Harry Potter fanfictions

Tizenkilencedik fejezet
Randevú a Roxforttal
Ron fel-alá járkált a búvóhely nappalijában, magában ismételgetve a terv összes lépését, igyekezve, nehogy bármit is kifelejtsen. Ő volt az, aki Aileent fogja figyelni egy ablakból, a jelre várva. Harry és Hermione átváltozva keresik majd a horcruxot, Ginny a Mardekár klubhelyisége előtt figyel.
- És honnan fogjuk megtudni a Mardekár jelszavát? – vetette fel a napok óta benne bujkáló kérdést Ron.
- Kisállat vagy. Beosonsz valaki mellett a klubhelyiségbe, és nyert ügyed lesz – magyarázta Aileen. – Ne aggódj. Tiszta a terv, Harrynek és Hermionénak csak el kell bújnia a klubhelyiségben, megvárni, míg mindenki elalszik, és utána kereshetitek a tőrt.
- De nagyon óvatosnak kell lennünk – tette hozzá Hermione. – A lebukás legkisebb kockázatát is kerülnünk kell. Ez még nem az utolsó horcrux, nagyon kell vigyáznunk, nehogy rájöjjön Tudjukki, mit tervezünk. – Harry bólintott.
- Mikor indulunk? – kérdezte Ginny.
- Négykor. Nem túl korán, de nem is túl késő ahhoz, hogy senki ne járkáljon már a festményen át. Tiszta minden, emberek?
- A lehető legtisztább.


Harry összepakolt mindent, amire esetleg szüksége lehet: a pálcáját. Másra nem igazán számíthatott, csak önmagára, és a varázstudására. Ginny néha-néha a nap folyamán elmormolt magában egy imát, hogy minden jól süljön el, Hermione varázslatokról olvasott, hátha az utolsó pillanatban jegyez meg valamit, amire menthetetlenül szüksége lesz. Ron izgatottan járkált körbe-körbe a házban, csillapítva a feszültségét, míg Aileen teljes nyugalmat erőltetett magára, és várt. Belül marcangolta a fájdalom, és a vágy, hogy tudjon valamit apjáról és Dracóról, de kívülálló mindebből semmit nem láthatott.
Már oly rég meg kellett tanulnia elrejtenie az érzelmeit, hogy szinte mindennapi rutinná vált az életében. A fáradtság, a fájdalom, a mély és komoly érzelmek elrejtése.
Hirtelen Ginny huppant le mellé a nappali kanapéjára, fürkésző tekintetét a hollófekete hajú lány arcára emelve.
- Tudsz már valamit róluk? Apádról? Vagy Malfoyról? – De Aileen csak a fejét rázta. – Minden rendben lesz, érzem. Hamarosan vége, és megint együtt lehettek.
- Úgy legyen – bólintott, majd mosolyt erőltetett az arcára. – Lassan ideje lenne indulnunk, nem gondolod? Mindjárt négy óra, és bele kell kalkulálni, míg bejutunk a rengetegbe Roxmortsból.
- Fiúk! Hermione! – kiáltott fel az emelet felé Ginny. – Idő van. Toljátok le a valagatokat!
Alig telt el két perc, Aileen és Hermione már el is hoppanáltak Roxmortsba, majd a többiek is sorban követték őket. Egy elhagyatott útra érkeztek, nem messze a Roxfort falaitól. Először Harry változott át, majd Ginny, Ron, Hermione és Aileen is követték a sorban. Kissé leszakadva, szétszórtan indultak el az őzsuta után, ami a szokványostól eltérően majdhogynem feketébe hajló szürke színt öltött.
Nagyjából öt percig tartott az út, amíg elérték a pontot, ahonnan könnyen bejuthatnak a rengetegbe. Aileen könnyedén átugrott a falon, ami úgy viselkedett, mint a King’s Cross állomás fala a 9 és ¾-ik vágány felé. A többiek kissé megszeppenve követték.
Ahogy átértek, átváltoztak, hogy megvitassák a további teendőket.
