Harry Potter fanfictions

Két szó
Harry Potter az irodájában ült a Mágiaügyi Minisztérium Aurori Főparancsnokságán. Épp az előző napi elfogatások jegyzőkönyveit olvasgatta, mikor titkára hangját hallotta meg az irodában.
- Elnézést a zavarásért, Mr. Potter, tudom, hogy kérte, senki ne zavarja, de egy úr azt mondja, hogy sürgős lenne beszélnie magával.
- Semmi baj, Finning, küldje csak be nyugodtan.
Félretolta az aktáit, és közben az asztalán álló képkeretre pillantott. Az egyik felében Ginny és ő mosolyogtak felhőtlenül, a másikban pedig Ron és Hermione. Hét év telt el a végső csata óta… El sem hitte már, hogy az idő ilyen gyorsan repül. Valaki kopogott az ajtaján. Hátradőlt a székében, és kíváncsian fürkészte, ki lehet váratlan látogatója. Meglepődésére régi iskolatársa, a még mindig vakítóan tejfölszőke Draco Malfoy lépett be az irodába.
- Micsoda meglepetés. Te mit keresel itt?
- Hét év telt el azóta, hogy megmentettél. Hét hosszú év. Eddig nem volt bátorságom idejönni, de mostanában úgy éreztem, meg kell tennem…
Harry hallotta a pletykákat, miszerint nősülni készül az ifjú Malfoy, és hogy teljesen kizárta életéből az apját, aki beleőrült Azkabani fogságába.
- Mit akarsz?
- Nem tudtam akkor és ott megköszönni, amit tettél. Ha te nem vagy, én meghalok.
- Ha a te anyád nincs, én halok meg. Szóval ott tartunk, hogy kvittek vagyunk. Nem vártam el soha, hogy ide gyere és bocsánatot kérj. Miért is? Hiszen annyi éven át gyűlöltél, és én is gyűlöltelek. Emlékszem, mekkora fölénnyel beszéltél magadról, még mielőtt a Roxfortba kerültünk. De aztán mostanában kezdek rájönni, hogy több van benned, mint egy elkényeztetett ficsúr.
- Öh… köszi?
- Miért vagy itt pontosan, Draco?
- Magam sem tudom. Érlelődik bennem két szó, az egyiket már félig-meddig kimondtam, köszönöm. A másik pedig egy bocsánat. Túl rossz voltam. Em ébresztett rá, mennyire.
- És most mit vársz? Erre mit mondjak?
- Nem tudom. Talán elég lenne kezdetnek annyi, hogy elfogadod-e a bocsánatkérésemet.
Harry malmozott az ujjaival, és hosszasan, csendben gondolkozott a válaszon. Megérdemli-e a bocsánatot ez a férfi, aki annyi sokat ártott neki? Aki miatt, habár közvetve, de annyi mindenkit elvesztett? Felhangzottak előtte Dumbledore szavai. ”Mindenki megérdemel egy második esélyt. Még a legsötétebb lelkűek is.”
- Elfogadom a bocsánatkérésedet. De remélem, nem gondolod, hogy ezzel elnyered mindazokét, akiknek valaha ártottál.
- Nem, nem gondolom, de kezdetnek ez is jó lesz, nem? Ginny? Hogy van a vöröske? – Harry megköszörülte a torkát. – Bocsánat, a szokás hatalma.
- Különben jól van, jól vagyunk. Nemsokára megszületik a gyerek, aztán eléggé nyűgös, de köszönöm, jól van.
- Tudod, azon gondolkoztam, hogy mi sosem beszélgettünk el úgy igazán. Mindig csak egymás ajnározásával voltunk elfoglalva.
- Hát, igen… mint a kutya meg a macska. Azt mondtad az elején, hogy mi nagyon jól összeillenénk, tisztán emlékszem erre.
- Tudom. Akkor még így is volt. Aztán rájöttem, hogy vagy te vagy túl jó, vagy én vagyok túl rossz… azóta sem jöttem rá, melyik is.
- Figyelj, Draco. Nem tehetek semmit, az ügyben, hogy a többiek is elnézzék a hibáidat, de remélem, hogy egyszer még eljutunk arra a szintre, hogy nem lesz köztünk semmi gyűlölet, egy szikrányi sem.
- Remélem én is. Köszönöm, Potter…
Felálltak, kezet ráztak, majd Harry nézte, ahogy a férfi elhagyja az irodáját. Öt évig nem is látták egymást többé…