Harry Potter fanfictions

Harry Potter és a Végzet Angyala
Epilógus
Harry az Odúban feküdt Ron szobájában. Már két napja egyfolytában csak aludt, rémálmai tovább kísértették. Ginny és Hermione szinte alig hagyták el a szobát, amióta csak visszajöttek Godric’s Hollowból. Mindenki faggatta őket, Remus örömtáncot járt, miután meghallotta, mi történt, és még Rémszem is megeresztett egy mosolyt, amit talán soha nem láthattak tőle.
Mrs. Weasley órákig csak sírt, senki nem tudta megmondani, hogy örömében, vagy megkönnyebbülésében. Hermione és Ron altatófőzetet készítettek Harrynek, folyamatosan adagolva, hogy kipihenje magát, és elfelejtse a fájdalmakat. Aileen és Draco a Hermione nagymamájának a házában maradt, nem akarták túlzsúfolttá tenni az Odút.
Néha Percy is beugrott, első alkalommal mély bocsánatkérésekkel tért be a családi lakba. Mrs. Weasley akkor kezdte a sírást.
A Végzet Angyala nem jött még el azóta, mióta Voldemort meghalt, ami Ginnyt elég aggódóvá tette, de remélte, hogy megjelenik hamarosan.
Egyedül volt Harryvel. Ron és Hermione a lány szüleihez mentek, Fred és George az Abszol Út újra népszerűsítési körútjukat járták, Mr Weasley pedig a minisztériumban dolgozott. Mióta Kingsley lett az új miniszter, a varázsvilág helyzete fellendülőben volt, az eddigiekhez képest. Lupin és Tonks az imént hagyták el az Odút, míg Mrs Weasley éppen a vacsorát készítette hármójuknak, ha Harry esetleg felébredne, és éhes lenne.
Ginny Harry kezét és haját simogatta, szinte alig mozdult el mellőle. A fiú nyöszörögni kezdett, és lassan kinyitotta a szemét.
- Hol vagyunk?
- Az Odúban.
- Mi történt?
- Vége van mindennek. Sikerült. Megtetted.
- Eltűnt?
- El.
- A szüleim?
- Az angyal még nem járt itt, mióta visszatértünk – motyogta Ginny.
- De ugye az nem lehet, hogy átverés volt az egész?
- Nem hiszem… - megpuszilta Harry homlokát, és szorosan a karjai közé bújt. – Nem vagy éhes?
- Nem. Úgy érzem, mintha felfaltam volna egy egész sárkányt. Mióta vagyunk itt?
- Már több mint két napja. És azóta nem ettél semmit. Adagoltunk neked altató főzetet Hermionéval, hogy mélyebben aludj egy kicsit, és ne álmodj rosszat. Az első éjszakát végig forgolódtad, izzadtál, és nagyon rossz volt nézni.
- Te mióta nem aludtál? – emelte a fejét a lány arca felé.
- Mióta ideértünk – mosolyodott el. – Nem akartam aludni, mikor felébredsz.
- Butus vagy, Gin. Pihenj. Aztán meglátjuk, mi lesz az angyallal. Azt ajánlom, mihamarabb jöjjön. Azt akarom, hogy a szüleim ott legyenek az esküvőnkön.
- Jaj, Harry… - kuncogott Ginny. – Szeretlek.
A sarokban egy fénylő alak körvonalai kezdtek kibontakozni. A Végzet Angyala visszatért hosszú távolmaradása után. Harry és Ginny kissé szemrehányóan néztek rá, de az csak mosolygott.
- Sajnálom, hogy eddig nem jöttem. De úgy gondoltam, Potter úrnak szüksége van egy kis pihenésre, mielőtt ekkora érzéssel ajándékozzuk meg. Nem akartam addig jönni, míg fel nem ébred teljesen. Sejtettem, hogy sikerül majd megtenned, ami el volt rendelve. Ügyes fiú vagy te, Harry Potter. És most már megérdemled, hogy visszakapd őket. Nem mondom azt, hogy viszlát, hiszen nem lenne szerencsés a találkozás. Talán a legmegfelelőbb búcsú az, hogy használd ki az időt, élj a lehetőségeiddel, és legyen csodálatos életed. Mert megérdemled.
A mosolygó alak halványodni kezdett. Ezzel egyidőben az ágy mellett egy férfi és egy nő jelent meg. A nő vörös haja kissé kócosnak festett, de ragyogóan smaragdzöld szeme boldogságtól, meghittségtől csillogott. A férfi fekete haja még Harryét is felülmúlta, átkarolta a nőt, és megigazította végre tizenhét éve félrecsúszott szemüvegét.
Harry szemében könnyek csillogtak, mikor Ginny megszorította a kezét.
- Azt hiszem, jobb, ha most magatokra hagylak. Sok mindent kell bepótolni.
- Ne! Ne menj! – mondta Lily mosolyogva. – Szeretnénk téged megismerni, és szeretnénk mindent hallani arról, hogy milyen a mi kisfiunk. Gyakran figyeltük, de az semmi ahhoz képest, hogy most itt lehetünk.
Harry eddig tartotta magát. De most felpattant, és szorosan átölelte a szüleit. Elmondhatatlan öröm költözött a testébe, és ezt a nyugalmat sem tapasztalta még soha. Most már éveik vannak hátra, hogy együtt lehessenek…
A nap lenyugvóban volt már Widra St. Capdell falucskája környékén. Egy fiú és egy lány, egy férfi és egy nő ültek egy szobában. Beszéltek, nevettek, sírtak. Az idő mintha megállt volna körülöttük… Minden rendben volt.

