már annyira, Harry, hogy amint meghallod, hogy tudom, vagyis sejtem, mi lehet a horcrux, ugrani fogsz, azonnal menni akarsz majd a Roxfortba, de akkor még bőven nem álltál volna azon a szinten, hogy megfelelően végrehajtsuk a feladatot. Sajnálom, tudom, hogy nem lenne szabad titkolózni, de van olyan eset, amikor egyszerűen nem tehetünk mást.
- Esetleg még valami, amit még nem mondtál el? – horkant fel Ron. – Talán Tudjukki a keresztapád? Vagy van egy eltitkolt harmadik szemed?
- Ron! – ripakodott rá Hermione. – Kérlek szépen, ne viselkedj úgy, mintha te mindig is a mennyből leszállt angyal lettél volna. Bocsáss meg Aileen, Ron nevében is.
- Ugyan már – vonta meg a vállát a lány.
- Nos, térjünk inkább vissza a tárgyra. Előttünk áll egy szép kis roxforti kaland – folytatta tárgyilagosan Harry. – Az egy dolog, hogy tudjuk, mit keresünk. De meg kell kerülnünk a halálfalókat, akik őrzik a kastélyt, illetve a védelmi vonalat, amit kiépítettek. Emellett, tudnunk kellene valamit arról is, hogy hol keressük a tőrt.
Hermione felpattant, fel-alá kezdett el járkálni. Ron szinte hallotta, ahogy forognak az agyában a kerekek, és megpróbálja kiagyalni a számukra legmegfelelőbb tervet erre a veszélyes utazásra.
- Nem, az lehetetlen… nem…. az túl nagy hülyeség lenne… túl merész… Áh, nem igaz, semmi nem jut eszembe!
Szinte már a haját tépte idegességében. Ginny körmét rágva próbált meg túljutni az agyát fékező tehetetlenségen, és ő is szeretett volna valami ötlettel előállni, de nem volt képes az ösztönszerű gondolkodásra.
- Szóval. A tőrt valószínűleg valahol a Mardekár klubhelyisége körül kell keresnünk, apa szerint. A védelmi vonal áttörése már nagyobb tészta. Van egy rés a falon, ahol az állataink alakjában bejuthatunk, egyenesen a Tiltott rengetegbe. Veszélyes, tudom, de ez az egyetlen módja annak, hogy a halálfalókkal való találkozás nélkül bejuthassunk. Aztán hogy odabent mire mentek, az már csak rajtatok múlik. Én túl nagy állattá tudok változni ahhoz, hogy ne vegyenek észre.
Hermione átgondolta a tervet, és magában nyugtázta, hogy habár veszélyes, de ennél jobbat egyikük sem tudott volna kitalálni. Visszaült a kanapéra, egyenesen Ron mellé, és befészkelődött a sarokba. Lábait felhúzta, és megköszörülte a torkát.
- Be kell vallanom, Aileen, te mindenre felkészültél.
- Mindenre azért nem. De muszáj voltam legalább valamilyen tervet összeállítani. Enélkül nem győzhetjük le Voldemortot.
- Az istenért, ne nevezzük már a nevén a betegséget! Maradjunk már a Tudjukkinél – csattant fel Ron. – Nem bírom hallani ezt a szót. Tönkretette az életemet. Megölte a bátyámat, meg akarta támadni a családomat. Lehet, hogy miatta vesztem el a legjobb barátomat, és ezáltal a húgomat…
Hermione szinte tátott szájjal bámult a fiúra, hiszen sosem hallotta még ennyire megnyílni, és ennyire őszintén beszélni az érzelmeiről, mint most.
- Nem fogunk elveszíteni senkit, Ron, nyugi – mondta Ginny, és bíztatóan megszorította bátyja kezét. – Nekem is csak ennyi maradt, ez a mondat éltet. Hogy nem vesztem el sem Harryt, sem titeket, sem pedig senki mást, aki valaha is közel állt hozzám.
Hosszasan beszélgettek még, ecsetelték a terv legapróbb részleteit, majd éjfél körül mindannyian úgy döntöttek, jobb, ha egy picit pihennek ma, és az elkövetkező három napban. Lehet, hogy csata vár rájuk, lehet, hogy egy egyszerű kis látogatás, de a jövőt egyikük sem tudta megjósolni…

---

Ron és Hermione egymás mellett feküdtek az ágyon, csendben hallgatva egymás szuszogását, pedig tudták jól, hogy a másik sem alszik. Villámok cikáztak az égen, megvilágítva a szobát, és a dörgés hangja törte meg a csendet.
- Félek – nyögte ki végül Hermione. – Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy mitől, de félek.
- Én is. Félek attól, hogy mire ennek vége, nem marad senkim, hogy magányos maradok, és ebbe fogok belepusztulni – sóhajtott egy nagyot.
- Nem lesz semmi baj. Harry eddig is erős volt, de nagyon sokat köszönhetünk Aileennek is. Ha ő nincs, talán most itt sem tartanánk.
- De nekem még mindig van valami furcsa vele kapcsolatban.
- Mindig is lesz. Hiszen nem viseltetünk túl jól Piton iránt, és ezért előítéletekkel küzdünk Aileennel is, pedig nem kellene. Hiszen, ha jól értelmeztem a szálakat, akkor félreítéltük Perselust, és ki tudja, még ki mást.
- Hamarosan mindennek vége…
- Igen. nem is bánom.
- Én sem. De örülök, hogy végül ide lyukadtunk ki.
- Mire gondolsz?
- Rád és rám. Az utóbbi időben ez a legjobb dolog, ami velem történt.
- Velem is – mosolyodott el a sötétben Hermione, és a fejét Ron felé fordította. Csillogott a szeme, rég nem látott örömet mutatva ki. – Köszönöm, hogy vagy nekem. Tudom, kissé közhelyesen hangzik, de azt hiszem, nincsenek szavak arra, amit érzek. Megnyugvást ad, hogy van valaki, akihez fordulhatok, ha valami fáj, hogy van valaki, aki megnyugtat, ha félek. Márpedig most félek.
- De én itt vagyok. És számíthatsz rám. Mindig.
Puszit nyomott Hermione homlokára, szorosan magához húzta, és összeölelkezve aludtak el, kizárva a maguk körül örvénylő vihart, ami talán kint zajlott az éjszakában, vagy még inkább önmagukban…

