Harry Potter fanfictions

Harry Potter és a Végzet Angyala
Epilógus
Harry az Odúban feküdt Ron szobájában. Már két napja egyfolytában csak aludt, rémálmai tovább kísértették. Ginny és Hermione szinte alig hagyták el a szobát, amióta csak visszajöttek Godric’s Hollowból. Mindenki faggatta őket, Remus örömtáncot járt, miután meghallotta, mi történt, és még Rémszem is megeresztett egy mosolyt, amit talán soha nem láthattak tőle.
Mrs. Weasley órákig csak sírt, senki nem tudta megmondani, hogy örömében, vagy megkönnyebbülésében. Hermione és Ron altatófőzetet készítettek Harrynek, folyamatosan adagolva, hogy kipihenje magát, és elfelejtse a fájdalmakat. Aileen és Draco a Hermione nagymamájának a házában maradt, nem akarták túlzsúfolttá tenni az Odút.
Néha Percy is beugrott, első alkalommal mély bocsánatkérésekkel tért be a családi lakba. Mrs. Weasley akkor kezdte a sírást.
A Végzet Angyala nem jött még el azóta, mióta Voldemort meghalt, ami Ginnyt elég aggódóvá tette, de remélte, hogy megjelenik hamarosan.
Egyedül volt Harryvel. Ron és Hermione a lány szüleihez mentek, Fred és George az Abszol Út újra népszerűsítési körútjukat járták, Mr Weasley pedig a minisztériumban dolgozott. Mióta Kingsley lett az új miniszter, a varázsvilág helyzete fellendülőben volt, az eddigiekhez képest. Lupin és Tonks az imént hagyták el az Odút, míg Mrs Weasley éppen a vacsorát készítette hármójuknak, ha Harry esetleg felébredne, és éhes lenne.
Ginny Harry kezét és haját simogatta, szinte alig mozdult el mellőle. A fiú nyöszörögni kezdett, és lassan kinyitotta a szemét.
- Hol vagyunk?
- Az Odúban.
- Mi történt?
- Vége van mindennek. Sikerült. Megtetted.
- Eltűnt?
- El.
- A szüleim?
- Az angyal még nem járt itt, mióta visszatértünk – motyogta Ginny.
- De ugye az nem lehet, hogy átverés volt az egész?
- Nem hiszem… - megpuszilta Harry homlokát, és szorosan a karjai közé bújt. – Nem vagy éhes?
- Nem. Úgy érzem, mintha felfaltam volna egy egész sárkányt. Mióta vagyunk itt?
- Már több mint két napja. És azóta nem ettél semmit. Adagoltunk neked altató főzetet Hermionéval, hogy mélyebben aludj egy kicsit, és ne álmodj rosszat. Az első éjszakát végig forgolódtad, izzadtál, és nagyon rossz volt nézni.
- Te mióta nem aludtál? – emelte a fejét a lány arca felé.
- Mióta ideértünk – mosolyodott el. – Nem akartam aludni, mikor felébredsz.
- Butus vagy, Gin. Pihenj. Aztán meglátjuk, mi lesz az angyallal. Azt ajánlom, mihamarabb jöjjön. Azt akarom, hogy a szüleim ott legyenek az esküvőnkön.
- Jaj, Harry… - kuncogott Ginny. – Szeretlek.
A sarokban egy fénylő alak körvonalai kezdtek kibontakozni. A Végzet Angyala visszatért hosszú távolmaradása után. Harry és Ginny kissé szemrehányóan néztek rá, de az csak mosolygott.
- Sajnálom, hogy eddig nem jöttem. De úgy gondoltam, Potter úrnak szüksége van egy kis pihenésre, mielőtt ekkora érzéssel ajándékozzuk meg. Nem akartam addig jönni, míg fel nem ébred teljesen. Sejtettem, hogy sikerül majd megtenned, ami el volt rendelve. Ügyes fiú vagy te, Harry Potter. És most már megérdemled, hogy visszakapd őket. Nem mondom azt, hogy viszlát, hiszen nem lenne szerencsés a találkozás. Talán a legmegfelelőbb búcsú az, hogy használd ki az időt, élj a lehetőségeiddel, és legyen csodálatos életed. Mert megérdemled.
A mosolygó alak halványodni kezdett. Ezzel egyidőben az ágy mellett egy férfi és egy nő jelent meg. A nő vörös haja kissé kócosnak festett, de ragyogóan smaragdzöld szeme boldogságtól, meghittségtől csillogott. A férfi fekete haja még Harryét is felülmúlta, átkarolta a nőt, és megigazította végre tizenhét éve félrecsúszott szemüvegét.
Harry szemében könnyek csillogtak, mikor Ginny megszorította a kezét.
- Azt hiszem, jobb, ha most magatokra hagylak. Sok mindent kell bepótolni.
- Ne! Ne menj! – mondta Lily mosolyogva. – Szeretnénk téged megismerni, és szeretnénk mindent hallani arról, hogy milyen a mi kisfiunk. Gyakran figyeltük, de az semmi ahhoz képest, hogy most itt lehetünk.
Harry eddig tartotta magát. De most felpattant, és szorosan átölelte a szüleit. Elmondhatatlan öröm költözött a testébe, és ezt a nyugalmat sem tapasztalta még soha. Most már éveik vannak hátra, hogy együtt lehessenek…
A nap lenyugvóban volt már Widra St. Capdell falucskája környékén. Egy fiú és egy lány, egy férfi és egy nő ültek egy szobában. Beszéltek, nevettek, sírtak. Az idő mintha megállt volna körülöttük… Minden rendben volt.

Huszonkettedik fejezet
A végső játszma
Hermione felsikított, ahogy Draco kínzó fájdalmában a földre rogyott. Lucius élvezettel kínozta saját fiát. Harry előreszegezett pálcával indult meg az idősebb Malfoy felé, aki csak nevetve rázta a fejét, majd Ronra pillantott.
- Nem ajánlom, hogy próbálkozzatok.
Abbahagyta Draco kínzását, aki ezek után már mozdulatlanul feküdt a földön. Hermione felnyögött, és lerogyott mellé. Piszkálni kezdte, élesztgetni, de Draco nem mozdult.
Harry óvatosan nézett körbe, nem jött-e még valaki Luciuson kívül, de csak ők öten voltak a temetőben. A lánc elfeledve hevert a földön, vörös füst áradt belőle, az elpusztulását jelezve. Malfoy elégedetten pillantott végig rajtuk, majd könyékig feltűrt talárjára pillantott, ahol a Sötét Jegy-tetoválás feketén izzott.
- Ne félj, Potter, nemsokára megérkezik az, akire vársz. A Sötét Nagyúr végre elvégzi, amit 17 év próbál.
Sötét füst kíséretében fokozatosan bukkantak fel a még életben maradt halálfalók. Nott, Crak, Monstro, Greyback, és további ijesztő alakok. Vérszomjas mosollyal tekintettek végig a társaságon. Harry vicsorított dühében, Hermione továbbra is Draco fölé hajolt, és pálcája segítségével élesztgette. A fiú végre mocorogni kezdett. Ron pedig forgatta a fejét, esetleges támadási pontot keresve. A testes férfiak közelebb férkőztek a fiatalokhoz, Hermione remegni kezdett Greyback közelségétől, orrát facsarta a talárjából áradó bűz.

