Harry Potter fanfictions

Nem sok időt tölthettek azonban az Odúban. Mrs. Weasley unszolása ellenére két nappal később fájdalmas búcsút vettek a családtól, fogadták a jókívánságokat, és a reményteli könnyeket, ami bíztatta őket, hogy sikerülhet, amire készülnek.
Lupin időközben néhány fotót hozott Aileennek ajándékba az édesanyjáról. A gesztustól a lány majdnem könnyekben tört ki, de igyekezett megtartani kemény, szilárd jellemét.
- Tegyétek meg, amire képesek vagytok. Tegyétek meg, amit elvárnak tőletek, amit elvártok magatoktól – búcsúzott Lupin. – Aztán Harry, nehogy valami bajod essen. A fiamnak szüksége lesz a keresztapjára még a jövőben!
- Igyekszem, Remus. De tudod, hogy nem ígérhetek semmit – sóhajtott lemondóan.
- Tudom jól. De egy valamit azért kérhetek, nem? – A fiú bólintott. – Higgy, és ne add fel. Az élet már sok mindent elvett tőled is, tőlem is, mindenkitől, és olyankor csak egy dolog maradt hátra: a hit, ami mindvégig kiállt mellettünk. Szóval ha nem adod fel, és bízol abban, hogy nyerhetsz, akkor a remény sem hal ki a varázslótársadalomból. És erre van most mindenkinek szüksége. Reményre, hogy lehet még egy jobb jövőnk, ha Tudjukki meghal. Akkor végre mindenki megkapja a megérdemelt jutalmát és pihenését. Ti is.
- Köszönöm, Remus. Mindig is te voltál az, aki a józanságával erőt tudott adni nekem – mosolyodott el Harry. – De most már tényleg mennünk kell. Minden jót, és nagyon vigyázz magadra, és a családodra.
Harry visszasétált társaihoz, akik már készen álltak a dehoppanálásra. Mrs. Weasley még egy utolsót intett a kis csapat felé, majd sietve letörölte az arcát végigszántó könnyeket. Nagy sóhajjal kísérve figyelte, ahogy a kis csapat eltűnik a késő délutáni félhomályban.


Aileen addig és addig halogatta a roxforti látogatást, ameddig csak tudta. Nem engedhette meg, hogy az animágia tökéletes elsajátítása nélkül induljanak útnak, másképpen elkaphatják őket.
Ron kutya és Ginny cirmos cica alakja tökéletesen halad, és Harry is egyre gyorsabban képes bagollyá változni. Hermione kissé szenved, ami egészen meglepő dolognak számít az ő részéről: körülbelül minden második alkalommal tud átalakulni vidrává.
- Nektek kell bemennetek a kastélyba, én semmiképp nem vagyok rá – jelentette ki három nappal az indulás előtt Aileen. – Kint fogok őrködni a rengetegnél, Ron, neked folyamatosan figyelned kell az erdő szélét. Ha meglátod a fényt, ami a pálcámból ered, azonnal jönnötök kell.
- De nem tudjuk, hogy mit keresünk – vetette közbe Hermione.
- De, tudjuk. Akarom mondani, van ötletünk – helyesbített a Piton lány. – Apám elhintett bennem egy gondolatot annak idején, mikor hazakerültem Bulgáriából, és elmesélte az egész történetet. Annak idején a merészebbek suttogtak Mardekár kincséről, ami végül is Griffendél kincse, tőle lopta el, mielőtt elhagyta volna a Roxfortot sok-sok évvel ezelőtt.
- És mi ez a kincs?
- Griffendélnek nem csak kardja volt, hanem egy varázstőre. Egy ezüsttőr, ami akkor hatalommal rendelkezik, hogy csupán egy aprócska érintéssel képes elvágni acélt, vasat, fát, a legkeményebb fémeket, aranyat, gyémántot. Mardekár állítólag ellopta tőle, de azt rebesgették, legalábbis apa szerint, hogy néhány évtizede felbukkanni látták a Roxfortban.
- És ezt eddig miért nem mondtad el?
- Nem voltam benne biztos, hogy hihetek-e benne, és ugyanakkor nem akartam addig kiadni magamból az információt, míg nem álltok készen. Ismerlek már annyira, Harry, hogy amint meghallod, hogy tudom, vagyis sejtem, mi lehet a horcrux, ugrani fogsz, azonnal menni akarsz majd a Roxfortba, de akkor még bőven nem álltál volna azon a szinten, hogy megfelelően végrehajtsuk a feladatot. Sajnálom, tudom, hogy nem lenne szabad titkolózni, de van olyan eset, amikor egyszerűen nem tehetünk mást.
- Esetleg még valami, amit még nem mondtál el? – horkant fel Ron. – Talán Tudjukki a keresztapád? Vagy van egy eltitkolt harmadik szemed?
- Ron! – ripakodott rá Hermione. – Kérlek szépen, ne viselkedj úgy, mintha te mindig is a mennyből leszállt angyal lettél volna. Bocsáss meg Aileen, Ron nevében is.
- Ugyan már – vonta meg a vállát a lány.
- Nos, térjünk inkább vissza a tárgyra. Előttünk áll egy szép kis roxforti kaland – folytatta tárgyilagosan Harry. – Az egy dolog, hogy tudjuk, mit keresünk. De meg kell kerülnünk a halálfalókat, akik őrzik a kastélyt, illetve a védelmi vonalat, amit kiépítettek. Emellett, tudnunk kellene valamit arról is, hogy hol keressük a tőrt.
Hermione felpattant, fel-alá kezdett el járkálni. Ron szinte hallotta, ahogy forognak az agyában a kerekek, és megpróbálja kiagyalni a számukra legmegfelelőbb tervet erre a veszélyes utazásra.
- Nem, az lehetetlen… nem…. az túl nagy hülyeség lenne… túl merész… Áh, nem igaz, semmi nem jut eszembe!
Szinte már a haját tépte idegességében. Ginny körmét rágva próbált meg túljutni az agyát fékező tehetetlenségen, és ő is szeretett volna valami ötlettel előállni, de nem volt képes az ösztönszerű gondolkodásra.
- Szóval. A tőrt valószínűleg valahol a Mardekár klubhelyisége körül kell keresnünk, apa szerint. A védelmi vonal áttörése már nagyobb tészta. Van egy rés a falon, ahol az állataink alakjában bejuthatunk, egyenesen a Tiltott rengetegbe. Veszélyes, tudom, de ez az egyetlen módja annak, hogy a halálfalókkal való találkozás nélkül bejuthassunk. Aztán hogy odabent mire mentek, az már csak rajtatok múlik. Én túl nagy állattá tudok változni ahhoz, hogy ne vegyenek észre.
Hermione átgondolta a tervet, és magában nyugtázta, hogy habár veszélyes, de ennél jobbat egyikük sem tudott volna kitalálni. Visszaült a kanapéra, egyenesen Ron mellé, és befészkelődött a sarokba. Lábait felhúzta, és megköszörülte a torkát.
- Be kell vallanom, Aileen, te mindenre felkészültél.
- Mindenre azért nem. De muszáj voltam legalább valamilyen tervet összeállítani. Enélkül nem győzhetjük le Voldemortot.
- Az istenért, ne nevezzük már a nevén a betegséget! Maradjunk már a Tudjukkinél – csattant fel Ron. – Nem bírom hallani ezt a szót. Tönkretette az életemet. Megölte a bátyámat, meg akarta támadni a családomat. Lehet, hogy miatta vesztem el a legjobb barátomat, és ezáltal a húgomat…
Hermione szinte tátott szájjal bámult a fiúra, hiszen sosem hallotta még ennyire megnyílni, és ennyire őszintén beszélni az érzelmeiről, mint most.
- Nem fogunk elveszíteni senkit, Ron, nyugi – mondta Ginny, és bíztatóan megszorította bátyja kezét. – Nekem is csak ennyi maradt, ez a mondat éltet. Hogy nem vesztem el sem Harryt, sem titeket, sem pedig senki mást, aki valaha is közel állt hozzám.
Hosszasan beszélgettek még, ecsetelték a terv legapróbb részleteit, majd éjfél körül mindannyian úgy döntöttek, jobb, ha egy picit pihennek ma, és az elkövetkező három napban. Lehet, hogy csata vár rájuk, lehet, hogy egy egyszerű kis látogatás, de a jövőt egyikük sem tudta megjósolni…

---

Ron és Hermione egymás mellett feküdtek az ágyon, csendben hallgatva egymás szuszogását, pedig tudták jól, hogy a másik sem alszik. Villámok cikáztak az égen, megvilágítva a szobát, és a dörgés hangja törte meg a csendet.
- Félek – nyögte ki végül Hermione. – Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy mitől, de félek.
- Én is. Félek attól, hogy mire ennek vége, nem marad senkim, hogy magányos maradok, és ebbe fogok belepusztulni – sóhajtott egy nagyot.
- Nem lesz semmi baj. Harry eddig is erős volt, de nagyon sokat köszönhetünk Aileennek is. Ha ő nincs, talán most itt sem tartanánk.
- De nekem még mindig van valami furcsa vele kapcsolatban.
- Mindig is lesz. Hiszen nem viseltetünk túl jól Piton iránt, és ezért előítéletekkel küzdünk Aileennel is, pedig nem kellene. Hiszen, ha jól értelmeztem a szálakat, akkor félreítéltük Perselust, és ki tudja, még ki mást.
- Hamarosan mindennek vége…
- Igen. nem is bánom.
- Én sem. De örülök, hogy végül ide lyukadtunk ki.
- Mire gondolsz?
- Rád és rám. Az utóbbi időben ez a legjobb dolog, ami velem történt.
- Velem is – mosolyodott el a sötétben Hermione, és a fejét Ron felé fordította. Csillogott a szeme, rég nem látott örömet mutatva ki. – Köszönöm, hogy vagy nekem. Tudom, kissé közhelyesen hangzik, de azt hiszem, nincsenek szavak arra, amit érzek. Megnyugvást ad, hogy van valaki, akihez fordulhatok, ha valami fáj, hogy van valaki, aki megnyugtat, ha félek. Márpedig most félek.
- De én itt vagyok. És számíthatsz rám. Mindig.
Puszit nyomott Hermione homlokára, szorosan magához húzta, és összeölelkezve aludtak el, kizárva a maguk körül örvénylő vihart, ami talán kint zajlott az éjszakában, vagy még inkább önmagukban…

---

Aileen egy tollat és a naplóját szorongatta a kezében. Szinte rázkódott az erőteljes zokogástól, ami csendben mardosta a lelkét. Csak Dracóra és az édesapjára tudott gondolni, akik talán már nem is élnek, és talán már soha nem találkozhat velük még egyszer. Semmit nem tudott róluk már lassan egy hónapja, és már-már a bűntudat tört rá.
Egyedül az emlékeinek élt, amelyek bár sötét zűrzavarból származnak, mégis olyan erőlöketet adtak neki, hogy talán képes lesz átvészelni a rá váró megpróbáltatásokat. A rá, Harryre és a többiekre váró megpróbáltatásokat. Mit kell még elviselniük ahhoz, hogy újra szabadok legyenek?

- Apu, de én egyáltalán nem akarok oda menni! Én veled akarok maradni!
- Én is mindennél jobban szeretném, hogy velem maradj, kincsem, de ez most lehetetlen. Veszélyes lenne itt maradnod, és tudod, hogy senki nem jöhet rá a létezésedre. Számodra is rossz lenne, és számomra is. Nem akarom, hogy bántsanak.
- De apa, te úgyis vigyázni fogsz rám!
Az alig hétéves lány könnyei csak úgy záporoztak arcán, és apja sem tudta megállni sírás nélkül. Végigsimított a hollófekete haján, amit tőle örökölt, és igyekezett minél jobban emlékezetébe vésni ezt az arcot. Nem tudta, hogy mikor láthatja legközelebb élete értelmét, a legnagyobb kincsét a világon. Aileent.
- Apuci, kérlek!
- Tudom kincsem, hogy itt szeretnél maradni, de menned kell. Hidd el, jó lesz ott neked. Az a család nagyon fog rád vigyázni, aztán később a Durmstrangba fogsz járni. Megtanulsz minden, amit csak lehet, és ha eljön az ideje, akkor újra visszatérsz hozzám, és akkor már senki nem választhat el minket egymástól. De ahhoz az kell, hogy Anglia biztonságos hellyé váljon a számodra.
- Tudjukki bácsi miatt?
- Igen, miatta. Nem engedhetem, hogy bántódásod essen, nem élném túl.
- Jól van, papa, de akkor kérhetek valamit?
- Persze, picim, bármit, amit csak szeretnél.
- Vigyázz magadra. Éld túl.
Gyakran még Perselus is elcsodálkozott azon, hogy lehet ennyi esze az ő kislányának. Hogy lehet, hogy ő nyújt erőt neki, sokkal inkább a kislány neveli őt, mint fordítva.
- Köszönöm, Papa, hogy ilyenné neveltél… - suttogta Aileen a sötétbe.

---

Ginny halkan szuszogott, már az igazak álmát aludta, de Harry egyszerűen le sem tudta csukni a szemeit. Csak a horcruxok és Voldemort járt a fejében, nem tudta kiverni onnan a csúf gondolatokat. Az esetleges balszerencsés következményeket. Ginny talán megérezte szerelme feszültségét, de szinte azonnal kinyitotta a szemét, ahogy Harry megmozdult mellette.
- Mi a baj? – kérdezte még álomittas hangon.
- Nem tudom. Rossz érzésem van.
- Mivel kapcsolatban?
- Úgy általában mindennel. Félek. Nem szoktam kimondani, de félek.
- Tudom, Harry. – Lágy csókot adott az ajkára, majd smaragdzöld tekintetébe fúrta a sajátját. – Ne aggódj. Én mindig itt leszek neked, bármi is lesz a vége ennek.
- Gin. Ne add fel az életet, ha valami történik velem…
- Ssssh. Ilyet ne is mondj nekem. – Hangjában érződtek a kicsordulni készülő könnyek. – Nem fog semmi rossz történni. Véget ér az egész, és összeházasodunk, születik majd egy tucat gyerekünk, akik mind a te szemedet, és az én szépségemet fogják örökölni – mosolygott huncutul. Harry megkönnyebbült kuncogást hallatott. – És mindannyian ismerni fogják a nagyszüleiket. Mind a négyet.
- Csak legyen igazad, édesem. Csak legyen igazad.
Harry szorosan magához húzta párját, ajkait az övéire tapasztotta, és éreztette vele, hogy soha, de soha többé nem akarja elengedni…