Huszonkettedik fejezet
A végső játszma
Hermione felsikított, ahogy Draco kínzó fájdalmában a földre rogyott. Lucius élvezettel kínozta saját fiát. Harry előreszegezett pálcával indult meg az idősebb Malfoy felé, aki csak nevetve rázta a fejét, majd Ronra pillantott.
- Nem ajánlom, hogy próbálkozzatok.
Abbahagyta Draco kínzását, aki ezek után már mozdulatlanul feküdt a földön. Hermione felnyögött, és lerogyott mellé. Piszkálni kezdte, élesztgetni, de Draco nem mozdult.
Harry óvatosan nézett körbe, nem jött-e még valaki Luciuson kívül, de csak ők öten voltak a temetőben. A lánc elfeledve hevert a földön, vörös füst áradt belőle, az elpusztulását jelezve. Malfoy elégedetten pillantott végig rajtuk, majd könyékig feltűrt talárjára pillantott, ahol a Sötét Jegy-tetoválás feketén izzott.
- Ne félj, Potter, nemsokára megérkezik az, akire vársz. A Sötét Nagyúr végre elvégzi, amit 17 év próbál.
Sötét füst kíséretében fokozatosan bukkantak fel a még életben maradt halálfalók. Nott, Crak, Monstro, Greyback, és további ijesztő alakok. Vérszomjas mosollyal tekintettek végig a társaságon. Harry vicsorított dühében, Hermione továbbra is Draco fölé hajolt, és pálcája segítségével élesztgette. A fiú végre mocorogni kezdett. Ron pedig forgatta a fejét, esetleges támadási pontot keresve. A testes férfiak közelebb férkőztek a fiatalokhoz, Hermione remegni kezdett Greyback közelségétől, orrát facsarta a talárjából áradó bűz.