---

- Szerinted minden rendben? Miért nem jöttek még vissza? – kérdezte aggódva Ginny.
Fel-alá járkált a nappaliban, miközben Aileen a kanapén ült, felhúzott lábakkal, sötét, merev tekintettel. Néha az ajtó felé pillantott, várva, hogy mikor lép be rajta valamelyik barátja, mikor lép be rajta Draco, és mosolyogva letelepszik majd mellé, és mostantól eltökélte magában, hogy nem lesz olyan zárkózott vele szemben. Azonban Ginny felé nem mutatta nyugtalanságát.
- Nyugi már, Ginny, csak még jobban rám hozod a frászt. Minden oké lesz, biztosan még nem találták meg, amit keresnek.
- De miért nem szólnak? Miért nem jött vissza valamelyikük, hogy segíthessünk nekik? Olyan rossz előérzetem van…
- Ne aggódj már. Valahogy üzentek volna, ha baj van.
- És mégis hogy? – akadékoskodott tovább a vörös hajú.
- Mit tudom én. Harry üzent volna telepatikusan, ahogy a Rend tagjaival beszélt.
- Azt nem hiszem, hogy működik, egy ideje nem tud senkivel beszélni. Különben is, én hivatalosan nem vagyok a Rend tagja, kétlem, hogy a kommunikáció ezen formája velem is sikerülne. Legalábbis úgy emlékszem, annak idején Remus valami ilyesmit mondott neki.
- Ülj le szépen, és játsszunk barchobát. Legalább valamennyire eltereli a figyelmünket. A Durmstrangban is mindig ezt játszottuk a szobatársaimmal, ha a tanárok kínzásnyi mennyiségű feladatot adtak nekünk, és már nem bírtuk idegekkel. Csak gondolj valamire, én pedig kitalálom. Semmi legilimencia! Ez a legfőbb szabály.
Ginny felnyögött, és kénytelen-kelletlen leült a lány mellé, rámosolyodott, és játszani kezdték a világ legunalmasabb játékát – a Weasley-családban legalábbis.

---

Harry remegő kézzel szorította a pálcáját a halálfalók felé, akik egy lépést sem tettek felé. Greyback Hermione és Draco mellett állt, pálcáját rájuk szegezve, vicsorítva, morogva. Crak és Nott Ront fogták körbe, leszorítva a karjait, így a vörös hajú fiú még mozdulni sem tudott, csak fájdalmában nyöszörögni.
- Nem tudsz ellene semmit tenni, Potter – kezdte higgadtan Lucius Malfoy. – Nemsokára ideért a Nagyúr, és mindennek véget vet.
A fiú fejében lázasan pörögtek a gondolatok. Ha nem öli meg először a kígyót, semmi esélye nincs az életben maradásra. De hogy férkőzne Nagini közelébe anélkül, hogy Voldemort rászórja a halálos átkot?
A levegő egyre fagyosabbá vált, és a közérzetüket sem javította a tény, hogy egy temetőben álltak. A halál szele borzolta Harry ébenfekete tincseit. Fújtatott. Már tudta, hogy jön.
Azon nyomban, ahogy felötlött benne a gondolat, meglátta maga előtt a kígyószerű arcot, a hófehér testet, a vékony, szinte csontszerű ujjakat, a kegyetlen mosolyt. Mellette ott tekergőzött a kígyó, ami talán a szabadulást jelenthette számukra.
- Nocsak. Azt hittem, tovább váratsz magadra, Potter. Körülnézett, és meglátta a földön a még mindig füstölgő horcruxot. – Úgy látom, rájöttél a kis titkomra.
- Nem volt nehéz, Tom. Túlságosan óvatlan voltál. Már csak egy valami áll az utamba.
- Nem voltam óvatlan, Potter. Ne merészelj gyengének nézni. Azt hiszed, hogy annyira erős vagy? Azt hiszed, hogy legyőzhetsz? Ne is álmodj róla!
- Nem álmodok. Én élem a valóságot. És azt hiszem, most megöllek. És végre vége lehet mindennek.
- Azt hiszed, megteheted? Kétlem, kisfiú! Gyerek vagy te még ehhez. Én már éltem, mikor a szüleid még csak gondolatban léteztek! Én öltem meg őket. Én vettem el őket tőled.
Látta, hogy Harry tekintetében forr a düh, a kegyetlen vágy arra, hogy gyilkoljon, és direkt provokálta tovább.
- Ne merd a mocskos szádra venni a szüleimet. Semmi jogod hozzá. Miattad vesztettem el belőlünk majd’ tizennyolc évet. És hidd el, nem fogom hagyni, hogy egy nappal is tovább maradjanak tőlem távol!
- Jajj, úgy látom, agyadra ment a velem való hadakozás. Habár… hamarosan viszontláthatod őket. A túlvilágon.
- Tévedsz. Ma itt egy ember fog a túlvilágra jutni, és az te leszel, Tom, nem pedig én. Dumbledoret megölhetted, és megölhetted annyi barátomat, még ha nem is te saját kezeddel. De többé soha nem fog a pálcád, vagy a koszos tested gyilkolni! Hello, Nagini, viszlát Nagini.
Voldemort kínozni kezdte Harryt, aki kevésbé szenvedett ugyan, mint Draco, de hozzá hasonlóan a földre rogyott.
Kívülálló szinte észre sem vette volna a mozdulatot, amivel maga mögé utasította Naginit, hogy ha kell, a saját testével védi a kígyót. De Draco Malfoynak feltűnt. Felpattant, és Avada Kedavrát motyogott felé, mielőtt Voldemort észrevehette volna.

---

Valaki kopogott az ajtón. Ginny pattant fel először, de mielőtt az ajtóhoz sietett volna, magához vette pálcáját. Kinézett a kukucskálón, ahol Remus Lupin nyúzott fejével találta szembe magát.
- Ginny, engedj be, én vagyok az, Lupin.
- Honnan tudjam biztosan?
- Mi történt Godric’s Hollowban?
- Egyesült a patrónusod a Harryével, aztán Aileennal együtt jöttetek vissza az Odúba. Aztán megkértem Harryt, hogy legyen a gyerekem keresztapja, aki egyébként tökéletesen egészségesnek tűnik.
Ginny szinte feltépte az ajtót, és az idősödő varázsló nyakába vetette magát.
- Mondd, hogy otthon minden rendben van, mondd, hogy senkivel nem történt semmi baj, mondd, hogy mindenki életben van. Kérlek, Remus!
- Otthon minden rendben – mosolyodott el a varázsló, de a szeme továbbra is komor volt.
- Akkor hogyhogy itt vagy? Egyáltalán hogy találtál ide?
- Nem működik a Fidelius. Próbáltam üzenni Harrynek, de nem sikerült, és aztán arra gondoltam, megpróbálok hozzátok hoppanálni, és sikerült. Hónapok óta próbállak megtalálni titeket, de nem sikerült eddig soha.
- És ez mit jelent? – állt fel most már Aileen is, és az érkezőhöz lépett.
- Nem tudom. Halvány lila gőzöm nincs. De van egy kis probléma.
- Mi az?
- Mértéktelen nagy sötét mágiát érzékeltünk a Little Hangletoni temetőből, és néhány halálfaló, akiket figyeltünk, nyomtalanul eltűnt.
- Harryék ott vannak! – kapta a szája elé a kezét ijedten Ginny. – Honnan tudjátok, hogy figyelni kell a helyet?
- Mordon mondta. Harry ott járt, mikor Tudjukki visszatért, és javasolt volt a helyszín figyelése.
- Azonnal oda kell mennünk – jelentette ki Aileen.
Tekintete ezúttal éles volt, és a harc eljövendölt fénye csillant meg benne. Visszaszaladt a pálcájáért, magára kanyarította sötét köpenyét, majd elindult kifelé.
- Na, mi van? Mire vártok? Talán megvárjátok, mire már csak holttesteket találtok?

