Első történet - Miért teszed ezt?
Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! Sírni tudnék, amikor hozzám szól, amikor megsért, de egy Potter nem sír mások előtt. Egy Potter nem mutatja ki a fájdalmát, bármennyire is nagy – ezt Ron bácsitól tanultam.
Lily Luna Potter vagyok, ötödéves roxfortos diák. Utálom életem megkeserítőjét, a többi lány álmát, az én rémálmomat, Scorpius Malfoyt. Ha ennyit mondok magamról, az bizonyára elég ahhoz, hogy megismerjétek alapjaiban véve a jellememet.
Hosszú, vörös hajamat édesanyámtól örököltem, azonban a szemem a papámé, smaragdzölden csillogó. A szemeimet nagyon szerettem, talán az egyetlen részem, ami tetszett magamon. A papa és a nagyi szemei.
A roxforti viadukt felé futottam, hogy egyedül legyek, hiszen ilyenkor senki sem jár arra. Könyökömmel megtámaszkodtam a korláton, és lenéztem a gyönyörű látványt nyújtó tájra. Thresztálok repkedtek a Tiltott Rengeteg fölött. Néhányan csúnyának tartják őket, de nekem igazán tetszenek.
Lépéseket hallottam a hátam mögül, de úgy gondoltam, néhányan csak a bagolyház felé igyekeztek, így nem is törődtem a könnyeim letörlésével, csak tovább bámultam a lemenő nap sugarait.
- Mi van, Potter, már megint az egereket itatod? – A gúnyos hangtól felforrt az agyvizem. Letöröltem a végigfolyt könnycseppeket, és megfordultam, villámokat szórva a szememmel.
Előttem a jégkék szemű, tejfölszőke hajú Scorpius állt, a maga hanyag eleganciájával és jóképűségével. Akármennyire is utáltam, azt soha nem tagadhattam, hogy igenis jól megáldotta az isten, ha a testéről volt szó. Azonban ezt ellenlábazta a modora, a hangnem, ahogy velem beszél.
- Nem igaz, hogy egyszer nem bírod ki sírás nélkül, ha valaki hozzád szól… - Felszisszentem idegességemben.
- Fogd be, Malfoy!
- Egy Potter nekem nem parancsol. Mi vagy te, az anyám?
- Inkább megölném magam, minthogy akármilyen rokoni kapcsolatban álljak veled! Gyűlöllek!
- Persze, persze, azt csak hiszed – vonta meg a vállát flegmán. Most meg miről beszél? – Te nem gyűlölsz, te szeretsz engem – vigyorodott el magabiztosan.
- Előbb csókolnám meg Voldemortot, mint téged, te görény! Nem is értem, hogy egy olyan anyának, mint a tiéd, hogy születhet ilyen szörnyeteg fia!
- Hasonlóképpen vélekedem rólad. Nem unod még, hogy játszod az eszed? Hogy próbálod játszani a jó kislányt, holott te is nagyon jól tudod, hogy a szíved mélyén ugyanúgy vágysz a tiltottra, a szabályellenesre, mint én? El sem tudod képzelni, mennyire hasonlítunk mi ketten egymásra.
- Inkább a halál, Malfoy!
- Nem értem, hogy apád meg anyád hogy bírnak téged… nem csodálnám, ha kitettek volna valaki ajtaja elé a születésed után, amilyen rémséges gyerek voltál és vagy még most is! – sziszegte.
Miért kell mindig a szívem legmélyére hatolva bántania? Miért kell mindig a legnagyobb sértéseket a fejemhez várnia? Miért gyűlöl ennyire?
- Miért csinálod ezt, Malfoy? – kérdeztem suttogva, egyenesen a tekintetébe fúrva a sajátomat. A jégkék szemekben valami furcsa fény csillogott, amit még soha nem láttam. – Miért gyűlölsz, miért veszekszel velem mindig? Miért sértegetsz állandó jelleggel?
A smaragdzöld szemeim újra könnyel teltek meg, és már nem törődtem azzal, hogy Scorpius Malfoy áll előttem, hagytam, hogy csorogjanak. Egy lépést tett felém, arcunkat csupán néhány centiméter választotta el egymástól.
- Mert vonzódom hozzád – suttogta alig hallhatóan, és az ajkai az enyémekre tapadtak.
Eleinte foggal-körömmel próbáltam meg ellenkezni, de aztán rájöttem, hogy én is akarom… hogy vonzódom hozzá… Heves, forró csókban olvadtunk össze, és tudtam, hogy vége. Vége a harcnak…
Címkék: egyperces, fanfiction, harry potter, sorozat, vonzódom hozzád
0 Comments:
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Subscribe to:
Megjegyzések küldése (Atom)