---

- Szerinted minden rendben? Miért nem jöttek még vissza? – kérdezte aggódva Ginny.
Fel-alá járkált a nappaliban, miközben Aileen a kanapén ült, felhúzott lábakkal, sötét, merev tekintettel. Néha az ajtó felé pillantott, várva, hogy mikor lép be rajta valamelyik barátja, mikor lép be rajta Draco, és mosolyogva letelepszik majd mellé, és mostantól eltökélte magában, hogy nem lesz olyan zárkózott vele szemben. Azonban Ginny felé nem mutatta nyugtalanságát.
- Nyugi már, Ginny, csak még jobban rám hozod a frászt. Minden oké lesz, biztosan még nem találták meg, amit keresnek.
- De miért nem szólnak? Miért nem jött vissza valamelyikük, hogy segíthessünk nekik? Olyan rossz előérzetem van…
- Ne aggódj már. Valahogy üzentek volna, ha baj van.
- És mégis hogy? – akadékoskodott tovább a vörös hajú.
- Mit tudom én. Harry üzent volna telepatikusan, ahogy a Rend tagjaival beszélt.
- Azt nem hiszem, hogy működik, egy ideje nem tud senkivel beszélni. Különben is, én hivatalosan nem vagyok a Rend tagja, kétlem, hogy a kommunikáció ezen formája velem is sikerülne. Legalábbis úgy emlékszem, annak idején Remus valami ilyesmit mondott neki.
- Ülj le szépen, és játsszunk barchobát. Legalább valamennyire eltereli a figyelmünket. A Durmstrangban is mindig ezt játszottuk a szobatársaimmal, ha a tanárok kínzásnyi mennyiségű feladatot adtak nekünk, és már nem bírtuk idegekkel. Csak gondolj valamire, én pedig kitalálom. Semmi legilimencia! Ez a legfőbb szabály.
Ginny felnyögött, és kénytelen-kelletlen leült a lány mellé, rámosolyodott, és játszani kezdték a világ legunalmasabb játékát – a Weasley-családban legalábbis.

---

Harry remegő kézzel szorította a pálcáját a halálfalók felé, akik egy lépést sem tettek felé. Greyback Hermione és Draco mellett állt, pálcáját rájuk szegezve, vicsorítva, morogva. Crak és Nott Ront fogták körbe, leszorítva a karjait, így a vörös hajú fiú még mozdulni sem tudott, csak fájdalmában nyöszörögni.
- Nem tudsz ellene semmit tenni, Potter – kezdte higgadtan Lucius Malfoy. – Nemsokára ideért a Nagyúr, és mindennek véget vet.
A fiú fejében lázasan pörögtek a gondolatok. Ha nem öli meg először a kígyót, semmi esélye nincs az életben maradásra. De hogy férkőzne Nagini közelébe anélkül, hogy Voldemort rászórja a halálos átkot?
A levegő egyre fagyosabbá vált, és a közérzetüket sem javította a tény, hogy egy temetőben álltak. A halál szele borzolta Harry ébenfekete tincseit. Fújtatott. Már tudta, hogy jön.
Azon nyomban, ahogy felötlött benne a gondolat, meglátta maga előtt a kígyószerű arcot, a hófehér testet, a vékony, szinte csontszerű ujjakat, a kegyetlen mosolyt. Mellette ott tekergőzött a kígyó, ami talán a szabadulást jelenthette számukra.
- Nocsak. Azt hittem, tovább váratsz magadra, Potter. Körülnézett, és meglátta a földön a még mindig füstölgő horcruxot. – Úgy látom, rájöttél a kis titkomra.
- Nem volt nehéz, Tom. Túlságosan óvatlan voltál. Már csak egy valami áll az utamba.
- Nem voltam óvatlan, Potter. Ne merészelj gyengének nézni. Azt hiszed, hogy annyira erős vagy? Azt hiszed, hogy legyőzhetsz? Ne is álmodj róla!
- Nem álmodok. Én élem a valóságot. És azt hiszem, most megöllek. És végre vége lehet mindennek.
- Azt hiszed, megteheted? Kétlem, kisfiú! Gyerek vagy te még ehhez. Én már éltem, mikor a szüleid még csak gondolatban léteztek! Én öltem meg őket. Én vettem el őket tőled.
Látta, hogy Harry tekintetében forr a düh, a kegyetlen vágy arra, hogy gyilkoljon, és direkt provokálta tovább.
- Ne merd a mocskos szádra venni a szüleimet. Semmi jogod hozzá. Miattad vesztettem el belőlünk majd’ tizennyolc évet. És hidd el, nem fogom hagyni, hogy egy nappal is tovább maradjanak tőlem távol!
- Jajj, úgy látom, agyadra ment a velem való hadakozás. Habár… hamarosan viszontláthatod őket. A túlvilágon.
- Tévedsz. Ma itt egy ember fog a túlvilágra jutni, és az te leszel, Tom, nem pedig én. Dumbledoret megölhetted, és megölhetted annyi barátomat, még ha nem is te saját kezeddel. De többé soha nem fog a pálcád, vagy a koszos tested gyilkolni! Hello, Nagini, viszlát Nagini.
Voldemort kínozni kezdte Harryt, aki kevésbé szenvedett ugyan, mint Draco, de hozzá hasonlóan a földre rogyott.
Kívülálló szinte észre sem vette volna a mozdulatot, amivel maga mögé utasította Naginit, hogy ha kell, a saját testével védi a kígyót. De Draco Malfoynak feltűnt. Felpattant, és Avada Kedavrát motyogott felé, mielőtt Voldemort észrevehette volna.