---

Voldemort ijedten pillantott hátra, mire Harry kihasználta az alkalmat, hogy közelebb férkőzhessen hozzá. A kígyó ledobta magáról pikkelyes bőrét, sziszegett, rángatózott, majd nem mozdult többé. Harry Draco felé biccentett.
- És most már tényleg csak ketten vagyunk, Tom. Egyet kérek. Ne vond be a csatlósaidat. Csak te, és én.
A kígyóarcú megszorította Harry csuklóját, majd halk pukkanás kíséretében elhagyták a temetőt. Néhány halálfaló szintúgy eltűnt, mikor uruk távozott. Egyedül Malfoy, és a Hermionét őrző Greyback maradt a helyén. Lucius ezúttal Ron felé közelített pálcájával.
- Hova mentek? – kérdezte meglepődve Ron.
- Nem tudom – vonta meg a vállát Draco. – De Potternek igaza volt. Ezt nekik kell elintézniük. Ő a Kiválasztott, nem? Csak ő győzheti le.
- Ha itt ma valaki győzni fog, akkor az a Sötét Nagyúr lesz – morogta Greyback, hatalmas adag nyálat csorgatva Hermione köpenyére.
Ez volt az a pillanat, amit Ginny, Aileen és Lupin választottak az érkezésre. Az összes halálfaló, sőt, még Draco is pálcát rántott, és harca készen várta őket.
Lupin egy jól rögtönzött mozdulattal megátkozta Luciust, aki elterült a földön. Greyback tovább morgott, majd mintha egy vigyort eresztett volna meg Lupin felé.
- Nocsak, úgy látom, újra találkozunk.
- Greyback – sziszegte a varázsló. – Gin, Aileen, menjetek Ron és Draco mögé, Malfoy, vidd magaddal Hermionét. Ez a kettőnk meccse.
- Hol van Harry? – kérdezte Ginny, mikor odaért bátyjához.
- Elment. V-V-Voldemort elvitte. Harcolni fognak. Valahol. Fogalmam nincs, hogy hol.
- MICSODA? Hagytátok, hogy vele menjen?
- Szerinted volt más választásunk? Kígyópofi fogta, és dehoppanált! De úgysem tehettünk volna semmit – magyarázta Draco. – Ez a kettejük meccse.
Greyback néha-néha csattogtatott egyet fogaival, és fényes átkok repültek egymás felé a két férfi által. Lucius még mindig mozdulatlanul feküdt a földön, széttárt karokkal. Draco megvetően lenézett rá, majd egyenesen az arcába köpött.
- Megérdemelte a szemét nyomorék. Köszönöm, édesapám, hogy ráébresztettél, mekkora egy tahó voltam egész életemben – hála neked.

---

- És most ki fog megvédeni, Potter? Nincs már Dumbledore, nincsenek már a szüleid… most ki áll eléd, hogy megvédjen a halálos átkomtól?
- Senki. Nem kell senki, hogy megvédjen. Én fogok nyerni.
Godric’s Hollowban álltak, a Potter család régi házának hátsó udvarán. Harry szívét megtöltötte valamilyen meleg, jóleső érzés, nyugalmat erőltetve rá. Ott fejeződik be minden, ahol elkezdődött. Az ő házukban, ahol a sebhelyét szerezte, ahol elvették a szüleit, és ahol talán végre visszakaphatja őket. Ginny hangját hallotta a fejében.
- Küzdj. Harry, kérlek, küzdj. Benned van minden reményünk!
Zöld-piros-sárga átkok repkedtek mindenfelé, hol Voldemort pálcájából, hol Harryéből, de egyik sem találta el a másikat. Harry ügyesen tért ki a zöld, halálos átkok elől, míg Voldemort szimpla pajzsbűbájjal védte Harry Capitulatus-ait, vagy épp kábításait.
- Nem gondoltam volna, hogy még mindig a lefegyverző bűbáj mögé bújsz. Egyszer bejött, de még egyszer nem fog, megnyugtatlak – mondta síron túli hangon Voldemort. Újabb zöld színű átok indult meg Harry felé, de most sem sikerült eltalálnia.
- Nem fogsz legyőzni. Bennem még mindig több van, mint benned.
- Na persze, már megint a nem létező szeretet védőbűbájáról beszélsz. Annak rég vége!
- Nem élhet egyik, míg él a másik. Nem tudtad? Ez vár ránk. És te már éltél eleget, Tom. Én még nem. Rám még vár a jövő, de neked már véged! Én tudok szeretni! Az egyetlen dolog viszont, amit irántad tudok érezni a gyűlöleten kívül, az a sajnálat. Sajnálom, hogy ez lett belőled. Hol van az a fiú, aki olyannyira szerette azt a Miranda nevű lányt? Hová tűnt? Valahol ott van mélyen, vagy esetleg már meghalt az érzés? Szerintem az utóbbi.
- Ne merd kimondani a nevét! Nem tudsz semmit, te semmirekellő! Avada Kedavra!
- Capitulatus!
A két fénnyaláb újból összecsapott, ahogy három évvel ezelőtt a temetőben. Harry pukkanások sorozatát hallotta maga mögött, de a figyelmét nem vette le az ellenfeléről. Két kézzel szorította a pálcát, ami erős remegésbe kezdett – a Voldemorté szintúgy.
- Harry! – hallotta maga mögött Ginny hangját.
Erőltette magát, hogy ne nézzen hátra, hiszen az a vesztét jelentheti.
- Nincsenek már horcruxok, Tom, nincsen, ami megvédjen! Egyetlen egy darabod van életben… Tudtad, hogy én is horcrux voltam? – Látta a meglepett fényt a vörösen izzó szemekben. – Úgy bizony. Mikor ugyanitt tönkretetted az életemet, belőlem is csináltál egyet, de annak már réges-rég vége.
Draco Aileen kezét szorította, míg Ron Hermionét ölelte. Ginny állt mindegyikük előtt, lángoló tekintettel. A szél tépte a haját, de ő csak Harryt nézte. A vörös Capitulatus egyre előrébb tört Voldemort felé, míg a pálcájáig jutott. Az megrepedt, és eltört, míg az bűbáj elérte a kígyószerű testet.
- Neeee! – ordított fel fájdalmában Denem. Térdre rogyott, bőre, talárja foszlani kezdett, majd egyszerűen eltűnt.
- Vége? – kérdezte Hermione, aki mindeddig csukott szemmel bújt Ronhoz.
- Azt hiszem – motyogta Aileen. – Ennyit ért a nagy varázsereje.
Harry megtántorodott, és ő is a földre bukott. Ginny rohant mellé, könnyeket hullatva köpenyére. Harry zihálva, csukott szemmel feküdt, a lány, pedig sírt.
- Vége… - suttogta Ginny. – Vége, szerelmem.