---

Aileen egy tollat és a naplóját szorongatta a kezében. Szinte rázkódott az erőteljes zokogástól, ami csendben mardosta a lelkét. Csak Dracóra és az édesapjára tudott gondolni, akik talán már nem is élnek, és talán már soha nem találkozhat velük még egyszer. Semmit nem tudott róluk már lassan egy hónapja, és már-már a bűntudat tört rá.
Egyedül az emlékeinek élt, amelyek bár sötét zűrzavarból származnak, mégis olyan erőlöketet adtak neki, hogy talán képes lesz átvészelni a rá váró megpróbáltatásokat. A rá, Harryre és a többiekre váró megpróbáltatásokat. Mit kell még elviselniük ahhoz, hogy újra szabadok legyenek?

- Apu, de én egyáltalán nem akarok oda menni! Én veled akarok maradni!
- Én is mindennél jobban szeretném, hogy velem maradj, kincsem, de ez most lehetetlen. Veszélyes lenne itt maradnod, és tudod, hogy senki nem jöhet rá a létezésedre. Számodra is rossz lenne, és számomra is. Nem akarom, hogy bántsanak.
- De apa, te úgyis vigyázni fogsz rám!
Az alig hétéves lány könnyei csak úgy záporoztak arcán, és apja sem tudta megállni sírás nélkül. Végigsimított a hollófekete haján, amit tőle örökölt, és igyekezett minél jobban emlékezetébe vésni ezt az arcot. Nem tudta, hogy mikor láthatja legközelebb élete értelmét, a legnagyobb kincsét a világon. Aileent.
- Apuci, kérlek!
- Tudom kincsem, hogy itt szeretnél maradni, de menned kell. Hidd el, jó lesz ott neked. Az a család nagyon fog rád vigyázni, aztán később a Durmstrangba fogsz járni. Megtanulsz minden, amit csak lehet, és ha eljön az ideje, akkor újra visszatérsz hozzám, és akkor már senki nem választhat el minket egymástól. De ahhoz az kell, hogy Anglia biztonságos hellyé váljon a számodra.
- Tudjukki bácsi miatt?
- Igen, miatta. Nem engedhetem, hogy bántódásod essen, nem élném túl.
- Jól van, papa, de akkor kérhetek valamit?
- Persze, picim, bármit, amit csak szeretnél.
- Vigyázz magadra. Éld túl.
Gyakran még Perselus is elcsodálkozott azon, hogy lehet ennyi esze az ő kislányának. Hogy lehet, hogy ő nyújt erőt neki, sokkal inkább a kislány neveli őt, mint fordítva.
- Köszönöm, Papa, hogy ilyenné neveltél… - suttogta Aileen a sötétbe.

---

Ginny halkan szuszogott, már az igazak álmát aludta, de Harry egyszerűen le sem tudta csukni a szemeit. Csak a horcruxok és Voldemort járt a fejében, nem tudta kiverni onnan a csúf gondolatokat. Az esetleges balszerencsés következményeket. Ginny talán megérezte szerelme feszültségét, de szinte azonnal kinyitotta a szemét, ahogy Harry megmozdult mellette.
- Mi a baj? – kérdezte még álomittas hangon.
- Nem tudom. Rossz érzésem van.
- Mivel kapcsolatban?
- Úgy általában mindennel. Félek. Nem szoktam kimondani, de félek.
- Tudom, Harry. – Lágy csókot adott az ajkára, majd smaragdzöld tekintetébe fúrta a sajátját. – Ne aggódj. Én mindig itt leszek neked, bármi is lesz a vége ennek.
- Gin. Ne add fel az életet, ha valami történik velem…
- Ssssh. Ilyet ne is mondj nekem. – Hangjában érződtek a kicsordulni készülő könnyek. – Nem fog semmi rossz történni. Véget ér az egész, és összeházasodunk, születik majd egy tucat gyerekünk, akik mind a te szemedet, és az én szépségemet fogják örökölni – mosolygott huncutul. Harry megkönnyebbült kuncogást hallatott. – És mindannyian ismerni fogják a nagyszüleiket. Mind a négyet.
- Csak legyen igazad, édesem. Csak legyen igazad.
Harry szorosan magához húzta párját, ajkait az övéire tapasztotta, és éreztette vele, hogy soha, de soha többé nem akarja elengedni…