---

Valaki kopogott az ajtón. Ginny pattant fel először, de mielőtt az ajtóhoz sietett volna, magához vette pálcáját. Kinézett a kukucskálón, ahol Remus Lupin nyúzott fejével találta szembe magát.
- Ginny, engedj be, én vagyok az, Lupin.
- Honnan tudjam biztosan?
- Mi történt Godric’s Hollowban?
- Egyesült a patrónusod a Harryével, aztán Aileennal együtt jöttetek vissza az Odúba. Aztán megkértem Harryt, hogy legyen a gyerekem keresztapja, aki egyébként tökéletesen egészségesnek tűnik.
Ginny szinte feltépte az ajtót, és az idősödő varázsló nyakába vetette magát.
- Mondd, hogy otthon minden rendben van, mondd, hogy senkivel nem történt semmi baj, mondd, hogy mindenki életben van. Kérlek, Remus!
- Otthon minden rendben – mosolyodott el a varázsló, de a szeme továbbra is komor volt.
- Akkor hogyhogy itt vagy? Egyáltalán hogy találtál ide?
- Nem működik a Fidelius. Próbáltam üzenni Harrynek, de nem sikerült, és aztán arra gondoltam, megpróbálok hozzátok hoppanálni, és sikerült. Hónapok óta próbállak megtalálni titeket, de nem sikerült eddig soha.
- És ez mit jelent? – állt fel most már Aileen is, és az érkezőhöz lépett.
- Nem tudom. Halvány lila gőzöm nincs. De van egy kis probléma.
- Mi az?
- Mértéktelen nagy sötét mágiát érzékeltünk a Little Hangletoni temetőből, és néhány halálfaló, akiket figyeltünk, nyomtalanul eltűnt.
- Harryék ott vannak! – kapta a szája elé a kezét ijedten Ginny. – Honnan tudjátok, hogy figyelni kell a helyet?
- Mordon mondta. Harry ott járt, mikor Tudjukki visszatért, és javasolt volt a helyszín figyelése.
- Azonnal oda kell mennünk – jelentette ki Aileen.
Tekintete ezúttal éles volt, és a harc eljövendölt fénye csillant meg benne. Visszaszaladt a pálcájáért, magára kanyarította sötét köpenyét, majd elindult kifelé.
- Na, mi van? Mire vártok? Talán megvárjátok, mire már csak holttesteket találtok?