Huszonegyedik fejezet
A lélek őre
A napok alig észrevehetően peregtek tovább. Aileen továbbra sem volt hajlandó beszélni, sem Dracóval, sem senki mással az egész házból. Emésztette apja halála, és bűntudat mardosta. Ha nem megy el felelőtlenül Dracóért, nem hal meg. Ha előlép, és átadja magát a halálfalónak, nem hal meg. Annyi ha kavargott a fejében, hogy kezdett beleőrülni.
Harry és Ginny csendben ünnepelték meg az évfordulójukat, nem tartották megfelelőnek az időpontot a bulizáshoz, és a hangulat fokozásához. Aileen most vesztette el az édesapját, és egyikük sem tudta átérezni a fájdalmát. Habár Harry szülei sem voltak a fiúval, ő egyáltalán nem ismerte őket, nem élhetett velük eddig, és nem érezhetett fájdalmat akkor, amikor elmentek. Egyáltalán nem tudta, mit él most át Aileen.
Zombiként mozgott a házban, csak annyit evett és ivott, ami épp elég volt az életben maradáshoz. Draco óránként próbált beletuszkolni egy kis energiát, próbálta javítani a kedélyét, kisebb-nagyobb sikerekkel. De megszólalni nem akart továbbra sem. Az egyetlen szó, amit hallani lehetett tőle, az apa volt. Ginny gyakran látta őt sírni, próbálta vigasztalni, de semmi nem segített.
Harry többször próbált kapcsolatba lépni a Rend tagjaival, de egyelőre senkitől nem kapott választ kérdéseire. Tudni szerette volna, mennyire fajult el a helyzet, mióta Voldemort tudomást szerzett a roxforti látogatásukról, illetve arról, hogy Draco megszökött Azkabanból.
Egy ízben Lupin hangját vélte hallani a fejében, de a másodpercnyi beszédfoszlány után nem szólalt meg senki, így Harry a stressznek tudta be a hangokat.
Sokszor járt az agya a múlton, és azon, hogy kiket vett már el tőle ez az évtizedes háború. Arra gondolt, hogy mennyi fájdalmat, és hány könnycseppet okozott emberek százainak, ezreinek egyetlen gonosz varázsló, aki a világ uralmára akar törni, és el akar pusztítani egy embert, Őt magát, Harry Pottert.
A konyhaasztalnál ült, és aggódó oldalpillantásokat vetett az éppen főző Ginnyre. Mi lenne, ha Ginny nem lenne itt velük? Mit tett volna vele Voldemort, ha rájön, mennyire fontos nekem? Ez sem jó, az sem jó. El kellett volna bújtatni…
A lány megérezte Harry félelemmel teli tekintetét a hátán, és rámosolygott. Ettől a mosolytól a leghidegebb szív is azonnal felmelegedett volna.
- Édes, drága Harrym. Mi jár a fejedben?
- Semmi. Csak úgy elgondolkoztam ezen az egészen. Mit kaptam, mit vett el tőlem ez a dolog. – Nem akarta megmondani, hogy csupán őt félti, hiszen nem egyszer vitatkoztak már ezzel kapcsolatban.
A lány letelepedett Harry ölébe, és átkarolta a nyakát. Cuppanós puszit nyomott az arcára, majd ismételten rámosolyodott.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Anyukád és apukád vissza fognak jönni, és akkor végre olyanok leszünk, mint egy igazán nagy, és boldog család.
- Honnan vagy te ebben olyan biztos?
- Megérzés. És tudod, a női megérzéseknek sosem szabad ellent mondani, mert azok úgy vannak, és kész.
- Hát, neked legyen igazad. Mi ez az ínycsiklandó illat?
- Majd meglátod! – Ginny felpattant Harry öléből, és a gáztűzhely felé táncolt, majd kavargatni kezdte az ebédet.
Tényleg minden ilyen egyszerű lenne? – gondolta magában Harry, majd mosolyogva nézte tovább párját.

---

- És akkor most megint ott vagyunk, ahol a part szakad – sóhajtott Ron.
Az idő már éjfél körül járhatott, de még mindannyian a nappaliban üldögéltek, és teóriákat gyártottak az utolsó horcrux helyéről. Aileen még most sem adott túl sok segítséget, habár már néha-néha benyögött egy-egy gondolatot.
- Minél gyorsabban el kellene intéznünk ezt az apróságot – mondta Draco. – A hatalma egyre erősödik. Elkapta Pitont, engem, és még oly sok mindenkit. Lassan mindenkit elveszítünk…
- Kik vannak még nála? – hajolt előre Harry.
- Elkapta Kingsleyt, ő is az Azkabanban van, de ő még egész jól bírja. Hiába kínozza, nem vallotta be, hogy hol vagy.
- Nem is tudja pontosan. Senki nem tudja pontosan, hogy hol vagyunk.
- Akkor lehet, hogy ez van a segítségére.
- Folytasd. Kiket még? – sürgette Ron.
Hallani szeretett volna a családjáról, azt szerette volna hallani, hogy mindenki rendben van, és senki miatt nem kell aggódnia. Hogy nyugodtan hajthatja este álomra a fejét…
- Egy ideig elkapta Lupint, de neki sikerült elszöknie a karmai közül. Még nem hozatta be az Azkabanba, valahogy kijátszotta a halálfalókat, mikor a búvóhelyén tartották fogva. Róla azt suttogták, hogy nem is találják sehol.
Harry ajkát egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Nagyon remélte, hogy rendben vannak, Ő és Tonks, valahol együtt, és nem bánthatja őket sem senki.
- A családom? – nyögte Ron.
- Róluk nem hallottam semmit, akkor bizonyára nem tudták megtalálni a… lakásotokat.
- Hála az égnek! – mosolyodott el Ginny. – Azt hiszem, amíg rosszat nem hallunk róluk, addig nem kell aggódnunk, és így kevésbé vágyok arra, hogy valami jót halljak.
- Visszatérhetnénk az eredeti témánkhoz? – emelte fel a fejét Hermione egy jegyzetfüzet felől.
Egy ideje csak firkálgatott, és gondolkozott, már ő volt az egyetlen a jelenlévők közül, akinek az agya a horcrux körül forgott.
- Igen? Ötlet?
- Nekem azt hiszem, van – gondolkodott el Harry. Hermione kíváncsian nézett rá, ahogy a többiek is. Még Aileen is érdeklődést mutatott iránta. – A temető. Tudjátok, ahol negyedikben… ahol negyedikben jártunk Diggoryval. Ahol…
- Ahol megölte – segítette ki Draco szenvtelen hangon.
- Igen. Szóval, valamennyire csak közel állt hozzá az a hely. Az apja ott van eltemetve, és bármennyire is gyűlölte… sokat jelent számára az a hely. Ott tért vissza újra az „élők” sorába, hangsúlyozom, azért idézőjelben, de…
- Van benne valami – bólintott rá Aileen. Draco rámosolygott, és megszorította a kezét. – A legjobb lenne, ha most azonnal mennénk, és ellenőriznénk.
- De az a temető óriási, Harry! – mondta Hermione. – Hol kellene keresnünk?
- Én azt javaslom, nézzünk meg az idősebb Tom Denem sírja környékén. Aztán ha ott nem találjuk, jöhet a B-terv.
- És mi a B-terv?
- Nem tudom.

---

Ginny végül hosszas unszolás után ott maradt a házban, hogy Aileen ne maradjon egyedül. Egyikük sem akart kimaradni a keresgélésből, de Draco kerek-perec megtiltotta Aileennak, hogy eljöjjön az őt ért megrázkódtatás után. Nem tudna reálisan gondolkozni, ami lehet, hogy hátráltatná őket. Harry pedig továbbra is féltette Ginnyt, így abban maradtak, hogy ő az, aki vigyáz rá. Harry hoppanált a többiekkel, ő volt az egyetlen, aki pontosan tudta, hol helyezkedik el a temető.
A környéket csend, és sötét köd borította. A sírkövek eléggé elhanyagoltnak tűntek. Harry egyből azon a helyen bukkant fel, ahol annak idején újra egymásnak feszültek Voldemorttal. Felrémlettek benne a régi emlékek, és undorodva tekintett rá a feltört sírra, amin a Tom Denem név állt.
- Egészen üresnek tűnik – jegyezte meg Draco. – És nem is érzem a mágia jelenlétét.
- Ilyenkor lenne jó, ha még tudna fájni a sebhelyem egy horcrux jelenlétében… - forgatta a szemét Harry.
Különváltak, és párban kezdtek körülnézni. Hermione Ronnal ment, így Harry párja természetesen Draco lett.
- Köszönöm, hogy segítesz nekünk – suttogta Harry, miközben a sírkövek feliratait olvasta. – Tudom, hogy nem könnyű, de… lehet, hogy szükség lesz még rád.
- Én pedig tudom, hogy nektek sem könnyű elviselni engem, hiszen annyi éven át megkeserítettük egymás életét…
- Te kezdted – mosolyodott el a fekete hajú.
- Felejtsük el a múltat. Most már egy másik jövő áll előttünk, nem az, amire elrendeltettünk.
- Harry! – hallották a távolból Hermione fojtott hangját. – Gyertek csak ide! Azt hiszem, találtam valamit.
A két fiú futva tette meg a köztük lévő húszméteres távolságot. Hermione tátott szájjal meredt egy egészen újnak tűnő fejfára, aminek a tövében friss virágok hevertek.
Miranda Denem
Szerettünk életedben, szeretünk azon túl is.
- Gondolod? – nézett Harry Hermione felé. A lány bólintott, majd egy ügyes varázslattal eltűntette a földet a sír fölül.
A koporsó sötét fából készült, ápoltnak, drágának nézett ki. Egy ezüstlánc volt ráerősítve, egy nyitott medállal, benne egy nő, és egy férfi képe. A nő fiatal volt, gyönyörű, és mosolya melegséggel töltötte el a rá pillantót. A bal oldalon pedig egy jóképű, fiatal férfi képe látszódott, kissé kopottabb volt, mint a másik.
- Ez ő. Ez Voldemort. Körülbelül így nézett ki a naplóból kilépő horcrux másodikban.
- Ez lehet az? Vajon ez az utolsó horcrux? – kérdezte Ron, aki világító pálcáját a gödör fölé emelte.
- Szerintem igen! Megtaláltuk, Harry! – sikította örömében Hermione. – Megvan az utolsó!
Harry mosolygott, majd kiemelte a láncot. Az szinte égette a bőrét, az ujjait kellemetlen fájdalom töltötte el. Lerakta maga elé a földre, és hagyta, hogy Hermione és az átkozótűz tegye a dolgát.
- Szép jó estét, Potter, és kedves társasága – hangzott fel egy jól ismert, émelyítő hang a hátuk mögött. – Szia, Draco.
Harry és Draco egyszerre fordultak a férfi felé, majd Draco elundorodó képpel emelte felé a pálcáját.
- Jó estét, apám. Viszlát, apám! – Átkot röpített felé, de a férfi gyorsabb volt…