- Szóval, akkor mi most bemegyünk Hermionével elöl, aztán néhány perc múlva követtek ti is, Ginny és Ron – sorolta Harry. – Aileen kísér minket az erdő széléig, nagyjából Hagrid régi kunyhója környékén találsz magadnak megfelelő búvóhelyet. Ron a viaduktról figyel majd, Ginny pedig a klubhelyiség előtt vár, aztán ha arra kerül a sor, nyávogsz egy nagyot, majd rohansz, mintha Mrs. Norris lennél. Ha futsz, Fricsen kívül úgysem fog rájönni senki, hogy nem ő vagy.
- Kösz – biggyesztette le az ajkát. – Ezzel most azt akarod mondani, hogy mikor átalakulok, olyan vagyok, mint egy nagy, vén, kiéhezett, undok és idióta macska.
- Ugyan már – nevetett Harry. – Én ilyet egy szóval sem mondtam.
- Na, akkor indulás – biccentett Ron, megszakítva a pár évődését.
Újra felvették az állatformáikat, majd lassan, óvatos léptekkel közelítettek az erdő széle felé. A fák ritkulni kezdtek, és egyre több napfény áradt be az erdő talajára, a növényzet is gazdagodott. Néhány kósza diákot pillantottak meg az udvaron. Először Harry röppent ki az ágak közül. Bagoly formája szinte a legjobb álca volt az iskola falaink belül, nem sok embernek tűnt volna fel egy újabb bagoly. Hermione ezzel szemben már nehezebb eset volt, a maga vidra-létével. Nem gyakran rohangálnak ugyanis effajta állatok az iskola falain belül.
Szorosan a fűbe bújva, majd az iskola falához húzódva haladt előre, a tölgyfaajtó felé, ami az iskolába vezet. Alig-alig járkáltak már a folyosókon, járőröző, kissé bamba halálfalókkal azonban egyre többet akadt össze útja, de észre eddig senki nem vette.
Harry az egyik lépcső korlátján állt, ott várva barátját. Az első adandó alkalommal beosontak, egyenesen egy elsős mardekáros mögött. Harry úgy tett, mintha egy Esti Prófétát pottyantott volna az egyik asztalra, hogy ne legyen túl feltűnő egy bagoly itt tartózkodása. Hermione elbújt az egyik sötét fotel mögött, míg Harry felrepült a legmagasabban található ablakpárkányra, annak sarkába bújva. Olykor kipillantott az ablakon, de nem látott semmi különöset. Alaposan szétnézett a klubhelyiségben is, jelek után kutatva a tőr felé, de nem látott semmi szembetűnőt…

---

Draco szemszöge
Mi lehet vajon vele? Él még? Búcsú nélkül váltunk el… Hiányzik. Nem tudok másra gondolni, csak rá. Élek-e én még? Vagy ez már a pokol, ami oly rég áhítozik rám? Csak dögölne már meg az a rohadék! Ennyire még sosem akartam szabad lenni, mint most, habár az egész életem egy nagy fogság volt…
Érezte a dementorok kedélyrontó jelenlétét, a halál szaga érződött mindenhonnan. A remény utolsó szikrája is eltűnt a levegőből, amely egy kicsi okot is adhatott volna az örömre. Az Azkaban soha nem tűnt ennyire elveszett helynek, mint most, a sötét uralom idején.
Draco egyedül üldögélt cellája sarkában, a nap egyetlen sugara törte át a felhőket, a rácsos ablakon keresztül megvilágítva a helyiséget. Egyedül az álmai és az emlékei, a jövő reménye fékezte meg abban, hogy valami visszafordíthatatlant csináljon.
A külvilágról alig tudott valamit, néhány beszédfoszlány, amit a többi rabtól csípett el, akik később érkeztek nála, és beszámoltak arról, mi történt odakint. Voldemort hatalma egyre növekszik, a Kis Túlélőről semmi hír, amiből az következik, hogy Aileenről sem tudhat meg semmit. Még véletlenül sem…

---

Nagyjából fél egy lehetett, amikor az utolsó mardekáros diák, egy ötödéves lány is elhagyta a klubhelyiséget. Közeledtek az RBF vizsgák, és egy-két diák követte Hermione régi módszerét: idő előtt elkezdenek tanulni, nehogy bármi is meglepetésként érje őket.
Alaposan körülnéztek, majd mindketten előbújtak rejtekükből, és visszaalakultak emberi formáikba.
- Azt hittem már, hogy sosem tűnik el… - sóhajtott Harry, majd elkezdte felforgatni a klubhelyiséget.
- Tisztelem azért, hogy ennyit tanul – jegyezte meg a másik. – Szerintem nem kellene ennyire feltűnően végigtúrni mindent. Kétlem, hogy ennyire feltűnő helyen rejtette volna el a tőrt.
- Pont ez benne a lényeg. Lehet, hogy feltűnő helyen van, és pont ezért nem találta még meg senki.
- De azért azt kétlem, hogy a kanapé párnái mögött rátalálsz – húzta el a száját gúnyosan Hermione.
- Jó, jó, csak minél hamarabb meg akarom találni, és elhúzni innen, mielőtt még valami történne.
Hermione a falakat kezdte el vizsgálni, nem talál-e egy üreget valahol, majd ugyanilyen célból a padlót kopogtatta.
- Aileen azt mondta, a klubhelyiségben lehet, de hol?
Az egyik festmény szereplői ébredezni kezdtek a hangra, és halk suttogásba kezdtek, ami megijesztette Hermionét.
- Nézd, ez nem Harry Potter?
- Mit keres ez itt?
- Sssh! – intette le őket a fiú. – Egy kis segítségre lenne szükségem.
- Miért is segítenénk egy volt griffendélesnek, aki már nem is jár iskolánkba?
- Mert különben egy apró kis varázsige, és felgyullad a festménye – fenyegette meg az idős, szakállas férfit Hermione, erősen hadonászva pálcájával.
A férfi láthatóan beijedt, tátott szájjal, felháborodottan nézett vissza a két fiatalra. Pár percig csendben forgatta a szemét, miközben Hermione továbbra is fenyegetően nézett rá.
- Na, jó. Mit akartok?
- Keresünk valamit – hadarta gyorsan Harry. – Egy ezüsttőrt, valószínűleg nagyon régi. Nagyjából negyven éve lehet itt, nem tudunk pontos dátumot. Azt mondják, itt látták legutóbb, de nem tudjuk, hogy hol. Segítene, kérem?
- Hmm, hmm, nem is tudom – mosolyodott el kajánul az öregember. – Talán egy ilyesmit kerestek? – emelte fel a háta mögött található tőrt. – Valaha Mardekáré volt…
- Micsoda? – tátotta el a száját Hermione. – Az meg hogy került oda?
- Pár évtizeddel ezelőtt idejött egy volt diák, Tom Denem, akit manapság Tudjukkiként emlegetnek. Azt mondta nekem, rejtsem el neki ezt, és valamilyen varázslatot mormolt, majd a tőr már itt volt a festményemen. Aztán védelemmel látott el engem. A fenyegetésed üres volt, kisasszony, ha akarnál, sem tudnál felgyújtani. Csupán szeretném érzékeltetni, hogy nálam van az irányítás, nálam van a tőr, és ezt innen nem fogjátok megszerezni, akármennyire is szeretnétek.
Harry tehetetlenül huppant le a kanapéra, és a fejét fogta, olyan szorgosan gondolkozott. Hermione továbbra is a festmény felé irányította a pálcáját, remélve, hogy csupán blöffölt. De tény, hogy Voldemort nem hagyta volna védtelenül a horcruxát.
- Most mit teszünk? – kérdezte Harry. – Nem tudsz valami varázslatot, amivel kiszedhetjük onnan?
- Semmi ötletem nincs.
- Mi van az átkozótűzzel? Nem azt mondtad, hogy minden sötét varázslatra hat? Lehet, hogy képes lenne felgyújtani, és azzal elpusztul a horcrux is…
- Nem tudom, nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy tényleg eltörölné a védelmet a festményről, de nem biztos, hogy ezzel megkapjuk a tőrt.
- De ha rajta van, és felgyújtjuk, akkor nem lehet, hogy el is fog pusztulni?
- Túl sok a ha… meg a talán.
- Ti miről sutyorogtok ott? – kérdezte az öregember halkan, nehogy a többiek is felébredjenek.
- Megpróbálhatom, de nem ígérek semmit – mondta Hermione, teljesen figyelmen kívül hagyva az öreg festményt.
Elmormolta a varázsigét, pálcájából sötét, erős tűz lövellt ki a festmény felé. Az öregember kiáltozva mászott át egyik társához, felverve ezzel az egész klubhelyiségnyi festményt. A saját vászna felgyulladt, majd egy koppanás kíséretében a tőr a földre hullott, és pattogni kezdett, majd félpercnyi ugrándozás után megállt.
A két barát egymásra pillantott, majd ismét az ezüstöt fegyverre. Döntésképtelenségükben Harry felkapta, és zsebre vágta, remélve, hogy már nem okoz több bonyodalmat. A Mardekár lakói ébredezni kezdtek, néhány ajtó kinyílt a hálótermek környékén, így Harryék gyorsan visszaváltoztak állati alakjukba, majd a klubhelyiség bejárata felé rohantak, repültek. Hermione belökte az ajtót, előbb Harry röppent ki, figyelmeztetve ezzel Ginnyt. Harry az első ablakon kirepült, Hermione Ron után indult, míg Ginny kiosont a tölgyfaajtón, a Tiltott Rengeteg felé.
Hermione befordult a sarkon arra a folyosóra, ahol Ront sejtette, majd meglepetésében azonnal visszaalakult emberi alakjába. Ron nyakához egy pálca volt irányítva, keze hátracsavarva, mögötte pedig Macnair, a hóhér állt.
- Nocsak, nocsak. Rég nem látott betörők a Roxfortban. Azt hiszem, értesítenünk kellene az igazgató urat. Carrow biztosan örülne, ha megkaphatnátok tőle méltó büntetéseteket. Hol hagytátok a kis Potter barátotokat?
- Ő… ő… ő nincs itt – dadogta a lány. – Csak mi ketten vagyunk.
- Hmm… és honnan tudjam, hogy igazat mondotok? Hogy jutottatok a kastélyba?
- Az egyik titkos alagúton.
- De azokat őrzik. Hazudtok.
- Nem olyan nehéz kiütni az idióta őröket… - jegyezte meg Hermione, magában hálát mondva annak, hogy tud hazudni. Ron csendben szenvedett tovább, olykor felnyögött egyet.
Majd keményen Hermionéra nézett, aki óvatosan pálcája felé nyúlt. Ron hátrarúgott a lábával, egyenesen a hóhér leggyengébb pontjához, majd Hermione egy gyors átokkal elkábította.
- Szép volt! – dicsérte Ron. – De most már siessünk. Tudják, hogy itt jártunk, már csak idő kérdése, hogy a keresésünkre induljanak, vagy észrevegyék, hogy Macnair eltűnt.
A hátralevő utat a lehető leggyorsabban tették meg a Tiltott Rengeteg felé. Harry, Ginny és Aileen már tűkön ülve vártak rájuk, a fiú éppen a keresésükre akart indulni.
- Mi történt?
- Macnair meglátta Ront, de leterítettük. Most viszont már tényleg nyomás, még mielőtt valaki ránk talál! Megvan a tőr? – nézett Hermione Harryre, aki bólintott. – Remek. Akkor mehetünk is. Ginny, minden rendben volt?
- Igen, senki nem járt arrafelé, nem láttak meg.
- Túlságosan nagy a csend errefelé. Azt hittem, nagyobb lesz a szigor – mondta Aileen.
- Ez van. Nem gondolták, hogy bejuthatunk a kaput vigyázó őrökön keresztül, és a titkos járatokat is őrzik. De minden rendben van. Már csak egy horcruxot kell megtalálnunk, és kezdődhet a végső csata…