---

Voldemort ijedten pillantott hátra, mire Harry kihasználta az alkalmat, hogy közelebb férkőzhessen hozzá. A kígyó ledobta magáról pikkelyes bőrét, sziszegett, rángatózott, majd nem mozdult többé. Harry Draco felé biccentett.
- És most már tényleg csak ketten vagyunk, Tom. Egyet kérek. Ne vond be a csatlósaidat. Csak te, és én.
A kígyóarcú megszorította Harry csuklóját, majd halk pukkanás kíséretében elhagyták a temetőt. Néhány halálfaló szintúgy eltűnt, mikor uruk távozott. Egyedül Malfoy, és a Hermionét őrző Greyback maradt a helyén. Lucius ezúttal Ron felé közelített pálcájával.
- Hova mentek? – kérdezte meglepődve Ron.
- Nem tudom – vonta meg a vállát Draco. – De Potternek igaza volt. Ezt nekik kell elintézniük. Ő a Kiválasztott, nem? Csak ő győzheti le.
- Ha itt ma valaki győzni fog, akkor az a Sötét Nagyúr lesz – morogta Greyback, hatalmas adag nyálat csorgatva Hermione köpenyére.
Ez volt az a pillanat, amit Ginny, Aileen és Lupin választottak az érkezésre. Az összes halálfaló, sőt, még Draco is pálcát rántott, és harca készen várta őket.
Lupin egy jól rögtönzött mozdulattal megátkozta Luciust, aki elterült a földön. Greyback tovább morgott, majd mintha egy vigyort eresztett volna meg Lupin felé.
- Nocsak, úgy látom, újra találkozunk.
- Greyback – sziszegte a varázsló. – Gin, Aileen, menjetek Ron és Draco mögé, Malfoy, vidd magaddal Hermionét. Ez a kettőnk meccse.
- Hol van Harry? – kérdezte Ginny, mikor odaért bátyjához.
- Elment. V-V-Voldemort elvitte. Harcolni fognak. Valahol. Fogalmam nincs, hogy hol.
- MICSODA? Hagytátok, hogy vele menjen?
- Szerinted volt más választásunk? Kígyópofi fogta, és dehoppanált! De úgysem tehettünk volna semmit – magyarázta Draco. – Ez a kettejük meccse.
Greyback néha-néha csattogtatott egyet fogaival, és fényes átkok repültek egymás felé a két férfi által. Lucius még mindig mozdulatlanul feküdt a földön, széttárt karokkal. Draco megvetően lenézett rá, majd egyenesen az arcába köpött.
- Megérdemelte a szemét nyomorék. Köszönöm, édesapám, hogy ráébresztettél, mekkora egy tahó voltam egész életemben – hála neked.

---

- És most ki fog megvédeni, Potter? Nincs már Dumbledore, nincsenek már a szüleid… most ki áll eléd, hogy megvédjen a halálos átkomtól?
- Senki. Nem kell senki, hogy megvédjen. Én fogok nyerni.
Godric’s Hollowban álltak, a Potter család régi házának hátsó udvarán. Harry szívét megtöltötte valamilyen meleg, jóleső érzés, nyugalmat erőltetve rá. Ott fejeződik be minden, ahol elkezdődött. Az ő házukban, ahol a sebhelyét szerezte, ahol elvették a szüleit, és ahol talán végre visszakaphatja őket. Ginny hangját hallotta a fejében.
- Küzdj. Harry, kérlek, küzdj. Benned van minden reményünk!
Zöld-piros-sárga átkok repkedtek mindenfelé, hol Voldemort pálcájából, hol Harryéből, de egyik sem találta el a másikat. Harry ügyesen tért ki a zöld, halálos átkok elől, míg Voldemort szimpla pajzsbűbájjal védte Harry Capitulatus-ait, vagy épp kábításait.
- Nem gondoltam volna, hogy még mindig a lefegyverző bűbáj mögé bújsz. Egyszer bejött, de még egyszer nem fog, megnyugtatlak – mondta síron túli hangon Voldemort. Újabb zöld színű átok indult meg Harry felé, de most sem sikerült eltalálnia.
- Nem fogsz legyőzni. Bennem még mindig több van, mint benned.
- Na persze, már megint a nem létező szeretet védőbűbájáról beszélsz. Annak rég vége!
- Nem élhet egyik, míg él a másik. Nem tudtad? Ez vár ránk. És te már éltél eleget, Tom. Én még nem. Rám még vár a jövő, de neked már véged! Én tudok szeretni! Az egyetlen dolog viszont, amit irántad tudok érezni a gyűlöleten kívül, az a sajnálat. Sajnálom, hogy ez lett belőled. Hol van az a fiú, aki olyannyira szerette azt a Miranda nevű lányt? Hová tűnt? Valahol ott van mélyen, vagy esetleg már meghalt az érzés? Szerintem az utóbbi.
- Ne merd kimondani a nevét! Nem tudsz semmit, te semmirekellő! Avada Kedavra!
- Capitulatus!
A két fénnyaláb újból összecsapott, ahogy három évvel ezelőtt a temetőben. Harry pukkanások sorozatát hallotta maga mögött, de a figyelmét nem vette le az ellenfeléről. Két kézzel szorította a pálcát, ami erős remegésbe kezdett – a Voldemorté szintúgy.
- Harry! – hallotta maga mögött Ginny hangját.
Erőltette magát, hogy ne nézzen hátra, hiszen az a vesztét jelentheti.
- Nincsenek már horcruxok, Tom, nincsen, ami megvédjen! Egyetlen egy darabod van életben… Tudtad, hogy én is horcrux voltam? – Látta a meglepett fényt a vörösen izzó szemekben. – Úgy bizony. Mikor ugyanitt tönkretetted az életemet, belőlem is csináltál egyet, de annak már réges-rég vége.
Draco Aileen kezét szorította, míg Ron Hermionét ölelte. Ginny állt mindegyikük előtt, lángoló tekintettel. A szél tépte a haját, de ő csak Harryt nézte. A vörös Capitulatus egyre előrébb tört Voldemort felé, míg a pálcájáig jutott. Az megrepedt, és eltört, míg az bűbáj elérte a kígyószerű testet.
- Neeee! – ordított fel fájdalmában Denem. Térdre rogyott, bőre, talárja foszlani kezdett, majd egyszerűen eltűnt.
- Vége? – kérdezte Hermione, aki mindeddig csukott szemmel bújt Ronhoz.
- Azt hiszem – motyogta Aileen. – Ennyit ért a nagy varázsereje.
Harry megtántorodott, és ő is a földre bukott. Ginny rohant mellé, könnyeket hullatva köpenyére. Harry zihálva, csukott szemmel feküdt, a lány, pedig sírt.
- Vége… - suttogta Ginny. – Vége, szerelmem.