Egy új egyperces tőlem.

Önmarcangolás
Ajánlott zene: The Fray – You found me
Az Odúra csönd borult. Az emberek szellemként járkáltak a házban, alig-alig jöttek ki szobáikból. A fiú az ágyon gubbasztott, napok óta nem beszélt senkivel. Feltornyosult halmokban hevertek mellette a Reggeli Próféta legutóbbi számai, és az ebédhez sem nyúlt. Sőt, az előző napi vacsorához, és az egész napi ételhez sem.
Hermione lépett be hozzá, egyenesen leült mellé az ágyra, és magához ölelte, majd halk zokogásba kezdett.
- Nem csinálhatod ezt, enned kell! Nem teheted, nem ezt akarná Ő sem!
De a fiú mereven tartotta magát. Minden érzelem kihalt belőle, amikor elment, és itt hagyta őket, egyedül, szenvedve.
- Mrs. Weasley félt, hogy valami bajod lesz, ha nem eszel, tudod, hogy milyen, ha rólunk van szó. Mióta nem aludtál? – szipogta.
- Rég – vonta meg a vállát a fiú. – De nincs kedvem aludni. Nincs erőm. Ha lehunyom a szemem, őt látom, és azt nem akarom. Látom, ahogy meghal, és ez kísért, és fáj, és mardos. És én ezt nem akarom.
- Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz. Már csak te maradtál nekem.
- Ne mondj ilyet. Mindenki itt van veled. Mindenki szeret téged.
- De ő nincs itt!
- Tudom. Voltál már egyáltalán a sírjánál?
Megrázta a fejét, és elfordult Hermionétól, a kint tomboló vihart nézni. Ugyanezt érezte önmagában. Egy pusztító zuhatagot, és ürességet. Mindig ott volt neki, amikor szüksége volt rá, mindig mellé állt, ha baj volt, és harcolt vele is, harcolt ellene is, ha épp ez kellett.
- Ne nyúzd magad. Nem te tehetsz róla.
- Te hogy tudod elviselni?
- Kihaltak belőlem az érzelmek. Kihalt belőlem a fájdalom is. Tudom, hogy ott van, nagyon mélyen, de nem engedem, hogy elhatalmasodjon rajtam. Mi ketten mindenkinél jobban szerettük ezen a világon. Gyere velem, kérlek. Egyedül nem merek menni.
- Hermione…
- Tudod, hogy nem csinálhatod ezt örökké! Tudod, hogy egyszer el kell oda menned! És miért mennél egyedül? Miért ne mennél most, velem? Kérlek!
Akaratlanul felállt, megfogta Hermione kezét, és a hátsó kert felé indultak. A vihar megállíthatatlanul söpört végig a vidéken, a villámok másodpercenként csillantak fel, és a dörgés sem szándékozott megszűnni. A kertben egy sírkő állt, merészen kiemelkedve a földből. Mindketten odaléptek elé, és a fiú lerogyott a földre. Végigsimított a feliraton, és zokogásban tört ki…
Ronald Bilius Weasley
1980. március 1. – 1998. június 17.
Gyermek, testvér, barát
Ahol a szíved, ott a kincsed is. Soha nem feledünk, Ron.
Harry felkiáltott. A világ ellene fordult, elvette tőle a legjobb barátját, és ő nem tehetett mást, csak zokogott és ordított…

Szintén egy régebbi írásom.
Gondolatok egy nyári estén
A Herceg emlékére

Hátradőltem a kertben álló hintaágyon, és a kezemben tartott Esti Prófétát pedig ledobtam a kellemesen puha fűbe. Már körülbelül két hete semmit sem írnak a győzelmünkről - hála az égnek. Végre nem zargatnak nap, mint nap az újságírók, és nyugodtan élhetem a megszokott életem Ginnyvel, a barátnőmmel.

Még most is sokat gondolok arra a másfél hónappal ezelőtti éjszakára, amikor végre mindenek vége lett, hiszen Voldemort végre elhagyta az élők sorát, örökre a pokol lángjaiban fog égni. Minden egyes pillanatra emlékszem annak a végzetes napnak, amikor oly sok, általam szeretett és csodált ember halt meg. Köztük Perselus Piton is, akitől bátrabb embert aligha láthat az ember.

Világéletemben gyűlöltem őt, egészen a halála pillanatáig. De már egyáltalán nem, sőt, inkább ellenkezőleg. Mostanában rengeteget merengek az életén, és annak értelmén. Mindig titkolta, hogy szerelmes volt anyámba, úgy, ahogyan apám, teljes szívéből szerette. Viszont ahogy apát, úgy engem is utált - látszólag. Most már tudom, hogy nem. Legalább értem, hogy miért nézett mindig a szemembe, ha segítségre volt szükségem, és miért nem, ha ellenem tett.

Hiszen a szemeim… csak a szemeimet kaptam anyától, és esetleg néhány jellembeli hasonlóságot, minden másban kiköpött apa vagyok. De a szemeimben a szerelmét látta, azt a Lilyt, akiért évekig küzdött, és nem sokkal a halála előtt megpróbálta megvédeni.

Nem tehetek róla, de állandóan Perselus emlékei járnak a fejemben. Megmutatta mindazt, amiért élt, amit tett, és bebizonyította, hogy mennyire bátor ember. A szüleim, Sirius és Remusék mellett ő a legbátrabb ember az én megítélésem szerint.

Rengeteget töprengek azon, hogy mi történt volna, ha anya viszonozza az érzéseit. Talán most nem lennék itt, és anya és apa is élne, Voldemort pedig lehet, hogy nem minket támad meg, és nem is létezne a jóslat. Nem tudom, de ezen már változtatni nem lehet. Meghaltak, elvesztettem őket.

Eddig elképzelhetetlennek tartottam, hogy ő valaha is szerelmes volt. És azt, hogy pont anyámba?! Azt nemhogy elképzelhetetlennek, de egyenesen lehetetlennek tartottam. Mindig is abban a hitben éltem, hogy anya és apa azonnal egymásba szeretett, mindig együtt lógtak, és hamar elkezdtek járni. Erre tessék! Anya még Pitonnal is kavart, még ha neki csak egy jó barátot jelentett. De Piton szerette, szerelemmel szerette. A legjobb barátok voltak, minden egymás mellett álltak.

Valaki igazán elmondhatta volna, vagy legalább utalhatott volna rá. De most már mindennek vége. Mindannyian halottak, elvesztettem őket.

Sokszor megnézem újra meg újra Perselus Piton emlékeit. Jó érzés a mamát látnom, amikor gyerek és tizenéves ifjú volt. És apa… apa, ahogy lohol anya után, és üldözi a szerelmével. Szerencse, hogy ebben legalább nem rá ütöttem.

Azt hiszem, megszerettem őt. Mármint Pitont. Örülök, hogy egy ilyen férfi állt anya mellett, még ha sok vitájuk is volt. De megvédték egymást, ha kellett, és ez a lényeg.

Most, mintha egy álomból ébrednék, úgy zökkentett vissza a valóságba egy kép. Nem messze tőlem állt egy hatalmas kőrisfa. Körülötte három ezüstös színű állat kergette egymást. Egy szarvas, és két csodaszép őz. Az egyik őz és a szarvas néha-néha összebújt egy-egy szerelmes pillanatra, de aztán újra folytatták boldogító játékukat.

Melegség öntötte el a szívemet, mert éreztem, hogy ez egy túlvilági üzenet lenne, ami biztosít arról, hogy szent a béke. Hármójuk szívébe újra, vagy éppen végre a barátság költözött.

Elmosolyodtam, majd még percekig néztem az egyre inkább halványuló képet, mígnem az álmok csodás országába léptem, ahol semmi sem volt lehetetlen… még ők sem.

Ez még egy régebbi írásom.

Van valaki, aki csak rá vár
A történetet a December Boys című film ihlette

- Tommy! Tommy! - ficánkolt egy alig öt éves fiúcska a sok kisebb és nagyobb gyerek között. Az utóbbi 2-3 évben, akit csak megismert és megszeretett, azt mindet elvesztette.

Minden barátot, mindenkit, akit közel engedett magához, és mindenkit, aki gyerek volt mellette. És most Tommy. Már ő is elment. Ő volt számára a legkedvesebb mindenki közül. Neki minden titkát elmondta. Tudott a rémálomról, ami kínozza a fiút, a zöld fényről, a kígyóarcú férfiról, a női sikolyról, mindenről, amire csak emlékezett arról a végzetes éjszakáról. Egyszóval mindenről, ami ennek a kisfiúnak ezt a létet, ezt az életmódot jelentette.

Mindig voltak barátai, és az itteni „nénik” és „bácsik” is mind kedvesek voltak neki, de már most, öt évesen érezte, hogy ő nem ide tartozik, nem ez az igazi otthon. Valahogy mindig kívülállónak érezte magát e között a sok gyerek között.

Érezte azt is, hogy van valaki a világban, aki csak rá vár, csak őt keresi, de még nem jött el az ideje annak, hogy rátaláljon.

Az észjárása öt éves létére olyan volt, mint egy tíz éves gyereké. Valahogy már most értette az élet dolgait, nehézségeit, hiszen neki már csecsemőkorában bőven kijutott belőle.

Akarja is, meg nem is, hogy elvigyék. Akarja, mert tudja, hogy akkor olyan emberek lesznek mellette, akik akarják és szeretik, és vele foglalkoznak, nem a többiekkel. De van egy oka annak, amiért nem. Mi van, ha nem ő az? Mi van, ha nem az viszi el, akire igazán vár? Akihez igazán tartozik?

Fekete hajához hasonlót még sosem láttak, s ezt az itt dolgozó nők sokszor meg is jegyezték. Kócos volt, leginkább a tarkójánál, de mégis selymes és csodálatos. A szemeiről nem is beszélve. Olyan ragyogóak, olyan igézőek, olyan zöldek, mint a smaragd. Sőt, a smaragd ezekhez képest egy apró homokszem volt. Ez maga volt a csoda, ehhez foghatót még soha senki nem látott. Viszont nem voltak tökéletesen zöldek. Mindkét szemében volt egy-egy alig látható, de mégis észrevehető barna csík.

Valami mégiscsak hibázott eben a tökéletesnek tűnő fiúban. Volt ugyanis egy sebhelye. Egy villám alakú sebhely a homloka közepén. Azt beszélik, hogy a szülei halálakor szerezte, de itt, a Védelemben senki sem ismeri igazán a történetet, amit több ezer gyerek hall nap, mint nap esti meseként. Sem azt, hogy hogyan haltak meg Ők, sem pedig azt, hogy mit tett ez a kisfiú. Senki, kivéve azt a párt, amelyik most érkezett a Védelem falai közé…

A férfinak félhosszú, a kisfiúéhoz hasonló fekete haja volt, a nő ellenben szőke, hullámos hajat viselt.

- Valaki, aki csak rám vár - suttogta a fekete hajú kisfiú, aki a Harry nevet viselte. Valami furcsa melegség töltötte el a testét-lelkét, amikor meglátta ezt a férfit.

- Gyerekek, sorakozó! - parancsolta a házvezető. Ilyenkor mindenkinek indulnia kellett sorakozni, hiszen most választanak.

A kis Harry körülbelül a sor közepénél állt, a többi 4, 5, és 6 éves gyerek között.

- Bemutatom nektek Mr. és Mrs. Blacket - mondta a házvezető.

- Jó napot, Mr. és Mrs. Black! - mondták kórusban a gyerekek.

Mikor a férfi és a nő elérte a kis Harryt, Mr. Black szeme megakadt rajta. A világoskék szemeket mintha könnyek fátyolosítanák el, ahogy a sebhelyet nézi. Majd megfordult, a feleségére nézett, aki bólintott, és elindult a házvezető felé.
- Őt szeretnénk - mutatott a kis Harryre, aki megszeppenve figyelte a történéseket.

- Rendben - bólintott az asszony. - Most elvihetik, de kérem, jöjjenek majd vissza pár nap múlva, hogy az utolsó papírmunkát is elintézhessük! - Kezet fogott a házaspárral, majd Mr. Black elindult a kisfiú felé. A karjára vette, és könnyes szemekkel suttogta a fülébe a már régen várt szavakat.

- El sem hiszed, hogy milyen régen kerestelek már téged. Rád vártam, amióta csak meghaltak. Apád volt a legjobb barátom, és a te keresztapád vagyok. Mostantól pedig fiamként foglak szeretni, és remélem te is elfogadsz apádnak. Mindig megvédelek majd, és vigyázok rád. Szeretlek, kicsi Harry, nem is tudod, mennyire…

- Én is szeretlek téged, papa - suttogta a pici fiúcska, aki életében először talált rá a boldogságra a keresztapja személyében…

Huszadik fejezet
A falak közé szorult hercegek
Az április napsütéssel köszöntött be egész Angliába. A napok csak úgy repültek, a Granger-ház lakói pedig terveket szőttek, találgattak, hol is lehet a következő horcrux, ami megtalálásra vár.
A tőr megszerzése a Roxfortból, és az, hogy minden valószínűség szerint már el is pusztult, egy kis nyugalommal töltötte el a kis csapatot. Már csak egy olyan tárgy van, amit meg kell keresniük, és így a cél egyre közelebb lebegett hozzájuk.
Egyetlen dolog volt, ami kissé aggasztotta mindennapjaikat: a halálfalók, így talán már Voldemort is tud a megmozdulásukról, és nem nehéz összerakni, hogy mi lehet a terv.
Aileen egyedül üldögélt a szobájában, és a naplójában rejtegetett fényképet nézegette. Néhány könnycsepp csordult végig az arcán, amit ő türelmetlennek ható mozdulatokkal törölt le. Nem szeretett sírni, a gyengeség jelének tartotta, és ő pedig nem akart gyengének mutatkozni.
Hirtelen ötlettől vezérelve magához vette a pálcáját, a naplót az éjjeliszekrénye mélyére süllyesztette, majd csöndben kiment a házból, nehogy bárki is észrevegye. Ahogy kilépett a védővarázslatok mögül, dehoppanált.