Huszonegyedik fejezet
A lélek őre
A napok alig észrevehetően peregtek tovább. Aileen továbbra sem volt hajlandó beszélni, sem Dracóval, sem senki mással az egész házból. Emésztette apja halála, és bűntudat mardosta. Ha nem megy el felelőtlenül Dracóért, nem hal meg. Ha előlép, és átadja magát a halálfalónak, nem hal meg. Annyi ha kavargott a fejében, hogy kezdett beleőrülni.
Harry és Ginny csendben ünnepelték meg az évfordulójukat, nem tartották megfelelőnek az időpontot a bulizáshoz, és a hangulat fokozásához. Aileen most vesztette el az édesapját, és egyikük sem tudta átérezni a fájdalmát. Habár Harry szülei sem voltak a fiúval, ő egyáltalán nem ismerte őket, nem élhetett velük eddig, és nem érezhetett fájdalmat akkor, amikor elmentek. Egyáltalán nem tudta, mit él most át Aileen.
Zombiként mozgott a házban, csak annyit evett és ivott, ami épp elég volt az életben maradáshoz. Draco óránként próbált beletuszkolni egy kis energiát, próbálta javítani a kedélyét, kisebb-nagyobb sikerekkel. De megszólalni nem akart továbbra sem. Az egyetlen szó, amit hallani lehetett tőle, az apa volt. Ginny gyakran látta őt sírni, próbálta vigasztalni, de semmi nem segített.
Harry többször próbált kapcsolatba lépni a Rend tagjaival, de egyelőre senkitől nem kapott választ kérdéseire. Tudni szerette volna, mennyire fajult el a helyzet, mióta Voldemort tudomást szerzett a roxforti látogatásukról, illetve arról, hogy Draco megszökött Azkabanból.
Egy ízben Lupin hangját vélte hallani a fejében, de a másodpercnyi beszédfoszlány után nem szólalt meg senki, így Harry a stressznek tudta be a hangokat.
Sokszor járt az agya a múlton, és azon, hogy kiket vett már el tőle ez az évtizedes háború. Arra gondolt, hogy mennyi fájdalmat, és hány könnycseppet okozott emberek százainak, ezreinek egyetlen gonosz varázsló, aki a világ uralmára akar törni, és el akar pusztítani egy embert, Őt magát, Harry Pottert.
A konyhaasztalnál ült, és aggódó oldalpillantásokat vetett az éppen főző Ginnyre. Mi lenne, ha Ginny nem lenne itt velük? Mit tett volna vele Voldemort, ha rájön, mennyire fontos nekem? Ez sem jó, az sem jó. El kellett volna bújtatni…
A lány megérezte Harry félelemmel teli tekintetét a hátán, és rámosolygott. Ettől a mosolytól a leghidegebb szív is azonnal felmelegedett volna.
- Édes, drága Harrym. Mi jár a fejedben?
- Semmi. Csak úgy elgondolkoztam ezen az egészen. Mit kaptam, mit vett el tőlem ez a dolog. – Nem akarta megmondani, hogy csupán őt félti, hiszen nem egyszer vitatkoztak már ezzel kapcsolatban.
A lány letelepedett Harry ölébe, és átkarolta a nyakát. Cuppanós puszit nyomott az arcára, majd ismételten rámosolyodott.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Anyukád és apukád vissza fognak jönni, és akkor végre olyanok leszünk, mint egy igazán nagy, és boldog család.
- Honnan vagy te ebben olyan biztos?
- Megérzés. És tudod, a női megérzéseknek sosem szabad ellent mondani, mert azok úgy vannak, és kész.
- Hát, neked legyen igazad. Mi ez az ínycsiklandó illat?
- Majd meglátod! – Ginny felpattant Harry öléből, és a gáztűzhely felé táncolt, majd kavargatni kezdte az ebédet.
Tényleg minden ilyen egyszerű lenne? – gondolta magában Harry, majd mosolyogva nézte tovább párját.

---

- És akkor most megint ott vagyunk, ahol a part szakad – sóhajtott Ron.
Az idő már éjfél körül járhatott, de még mindannyian a nappaliban üldögéltek, és teóriákat gyártottak az utolsó horcrux helyéről. Aileen még most sem adott túl sok segítséget, habár már néha-néha benyögött egy-egy gondolatot.
- Minél gyorsabban el kellene intéznünk ezt az apróságot – mondta Draco. – A hatalma egyre erősödik. Elkapta Pitont, engem, és még oly sok mindenkit. Lassan mindenkit elveszítünk…
- Kik vannak még nála? – hajolt előre Harry.
- Elkapta Kingsleyt, ő is az Azkabanban van, de ő még egész jól bírja. Hiába kínozza, nem vallotta be, hogy hol vagy.
- Nem is tudja pontosan. Senki nem tudja pontosan, hogy hol vagyunk.
- Akkor lehet, hogy ez van a segítségére.
- Folytasd. Kiket még? – sürgette Ron.
Hallani szeretett volna a családjáról, azt szerette volna hallani, hogy mindenki rendben van, és senki miatt nem kell aggódnia. Hogy nyugodtan hajthatja este álomra a fejét…
- Egy ideig elkapta Lupint, de neki sikerült elszöknie a karmai közül. Még nem hozatta be az Azkabanba, valahogy kijátszotta a halálfalókat, mikor a búvóhelyén tartották fogva. Róla azt suttogták, hogy nem is találják sehol.
Harry ajkát egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Nagyon remélte, hogy rendben vannak, Ő és Tonks, valahol együtt, és nem bánthatja őket sem senki.
- A családom? – nyögte Ron.
- Róluk nem hallottam semmit, akkor bizonyára nem tudták megtalálni a… lakásotokat.
- Hála az égnek! – mosolyodott el Ginny. – Azt hiszem, amíg rosszat nem hallunk róluk, addig nem kell aggódnunk, és így kevésbé vágyok arra, hogy valami jót halljak.
- Visszatérhetnénk az eredeti témánkhoz? – emelte fel a fejét Hermione egy jegyzetfüzet felől.
Egy ideje csak firkálgatott, és gondolkozott, már ő volt az egyetlen a jelenlévők közül, akinek az agya a horcrux körül forgott.
- Igen? Ötlet?
- Nekem azt hiszem, van – gondolkodott el Harry. Hermione kíváncsian nézett rá, ahogy a többiek is. Még Aileen is érdeklődést mutatott iránta. – A temető. Tudjátok, ahol negyedikben… ahol negyedikben jártunk Diggoryval. Ahol…
- Ahol megölte – segítette ki Draco szenvtelen hangon.
- Igen. Szóval, valamennyire csak közel állt hozzá az a hely. Az apja ott van eltemetve, és bármennyire is gyűlölte… sokat jelent számára az a hely. Ott tért vissza újra az „élők” sorába, hangsúlyozom, azért idézőjelben, de…
- Van benne valami – bólintott rá Aileen. Draco rámosolygott, és megszorította a kezét. – A legjobb lenne, ha most azonnal mennénk, és ellenőriznénk.
- De az a temető óriási, Harry! – mondta Hermione. – Hol kellene keresnünk?
- Én azt javaslom, nézzünk meg az idősebb Tom Denem sírja környékén. Aztán ha ott nem találjuk, jöhet a B-terv.
- És mi a B-terv?
- Nem tudom.

---

Ginny végül hosszas unszolás után ott maradt a házban, hogy Aileen ne maradjon egyedül. Egyikük sem akart kimaradni a keresgélésből, de Draco kerek-perec megtiltotta Aileennak, hogy eljöjjön az őt ért megrázkódtatás után. Nem tudna reálisan gondolkozni, ami lehet, hogy hátráltatná őket. Harry pedig továbbra is féltette Ginnyt, így abban maradtak, hogy ő az, aki vigyáz rá. Harry hoppanált a többiekkel, ő volt az egyetlen, aki pontosan tudta, hol helyezkedik el a temető.
A környéket csend, és sötét köd borította. A sírkövek eléggé elhanyagoltnak tűntek. Harry egyből azon a helyen bukkant fel, ahol annak idején újra egymásnak feszültek Voldemorttal. Felrémlettek benne a régi emlékek, és undorodva tekintett rá a feltört sírra, amin a Tom Denem név állt.
- Egészen üresnek tűnik – jegyezte meg Draco. – És nem is érzem a mágia jelenlétét.
- Ilyenkor lenne jó, ha még tudna fájni a sebhelyem egy horcrux jelenlétében… - forgatta a szemét Harry.
Különváltak, és párban kezdtek körülnézni. Hermione Ronnal ment, így Harry párja természetesen Draco lett.
- Köszönöm, hogy segítesz nekünk – suttogta Harry, miközben a sírkövek feliratait olvasta. – Tudom, hogy nem könnyű, de… lehet, hogy szükség lesz még rád.
- Én pedig tudom, hogy nektek sem könnyű elviselni engem, hiszen annyi éven át megkeserítettük egymás életét…
- Te kezdted – mosolyodott el a fekete hajú.
- Felejtsük el a múltat. Most már egy másik jövő áll előttünk, nem az, amire elrendeltettünk.
- Harry! – hallották a távolból Hermione fojtott hangját. – Gyertek csak ide! Azt hiszem, találtam valamit.
A két fiú futva tette meg a köztük lévő húszméteres távolságot. Hermione tátott szájjal meredt egy egészen újnak tűnő fejfára, aminek a tövében friss virágok hevertek.
Miranda Denem
Szerettünk életedben, szeretünk azon túl is.
- Gondolod? – nézett Harry Hermione felé. A lány bólintott, majd egy ügyes varázslattal eltűntette a földet a sír fölül.
A koporsó sötét fából készült, ápoltnak, drágának nézett ki. Egy ezüstlánc volt ráerősítve, egy nyitott medállal, benne egy nő, és egy férfi képe. A nő fiatal volt, gyönyörű, és mosolya melegséggel töltötte el a rá pillantót. A bal oldalon pedig egy jóképű, fiatal férfi képe látszódott, kissé kopottabb volt, mint a másik.
- Ez ő. Ez Voldemort. Körülbelül így nézett ki a naplóból kilépő horcrux másodikban.
- Ez lehet az? Vajon ez az utolsó horcrux? – kérdezte Ron, aki világító pálcáját a gödör fölé emelte.
- Szerintem igen! Megtaláltuk, Harry! – sikította örömében Hermione. – Megvan az utolsó!
Harry mosolygott, majd kiemelte a láncot. Az szinte égette a bőrét, az ujjait kellemetlen fájdalom töltötte el. Lerakta maga elé a földre, és hagyta, hogy Hermione és az átkozótűz tegye a dolgát.
- Szép jó estét, Potter, és kedves társasága – hangzott fel egy jól ismert, émelyítő hang a hátuk mögött. – Szia, Draco.
Harry és Draco egyszerre fordultak a férfi felé, majd Draco elundorodó képpel emelte felé a pálcáját.
- Jó estét, apám. Viszlát, apám! – Átkot röpített felé, de a férfi gyorsabb volt…