---

- Elegem van már abból, hogy mindig mindenből kihagysz! Feleslegesnek érzem magam!
- Ginny, fejezd már be, kérlek szépen! – replikázott emelt hangon Harry.
A szobájuk már hosszú percek óta vitától volt hangos, ami nem volt gyakori jelenség a párnál.
- De nem fejezem! Elmondtam, hogy mit akart a Végzet Angyala, és kész. Most én mit csináljak? Az én dolgom itt be is fejeződött, vagy mi a franc? Elegem van abból, hogy ha harcra kerülne a sor, akkor én mindig háttérbe vagyok szorulva, mert nem engeded, hogy bármit is tegyek. Ugyanolyan szabad, önálló akarattal rendelkező ember vagyok, mint Hermione, Ron, vagy te.
A hangja erősen hangzott, és Harry megállapította, hogy sosem látta még ilyen mérgesnek.
- Tudom, Ginny, de akkor sem szabadna kockáztatnod az életedet!
- Tudtommal még én döntöm el, hogy mit kockáztatok, és mikor.
- Még tizenhét sem vagy, Gin!
- És? Néha úgy érzem, évtizedekkel idősebb vagyok nálad, amikor ilyen hülyeségekről vitatkozunk. Annyira gyerekes vagy, Harry!
- Én? Gyerekes? – nézett vissza elkerekedett szemekkel.
- Igen! Nem védhetsz meg mindig mindentől. Ha nem tudnád, én is ott voltam a Mágiaügyi Minisztériumban, mikor Sirius meghalt, én is harcoltam, és lám! Túléltem! Képes vagyok megvédeni magamat, és egyáltalán nincs ínyemre, hogy mindig a bátyám, vagy éppen a te hátad mögé kell bújnom. Nem, Harry, elegem van ebből!
Felpattant az ágyról, kirohant a szobából egy hangos ajtócsapódás kíséretében. Harry még hallotta, ahogy lecsörtet a lépcsőn, és lerohan, egyenesen ki a partra, ahol még szerencsére éppen hatottak a védővarázslatok. Egyáltalán nem volt ínyére utána rohanni, és folytatni a vitát, de tudta, hogy még melegében kell megbeszélni a dolgokat. A folyosón összefutott Ronnal, aki kérdőn nézett rá, mire Harry csak megvonta a vállát.
Kiment Ginny után, akit a parton ülve talált meg, nem messze a tajtékzó hullámoktól. Állát felhúzott térdeire téve üldögélt, csendben. Mikor Harry odaért mellé, fel sem nézett rá, kimutatva makacsságát.
- Ne haragudj, Ginny, de nekem van igazam.
- Harry, ne kezdjünk megint, kérlek. Nem akarok veszekedni, nem akarok elrontani semmit. De nincs igazad. Nem akarom senkinek érezni magamat.
- Gin, te egyáltalán nem senki vagy. Te vagy valaki. Valaki, aki a legnagyobb helyet foglalja el az életemben, a szívemben, mindenhol. És éppen ezért akarlak annyira megvédeni. Tizenegy évet úgy éltem le az életemből, hogy nem volt senkim, akit szerethettem volna, illetve nem volt senkim, aki engem szeretett volna. Aztán megtudtam, hogy létezik egy másik világ, az a hely, ahová én igazán tartozom. Tudod mi volt az a dolog, ami a leginkább meglepett? Hogy itt szinte mindenki kedvelt. Nem tagadom, gyakran hátsó szándékkal, de kedveltek, szerettek. És megtaláltam az igazi családomat: Ront és Hermionét. Aztán eljuthattam az Odúba, megtapasztalhattam, hogy milyen is egy igazi család, amim nekem soha nem volt. És kaphattam egy darabkát belőle. Megkaptalak téged, és az egész világom körülötted forgott, és még most is azt teszi. És te vagy az, akitől visszakaphatom a szüleimet, Gin. Csak te. Most mondd azt, hogy ne féltselek, és ne óvjalak.
Szinte levegővétel nélkül mondta le monológját, közben magához ölelte a lányt, aki könnyeit törölgetve nézett most smaragdzöld szemeibe.
- Tudom, hogy makacs vagy – folytatta Harry -, és éppen ez az egyik tulajdonságod, amit a legjobban szeretek benned. De kérlek, most az egyszer engedd, hogy nekem legyen igazam…
- De…
- Kérlek. Megígérem, hogy nem leszek anyatigris, ha meg kell téged védeni, de ha nincs más választásom, akkor megteszem.
- Jó.
- Köszönöm. Szeretlek, Kicsi Ginny.
- Nem vagyok már olyan kicsi – mosolygott a lány. – De még azért emlékszem, hogy viselkedtem, mikor először találkoztunk.
- Mint egy őrült rajongó – kuncogott a fiú.
- Inkább ne is hozzuk még egyszer szóba. El akarom felejteni azt a csitri múltamat.
- Nekem tetszett az az éned is.
- Ha-ha-ha.
- Ez nem volt vicc, komolyan mondtam!

---

Aileen egy viharos szikla ormán bukkant fel, a tenger közepén. A víz hullámai magasra csaptak, a haját tépte a szél, hosszú kabátja lobogott a levegőben. A halál szaga érződött mindenhol, a hűvös szinte bántóan marta, csípte a bőrét.
Felnézett az előtte álló magas, kőből készült épületre, a körülötte portyázó dementorokra, de elszántsága ezt látva sem illant el. Az Azkaban hatalmas tornyai felé tekintett, és remélte, hogy a tervét meg tudja valósítani.
Felnagyította a zsebében hordott miniatűr seprűt, és egyenesen az északi torony felé repült. A dementorok támadásba lendültek, kiszívva minden reményt a levegőből. Aileen hatalmas patrónusokat lövellt, miniatűr sárkányok repkedtek ide-oda, elűzve a szörnyű teremtményeket. Néhány halálfaló az átjárókból átkokat küldött Aileen felé. Voldemort velük őriztette az általa fontosnak tartott rabokat, nem bízva a dementorok ítélőképességében.
- Kapjátok már el, a Nagyúr szerelmére! Mi olyan nehéz egy röpködő kislányt megfogni? – kiáltott fel egy hosszú, fekete hajú, középkorú férfi, aki láthatóan mindenki közül a leginkább állt a helyzet magaslatán, de még ez sem számított elégnek.
De Aileen egyenesen az északi torony előtt állt meg, majd berobbantotta az egyetlen rácsot, ami fényt biztosított a mögötte található cellába. A rab ijedten húzódott a sötétbe, de amint meglátta a lányt, elkerekedett szemekkel húzódott mosolyra a szája.
- Aileen.
- Szia, Draco. Mondtam, hogy egyszer még viszontlátlak. Na, pattanj fel a seprűre, el kell húznunk innen, még mielőtt elkapnak.
Draco épp a lábát lendítette át a járművön, amikor berobbant a cella ajtaja is. Az előző férfi egy tússzal érkezett, a nyakát szorítva vonszolta. Aileen hátrafordult, és egyenesen édesapja éjfekete szemébe nézhetett.
- Állj meg, kislány. Tudjuk, hogy ki vagy, és van nálam valami, ami azt hiszem, a tied.
- Apa…
- Menekülj, Aileen! Vidd el innen Dracót! Menekülj!
- Kuss! – sziszegte agresszíven a férfi fülébe a halálfaló. – Még egy szó, és leátkozom a fejedet.
- Kérem, ne bántsa. Itt vagyok. Tegyen velem, amit akar, csak kérem, őket ne bántsa!
A halálfaló kegyetlen, jeges mosolyt villantott Aileenra, aki a félelem szikráját érezte fellobbanni magában. Elkezdett lemászni a seprűről, de Draco visszatartó szorítását érezte magán.
- Hagyj menni. Megöli apát.
- Így is, úgy is megöli. Ha mész, te is meghalsz.
- De…
- Menj már, Aileen! – kiáltott oda Piton.
Zöld fény villant a halálfaló pálcájából, és Perselus ernyedten rogyott a földre. Aileen könnyes szemmel fordított hátat a cellának, és mielőtt még a férfi megszólalhatott volna, kilőtt a seprűvel, és maga mögött Dracóval messzire repült.

---

Hermione bejára az egész házat, de sehol nem találta a Piton-lányt, így ijedten futott Harryhez és Ginnyhez, akik még mindig a parton ülve beszélgettek.
- Nem láttátok Aileent?
- Reggeli óta nem – rázta meg a fejét Harry.
- Én sem láttam már jó ideje. Miért?
- Mert egyszerűen nincs sehol. Gondoljátok… gondoljátok, hogy magunkra hagyott minket?
- Már miért tette volna? – húzta fel a szemöldökét kételkedve Ginny. – Biztosan hagyott valami cetlit, vagy nem tudom. A szobájában nézted már? A fürdőben?
- Mindenhol néztem, Gin, az egész házat átkutattam utána, de sehol. Ront ki sem lehet robbantani a tévé elől, nem igaz, hogy ez a Forma-1 mánia ennyire magával ragadta!
- Most kezdődött az évad, gondolom, nem akar lemaradni semmi fontosról – vonta meg a vállát Harry. – Igazán megérthetnéd. Jut eszembe… öh… fontos dolgom van – pattant fel, majd a ház felé futott.
- Na persze – forgatta a szemét Ginny. – Megy ő is, és csatlakozik a drágalátos bátyuskámhoz. Szóval, miből gondolod, hogy magunkra hagyott?
Hermione halk pukkanásra lett figyelmes az egyik bokor mögött, nem messze a pihenőhelyüktől. Hirtelen arra fordult, és egy szőke üstököt látott megvillanni a levelek között.
- Sssh, Ginny, maradj csendben, és vedd elő a pálcádat. Azt hiszem, látogatónk van.
Óvatosan elindultak a hang irányába, majd egy óvatlan pillanatban Hermione lába alatt eltört egy faág. A bokor mögül felsejlett Aileen halálsápadt, élettelen arca, majd Draco is felállt.
- Mit keresel te itt, Malfoy, és mit csináltál vele?
- Le kellene feküdnie. – A fiú ügyet sem vetett Hermionére, aki meglepetten tapasztalta, hogy Ginny azonnal a segítségére siet.
- Mi történt? – kérdezte Dracót.
- Igazából én sem tudom. – Ketten cipelték a ház felé Aileent, őket Hermione követte, felemelt pálcával. – Ücsörögtem nagy magányomban az Azkabanban, és épp az életem sötét múltjára gondoltam, amikor nagy ricsajt hallottam. Éreztem, hogy mozgolódnak a dementorok, és a halálfalók, akik őriztek, egyre nyugtalanabbá váltak. Sokat kiabáltak, és átkok szórását hallottam. Aztán láttam, hogy valaki repül a cellám ablaka felé, próbáltam eltűnni a sötétben, de rájöttem, hogy Aileen az. Jött kiszabadítani a lelkem.
- Hogy tehette? Miért nem szólt, mielőtt ilyen veszélyes vállalkozásba indult? – sopánkodott Hermione. – És miért néz ki így, ahogy?
- Most jön a lényeg – folytatta a szőke fiú. – Egyszer csak bejött a főnök, az egyik halálfaló, Wilius, és Pitonra szegezte a pálcáját, aki semmit nem tehetett. Nemrég hozatta a Nagyúr az Azkabanba, miután semmit nem tudott kiszedni belőle, amit egy kicsit is hasznosítani tudott volna.
Időközben beértek a házba, és Hermione Ron és Harry nevét kiáltozva csinált helyet a földszinten Aileennak. A fiúk nem reagáltak a hívására, nyilván belemerültek az autóverseny műremekeibe.
- Azt mondta Aileennak, hogy menjen oda, és Pitonnak nem esik bántódása, de gondolhatjátok, mennyire lehet hinni egy ilyen szavainak. Aileen fel akarta adni magát, de Perselus is azt mondta, hogy meneküljünk, és én is próbáltam visszatartani. Erre Wilius megölte Pitont, most meg itt vagyunk. Szinte semmi élet nincs az arcán, mintha elszállt volna belőle minden.
- Hermione, te menj fel, és szólj a fiúknak, addig én intézem ezt.
Draco lassan simogatta Aileen homlokát és haját, aki mozdulatlanul feküdt a kanapén.
- Minden az én hibám – sóhajtotta.
- Ugyan már, Malfoy, ne mondj ilyet. Nem érdemled ezt. Ő döntött úgy, hogy utánad megy, mert valamilyen megmagyarázhatatlan módon képes téged szeretni. És akit szeretünk, nem hagyjuk szenvedni, akármennyire is veszélybe sodorjuk magunkat. Hidd el, én már csak tudom. Szerelemben és háborúban mindent szabad. És ez most egy kicsit mindkettő.
- De miért jött?
- Nem tudom. Egyikünk sem tudja, most láttuk, hogy eltűnt. Egy biztos. Téged akart, mert szüksége volt rád. És ha el tudjuk ezt fogadni, ha nem, muszáj lesz. Most itt maradsz, nem mehetsz el innen sehová. A házat bűbájok védik, itt nem találhatnak rád, de most egyikünk sincs biztonságban. Nem mehetünk el sehova, hiszen mindenhol téged, és őt fognak keresni – bökött a fejével Aileen felé.
A lépcsőn Ron, Harry és Hermione futottak le. Ron Malfoyra szegezett pálcával állt meg a nappali közepén.
- Jaj, te bolond, tedd már el azt a pálcát – ripakodott rá Ginny. – Te is tudod, hogy velünk van.
- Soha nem lehetünk biztosak, senkiben nem bízhatsz feltétel nélkül ilyen időkben.
- Inkább segítsetek helyrehozni Aileent. Sokkot kapott.
- Mi történt? – kérdezte zavartan Harry.
- Piton halott, Aileen pedig megszöktette Dracót az Azkabanból – magyarázta Ginny. – És most nagyjából ellene is hajtóvadászat indult. Nyilván Tudjukki fülébe is eljutott már a történet.
- A fenébe! Utálom, hogy mióta eltűnt belőlem a horcrux, nem vagyok képes Voldemort fejébe nézni – sopánkodott Harry.
- De azt amúgy sem lenne szabad! – kiáltott fel Hermione. – Nem biztonságos. Ahogy most semmi sem az. Azt hiszem, az a legjobb, ha egy ideig nem lépünk sehova. Sem előre, sem vissza.
- Foglalkozhatnánk most már Aileennal? – szólt közbe Draco.
- Készítek egy altatófőzetet, egy kis pihenés majd rendbe szedi. Ginny, te főzz egy teát Dracónak, Harry, Ron, ti menjetek a dolgotokra. Mostantól minden a régi kerékvágásba kerül. El kell feledtetnünk Aileennal az őt ért fájdalmakat, és erre az a legjobb módszer, ha elkerüljük a témát.
A nap újabb sötét órákat hagyott maga mögött. Mikor lesz már vége? – kérdezik sokan kínok, fájdalmak között, alig érezve a remény utolsó szikráját. Azt, hogy Harry Potter még képes elpusztítani Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén…