Harry Potter fanfictions

Vonzódom hozzád
Ötödik történet
A liliomok
Roxmorts utcáit fáklyák világították meg. Az idő éjfél körül járhatott, de a napközbeni záporos eső utóhatásai még most is érzékelhetőek voltak. Az égen megannyi csillag ragyogott. A főutca csendjét halk lányos nevetés törte meg, ami az egyik sikátorból érkezett.
- Jajaj, hogy fogunk így visszamenni, Nicky? – kuncogta Lily. – Én… én azt sem tudom, hol van a szobánk! Hermione… hikk… néni pedig meg fog találni. És abból büntiiii lesz.
- Lil, te igen rossz állapotban vagy – jegyezte meg Susan. – Nick, most mit tegyünk? – kérdezte barátnőjét, aki csak egy fokkal érezte magát jobban, mint Lily.
- Mittudjamén?
Jó barátok voltak Lilyvel és Nickyvel, de Susan, velük ellentétben, híresen hírhedt volt józanságáról és szabálykövetéséről. Lily mindig Hermione nénihez hasonlította, amíg meg nem tudta, hogy ő is eleget járt a tilosban diákkorában. Ahhoz is elég sokáig kellett győzködni Susant, hogy egyáltalán biztonságos az, hogy kijönnek Roxmortsba.
Susan körülnézett, és tekintete megállapodott egy magas árnyalakon a sikátor végében. Ijedten kapta vissza a fejét barátnői felé, és magában fohászkodott, nehogy egy tanár legyen.
- Ki vagy te? – kérdezte végül az idegent.
A fiú elindult feléjük, majd ahogy a fáklya fénye megvilágította arcát, Susan megkönnyebbülten sóhajtott egyet, majd ismét a félájult Lily felé fordult. Nicky nevetve mutatott az éppen leguggolni készülő fiúra.
- Scorpy. Nicsak, micsoda véletlen. Éppen téged emlegettünk egy félórája, nem Lily?
De a lány ijedten kapta fel a fejér Scorpius felé. Az arca lángvörösre pirult, és tekintetét nem tudta a szürke szempárba fúrni, bármennyire is szerette volna. Megalázottnak, elázottnak érezte magát.
- Hagyjátok. Menjetek vissza, ahol jöttetek, majd én biztonságban visszaviszem Lilyt.
- De… de… - dadogott Lily.
- Sssh – mondta Susan. – Hallgass rá. Nekem elég lesz Nickyt visszacipelnem. Scorpius. Tudom, hogy nem szívlelitek egymást, de kérlek, vigyázz rá.
- Igyekszem.
Azzal Susan Nickyt támogatva elindult a Mézesfalás felé, hogy a titkos alagúton visszajuthassanak a Roxfortba, és biztonságban eljussanak a hálókörletükbe. Scorpius eközben újra Lily felé fordította a figyelmét, akinek a szemhéja egyre inkább leragadni készült. Végigsimított ujjbegyével az arcán, majd gyengéd csókot lehelt a félálomban levő lány homlokára, szemhéjaira, majd ajkára, remélve, hogy másnap erre már nem fog emlékezni. Karjaiba kapta, és elindult vissza a Roxfort felé…

---

Másnap reggel Lily szörnyű fejfájással, a Griffendél ház klubhelyiségében ébredt. A tűz lágyan pislákolt az este rakott tűz nyomaként. Megdörzsölt a szemét, közben édes illatra lett figyelmes. Maga mellett a párnán pár szál liliom hevert.
Elindult felfelé a szobájába, remélve, hogy magyarázatot kap arra, hogy került vissza ide, ugyanis semmire sem emlékezett az este folytatásából, onnantól kezdve, hogy az első korty Lángnyelv Whiskyt megitta. Megkönnyebbülésére Susan már ébren volt, és úgy tűnt, a naplójába körmölt valamit, meglepően szorgosan.
- Lily, hát visszaértél. Reméltem, hogy minden rendben lesz.
- Mi történt tegnap? És mik ezek? – emelte fel a kezében tartott liliomokat.
- Kicsit elragadtattad magad az ivásban. Egyfolytában arról áradoztál, hogy mennyire utálod Scorpiust, hogy mennyire idegesít, és mennyire felkavar a viselkedése.
- Oh, mamám… De ugye nem csináltam semmi hülyeséget?
- Nem igazán lettél volna képes visszajönni. A sikátorban voltunk, egyszer csak jött valaki, megijedtünk. Aztán megláttuk, hogy ki volt az. Visszahoztam Nickyt, ő meg felajánlotta, hogy majd téged is idehoz, hogy minden oké lesz…
- Ki… ki volt az, Suze? – hebegte Lily, majd a tekintete ismét a liliomokra tévedt.
Felrémlett néhány emlék, ahogy valaki a karjában tartja, majd óvatosan lefekteti és betakarja, de arcot nem látott maga előtt.
- Nem emlékszel semmire?
- Nem igazán… - húzta el a száját.
- Megjelent Scorpius és felhozott. Gondolom, ő adta a liliomokat.
- Ezt most nem mondod komolyan… ugye nem csináltam semmi hülyeséget?
- Én azt nem tudhatom – vonta meg a vállát. – Mi eljöttünk Nickkel.
- Atyavilág.
- Miért, mit tehettél volna?
- Ó, vajon mit? A fenébe, a fenébe! – szitkozódott. – Meg kell találnom…
Hangos ajtócsapódás kíséretében kiviharzott a szobából, amire Nicky nyögve nyomta a fejére a párnát.
Lily egyenesen a Nagyterem felé rohant, remélve, hogy esetleg már ott találja iskolatársát. Végigpillantott az étkezőasztalokon, de sehol sem látta felvillanni a tejfölszőke tincseket. Az udvar felé indult, magában imádkozva, nehogy valami ostobaság jusson eszébe a tegnap estéről. Az egyik tóparti fa tövében ülve látta meg Malfoyt. Felé rohant, és elé dobta a liliomokat.
- Szép jó reggelt, Potter. Fájdalmas a macskajaj?
- Nem vagyok másnapos, és ne vigyorogj, Malfoy. Inkább meséld el szépen, mit csináltál velem tegnap este?
- Én ugyan semmit. Visszavittelek a klubhelyiségbe. Lefektettelek a kanapéra, mivel nem mehetek fel a lányok hálókörleteibe. Ennyi.
- És a liliomok?
- Csak úgy, egy kis figyelmesség – mosolyodott el, de látszott, hogy nem igazi. A szemei nem mosolyogtak.
- Ne játszadozz velem, Malfoy.
- Nem akarok, Potter. Sok mindent akarok, de játszadozni nem.
Felpattant a földről, maga mellé dobva az eddig kezében tartott könyvet. Fél fejjel magasabb volt a lánynál, így annak fel kellett emelnie a fejét, hogy a szemébe nézhessen.
- Miért tetted? – kérdezte óvatosan Lily. – Utálsz. Miért hoztál be tegnap?
- Nem akartam botrányt. Különben sem utállak, egy szóval sem mondtam.
- Nem kellett mondanod, éppen eléggé látszik a viselkedéseden.
Egyik kezével bilincsbe fogta a lány csuklóit a háta mögött, majd egészen közel, az arcába sziszegte.
- Nem gyűlöllek, Potter.
- Pont ezt látom most is…
Scorpius azonban erősen a lány szájára nyomta ajkait, meglepve őt. Csókja először kemény és követelőző volt, majd ahogy érezte, hogy Lily nem ellenkezik, egyre lágyabbá és kutatóbbá vált. Hosszú percekig álltak így.
- Ez most…
- Az volt, aminek látszott – nyögte Scorpius. – Vonzódom hozzád, Lily Luna Potter…
- Én pedig nem… - Az ifjú Malfoy elkerekedett szemekkel nézett vissza rá. - Mert szeretlek, Scorpius Draco Malfoy – ordította Lily, majd a nevető fiú karjaiba vetette magát.

Vonzódom hozzád…
Harmadik történet – Büntetőmunka

- Potter, Malfoy, egy hét büntetőmunka. Ma este nyolctól a szobámban! – visította Bimba professzor.

A rohadt, kibaszott életbe. Büntetőmunka? Az még oké, elviselem. Azt is, hogy Bimbánál. De hogy Malfoyjal? Scorpius Malfoyjal? Soha! Megint csak hallgathatom a gúnyos, sértő megjegyzéseit rám és a családomra vonatkozóan… és megint nem fogjuk elvégezni a feladatainkat, és megint kapunk még egy hetet… ez az ismerős menetrend.

Gyilkos pillantást vetettem Malfoyra, sarkon fordultam, majd a hálókörletem felé vettem az irányt, hogy elvégezzem bokros teendőimet az esti büntetőmunka előtt. Még hallottam Malfoy vihogását magam mögött, és fogadni mertem volna, hogy direkt provokált, hogy megint szivathasson. Rühellem ezt az egész szitut!

Beérve a hálóterembe, Nicky és Lizzy vártak, és látták rajtam, hogy nem vagyok éppen rózsás kedvemben.

- Lőttek az esti kilógásnak és piálásnak – sóhajtottam. – Bimba büntetőmunkára küldött. Malfoyjal.
- Te szegény – kuncogott Lizzy.
- Itt semmi vicces nincs! – vágtam rá. – Utálom Malfoyt, és egy hétig megint meg kell vele osztanom az estéimet…
- Ahaaaaa – mosolygott mindentudóan Nick.
- Ne élvezzétek már ti is a helyzetet! – vicsorogtam. – Nem elég, hogy ő csinálja direkt, csak hogy elszarja az estéimet?
- Szerintem épphogy feljavítja – vonta meg a vállát Lizzy.
- Utáljuk egymást, csak megkeseríti az életemet! – vágtam rá szinte azonnal. Én is tudtam jól, hogy ez nem teljesen igaz, de tartsuk fenn az igazi látszatot.
- Persze, persze, én is ezt mondanám – mosolygott még mindig Lizzy. – Te is tudod, hogy nem így van.
- És ez most kit érdekel? Akkor is utálom azért, amit mindig velem tesz! Mindig csak bánt, és ez nagyon fáj!
- Akkor ne foglalkozz vele, majdcsak rájön, hogy nem ezt kéne tennie – vonta meg újból a vállát Lizzy.
- Igen – bólogatott nevetve Nicky. – Csak végezd el ma a feladatodat, és ha ügyes vagy, még mindig kilóghatunk a Vadkanba…

---

Este nyolc. Előtt öt perccel. Épphogy odaértem az üvegházakhoz, de már meg is láttam Malfoy szőkeségét, vakítóan fehér mosolyát, és csillogó szemeit. Miért ennyire igéző a tekintete? Albus mesélte, hogy az apjától örökölte a szemének jégkék színét, de gondolni sem mertem volna, hogy van még egy ilyen igéző szempár ebben a színben is.

- Potter – biccentett vigyorogva.
- Malfoy – sziszegtem mérgesen.

Gyűlöltem azért, amiért mindig ide juttat. Mindig miatta kerülök büntetőmunkára, mindig miatta veszít pontot a Griffendél. Mindig, mindig, mindig!

Néhány perces hallgatás és gyilkos pillantások váltása után megjött Bimba professzor is, és kiosztotta a feladatainkat, miszerint ápolgatni kellett pár beteg növényt. Úgy utálom ezeket a hülye büntetőket Bimbánál!

- Nem fejeznéd be helyettem is, Potter? – vetette fel az az álszent, mikor Bimba itt hagyott minket. – Lenne jobb dolgom is annál, mintsem ezeket a dudvákat ápolgassam…
- Pofa be, te görény! Nekem is lenne jobb dolgom, hidd el – motyogtam. – Fogd be szépen a szádat, és csináld a dolgod!
- Ahogy óhajtja, kisasszony – vonta meg a vállát.

Leült szépen az egyik székre, keresztbevetette a lábait, és a kezeit a tarkójához tette, kényelmesen, lustálkodáshoz elhelyezkedve.

- Te meg mi a Merlin rózsaszín gatyáját csinálsz?
- A dolgomat, ahogy kérted: ülök, és téged nézlek.
- Nem fizetlek, szóval ne bámulj.
- Miért ne? Máskor úgy sincs ilyen lehetőséged, hogy egy ilyen jó parti nézzen, és ámuldozzon rajtad…
- Kuss!

Néztem, ahogy megfagy a tekintete, és felpattan a székről. Én az üvegház egyik üvegfalánál álltam, és felém rohant, hátrálni sem volt lehetőségem. A csuklómnál fogva szorított, és szorosan a falhoz nyomott. Moccanni sem tudtam, helyette szúrós tekintetemet az övébe fúrtam.

- Na, ide figyelj! – sziszegte. – Gyűlölöm, ha így beszélsz velem. Gyűlölöm, ha egyáltalán veszekedős hangnemben szólsz hozzám! A csilingelő hangodat nem szép dolog ilyenné változtatni. Nem szeretem.
- És miért kellene nekem úgy beszélnem, ahogy te szereted? Ha ahhoz van kedvem, akkor ordítok veled, mert igenis, gyakran van hozzá kedvem, ha kihozol a sodromból! – suttogtam, de a hangomból ugyanúgy kivehető volt a düh és az értetlenség, mintha normál hangnemben beszéltem volna. Nem értettem, hogy mi köze van neki hozzám.

Még mindig a falhoz szorítva néztem a szemébe. Ő nem szólt egy szót sem, de a tekintete lángolt, úgy, ahogy még soha ezelőtt nem láttam, de tetszett ez az ismeretlen tekintet. Vonzotta az enyémet.

Egy pillanatra félrenéztem, és mire újra az arca volt előttem, az ajkait az enyémekre tapasztotta. Erőm, lehetőségem, és akaratom sem volt ellenállni, helyette beleolvadtam a karjaiba, hagytam, hogy öleljen, hogy simogasson. Kezeimmel a tarkójánál fogva húztam magamhoz, hogy még jobban elérjen, minden porcikánk összesimult. Derekára kulcsoltam a lábaimat, és már le sem tudta volna tagadni, egyikünk sem, hogy mennyire kívánjuk a másikat.

- Mert inkább azt szeretném, ha így „beszélnél” velem – mosolygott, miután levegőhiány fellépése indokán elváltunk egymástól, de a karjait nem volt hajlandó lefejteni rólam. Igazából nem is akartam.
- Miért csinálod ezt? – kérdeztem suttogva, mélyen a szemébe nézve.
- Amióta csak megláttalak, mikor először jártam a Roxfort Expressnél, azóta vonzódom hozzád. Mármint… rögtön éreztem valamit, ami összetart minket. És ahogy teltek az évek… ez kiteljesedett… beléd szerettem, de féltem kimutatni, elvégre… én Malfoy vagyok, te meg…
- Potter – fejeztem be, egy aprót bólintva.
- De nem érdekel – folytatta. – Nem érdekel egyikünk családja sem, mert… nem vagyok hajlandó lemondani rólad, Lily!
- Először szólítottál a nevemen… Scorpius – vigyorogtam, majd újból megcsókolt.

Igaza volt. Potter, vagy nem Potter, Malfoy, vagy nem Malfoy, nem érdekelt. Apáinknak meg kell érteniük, mert én… őt szeretem.


Vonzódom hozzád
Negyedik történet - Szükségem van rád!

Scorpius

Évek teltek el azóta, hogy elvégeztem a Roxfortot. Hosszú, kínkeserves, fájdalommal teli évek. Apám kérése miatt magam mögött hagytam mindent és mindenkit, ami bármit is jelentett számomra az évek során. Magam mögött hagytam barátokat, ellenségeket, szerelmet, és minden szépet, ami várhatott volna rám. Mert szüksége volt rám, hogy ápoljam, hogy anyám mellett legyek a hosszú, nehéz időkben.

Apám beteg volt, gyógyíthatatlanul közeledett felé a halál sötét arca. Nem gondoltam volna, hogy az égiek ilyen hamar elragadják őt tőlünk, reméltük, hogy legalább még néhány hét marad nekünk vele, de nem. Tegnap meghalt. Tegnap örökre itt hagyott minket, egyedül, erő nélkül.

Anyám egyfolytában csak sír, de én megpróbálom tartani magam. A Próféta nem egy riportere próbálta meg az interjúkészítést, és kellett lennie valakinek, aki tájékoztatja őket Draco Malfoy haláláról.

Apám világéletében erős, hatalomra vágyó ember volt, de a jók oldalát erősítette, szembenézve piszkos múltjával, amiért csak tisztelni tudtam őt, és elfelejtettem neki mindazt, amit tennem kellett az iskola befejezése után. Magam mögött hagytam azt, akire most a legnagyobb szükségem lett volna. Azóta nem hallottam róla semmi olyat, ami igazán felkeltette volna az érdeklődésemet. Kiváló auror, él a testvéreivel és a szüleivel. A szívem hiányt érzett, ha eszembe jutott pirospozsgás, szeplős arca, vörösen fénylő haja, és a smaragdok, amelyek csillagként ragyogtak az arcán.

De most csak az előttem lebegő holnap, a temetés napja járt a fejemben. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Apámat sokan gyűlölték a múltja miatt, és sokan nem voltak képesek elfogadni, hogy megváltozott, nem tudták elhinni, hogy mi volt az, amit ő véghezvitt a csata előtt, alatt és után. De volt egy kör, aki hősként tekintett rá, mert Ő az volt. Az én hősöm, az én példám…

Lily

Ahogy fellapoztam a ma reggeli prófétát, a szemem azonnal megakadt a címlapfotón, amin Scorpius, és az apja, Draco Malfoy mosolyogtak. Majd a szalagcím elolvasása után hevesebben kezdett verni a szívem, és szomorúság költözött belém. Draco meghalt. Hihetetlen. Mit élhet most át Scorpius?
Az ő arca lebegett a szemem előtt, amit már négy éve nem láttam. Négy éve vettünk végső búcsút, a kilenc és háromnegyedik vágánynál, a hetedik évem befejezése után. Kijött elém, hogy elköszönjön, mondván, az apjának a nap minden percében szüksége lehet rá. Elment, elhagyott, pedig úgy szerettem, mint soha előtte, és utána senkit. Tudtam, hogy a szívem soha többé nem fog senki másért dobogni, főleg nem úgy, ahogy érte.

Emlékszem, milyen volt, amikor apám és ő először beszélgettek úgy, mint ahogy egy apa beszél a lánya udvarlójával, emlékeztem apa könnyed gondolkodásmódjára, amivel lazán elfogadta, hogy az ő egyetlen lánya egy Malfoyt választott maga mellé. Anya és James mellett ő volt az egyetlen, aki mellettem állt a döntésemben a családom sorai közül. Albus rendeltetésszerűen utálta őt, ahogy annak idején apa Scorpius édesapját, ez volt a sorsa. Ron bácsi Draco Malfoyt látta benne, de én tudtam a legjobban, hogy a közelébe sem ér édesapja régi személyének. Az új, kegyes, jólelkű Dracót örökölte.

Még mindig hiányzott, bármit is tett, tudtam, hogy csak az apja miatt tette. De nem tudtam, hogy mit tegyek. A temetés időpontja az illendőség kedvéért fel volt tüntetve a cikk alján, és azt tartottam a legjobb döntésnek, ha a holnap délutánomat ott töltöm. Megérdemli. Draco is, és Scorpius is. Elvégre szerettem őt, és tudtam, hogy ő is szeretett engem…

Tudtam, hogy egyedül kell mennem. Apa és anya nem voltak itthon, Jamest nem akartam ezzel zargatni, Albus pedig kinevetett volna, ha felhozom, hogy jöjjön velem Mr. Malfoy temetésére. Egyébként is, jobb döntés, ha egyedüli Potterként jelenek meg ott.

Scorpius

- Anyám, biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem, miközben beléptünk a temető ajtaján, a kis csoport élén, akik kikísértek minket ide. Nem sokan voltak, de mégis elegen ahhoz, hogy boldogabbnak érezzem magam.
- Biztos. Nem hagyhatok most itt senkit – szipogta. – Sokat jelent, hogy itt vannak, és muszáj itt lennem, apád is ezt akarná… - Bólintottam, és hagytam, hogy tovább sétáljon.

Felálltunk a koporsó köré, éppen egy kis kört alkottunk, ami körbevette, és hallgattuk a pap prédikációját. Talán csak nekem tűnt fel a későn érkező vendég, de egyedül pillantottam a kapu felé, ahol az oly jól ismert vörös üstök tűnt fel, fekete dísztalárban. Hát eljött, csak remélni mertem, hogy felkapja majd a fejét a cikkre, és csak remélni mertem, hogy még érez annyi szerelmet, vagy szeretetet irántam, hogy eljön, és megölti örömmel a szívemet.

Elmosolyodott, ahogy tekintete az enyémbe fúródott, és illik, vagy nem illik, én is visszamosolyogtam rá. Hiányzott már az életemből egy szívből jövő mosoly, amit csak tőle kaphattam meg.

Mikor a koporsó a földbe ért, és már lefedte a barnás fekete anyag, minden vendég anyám felé vette az irányt, hogy méltóképpen nyilváníthassanak részvétet irányába. Egyedül Lily indult el felém, mikor már egyedül álltam egy hatalmas fa alatt, ami árnyékot vetett a napos temetőre.

Lily

Láttam a fájdalmat a szemében, ahogy ott áll egyedül, és tudtam, hogy oda kell mennem hozzá, és tudtam, hogy el fogok veszni a ragyogó szemében, ami még most is úgy csillog, mintha élete legszebb napján lenne – mint minden más normál napon, amit annak idején együtt töltöttünk.

- Részvétem az édesapád miatt – motyogtam a szemébe nézve.
- Köszönöm… - A mosolya még most is olyan vakítóan édes volt, mint négy évvel ezelőtt, ez volt az, amit soha nem tudtam kiverni a fejemből, annyira gyönyörű látvány volt, már ha mondhatom ezt egy férfire. – El sem tudod képzelni, mennyire sokat jelent, hogy most itt vagy velem! – Tett egy lépést felém, fél méterre állt. Éreztem bódító illatát, ami szintén nem változott.
- Tudtam, hogy el kell jönnöm, hogy nem lehetsz most egyedül, kell valaki, aki melletted áll – bólintottam rá. – Nem tudtam, hogy pont én vagyok-e az a személy, akire szükséged van, mivel enyhén szólva megszakítottuk a kapcsolatot…
- Pont te vagy az – szakított félbe. – Senki másra nincs annyira szükségem, mint rád, soha senkire! Én nem akartalak elhagyni, tudod jól, hogy apám miatt tettem. Nem lehettem volna veled, ha vele vagyok, nem rajongott az ötletért, muszáj volt megtennem, ez volt az utolsó kívánsága hozzám. Négyévnyi hosszú gyötrelem után ment el, és nagyon fáj a hiánya. Annyira, mint a tiéd – suttogta édes hangján.
- Tudom – mondtam halkan, és gyengéden végigsimítottam a karján, amitől rég nem érzett borzongás futott végig a hátamon.
- Sok év telt el…
- Bizony, nagyon sok, de én semmit nem felejtettem…
- Én sem, és az érzéseim sem változtak. Még mindig ugyanannyira szeretlek, ha nem jobban!
- Scorpius, kérlek, ne dobálózz a szavakkal, ha nem érted a jelentését – suttogtam.
- Kérlek, ne mondj ilyet! – A hangja könyörgőre váltott, és láttam fellobbanni a fájdalmat a tekintetében…

Scorpius

Szinte megbántott, amit a fejemhez vágott. Sőt, nem csak szinte, mert igenis megbántott. Hogy feltételezheti rólam, hogy csak úgy mondom, és nem érzem? Érzem, tudom, hogy érzem. Szeretem őt, sokkal jobban, mint azelőtt. Képes voltam magára hagyni ezt a gyönyörű teremtést? Hogy lehettem ilyen szívtelen dög? Én vagyok a hibás mindenért…

- Tudom, hogy én rontottam el mindent annak idején, és tudom, hogy sok erő kell ahhoz, hogy ezt helyrehozzuk, de nekem nagyon nagy szükségem van rád, Lily, sokkal jobban, mint bármikor ezelőtt!
- És mi van, ha meggondolod magad? Mi van, ha megint történik valami, ami miatt kénytelen lennél dönteni? Megint elhagynál, megint évekig sírnék utánad, és megint egyedül lennék, mint a kisujjam! Egyszer már beletörődtem, hogy nem lehetsz az enyém, még egyszer nem viselném el a fájdalmat, ami az elvesztéseddel jár!
- Lily! Fogd fel kérlek a szavak jelentését, és ami mögöttük van. Szeretlek és szükségem van rád, nagyon nagy szükségem! Kérlek, légy mellettem a hátralévő életemben, bármilyen rövid, vagy hosszú is lesz az, nem szeretném egyedül tölteni, csak veled!
- Scorpius…
- Ne, kérlek, ne szakíts félbe, Lily! – vágtam rá.

A szemem perzselt az újra fellángolt érzelmektől, amik eddig lappangtak bennem, és nem értettem, hogy hol tudott elrejtőzni bennem ennyi szenvedély és ennyi szerelem. Végigsimítottam az arcán, és az érintésem nyomán egy könnycsepp csordult le a szeplőkön.

- Még egyszer nem lennélek képes elhagyni, ahhoz túlságosan hevesek az érzelmeim az irányodba. Ez nem fog megtörténni, ettől nem kell félned… Az én életem mostantól a tiéd is lehet, és ez fordítva is igaz…
- De… én nem vagyok biztos ebben az egészben – motyogta.

Szinte hallottam, ahogy a szíve hevesebben lüktet, és újabb könnycseppek követték az elsőt, végigcsorogva az arcán, lehullottak a földre. Felnéztem az égre, ahol nagy viharfelhők gyülekeztek az iménti napsütést elzavarva, és lassan cseperegni kezdett az eső, tükrözve mindkettőnk hangulatát és fájdalmait a felszakadt régi sebek miatt.

Talán túl sokat kérek tőle hirtelen? Négy éve először láthatom gyönyörűséges arcát, és nem tudok betelni vele. Túl sok lenne egy reményre vágyó szerelmes kérése, ami az utolsó lehetőséget rejti magában? Bízom abban, hogy nem. Remélek, mert remélni mindig kell!

Lily

A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, ahogy az esőcseppek is az égből. A hajam merő ragacsként tapadt az arcomra, és Scorpius ujjai kisimították onnan rakoncátlan tincseimet. Az érintése nyomán felforrósodott a bőröm, és újabb könnyek cseppentek ki a szememből. Érzelmileg teljesen túlcsordultam, és a döntésképtelenség tonnányi súlyként nehezedett a lelkemre. Most mit tehetnék?

- Nem tudom, mit akarok, Scorpius…
- Szeretsz még? – szegezte nekem a legkézenfekvőbb kérdést, amire az én számból csak egy válasz létezett, ha róla volt szó.
- Persze, hogy szeretlek – vágtam rá azonnal. – Ezen senki és semmi nem tudott és nem is tud változtatni, mert ez az érzés már örökre beköltözött a testembe, megmásíthatatlanul. Senki iránt nem tudok többé úgy érezni, ahogy irántad… szeretlek!
- Akkor meg?

Átszelte a köztünk lévő távolságot, és bármennyire is próbáltam ellenkezni, az ajkait az enyémekre tapasztotta. A csókja ugyanolyan édes volt, mint régen, ezt az érzést soha nem felejtettem el, minden éjjel éreztem álmomban, és csak remélni tudtam, hogy valaha újra érezhetem majd ezt a csodálatos érzést. Soha nem csókolt még senki úgy, ahogy ő.
A csókja édes, lágy, de mégis követelőző volt. Éreztem, hogy be akarja pótolni a semmiért elvesztegetett időt, és minden ellenkezésem eltűnt, ahogy nyelvével utat kért a számba, mindenét átadva nekem. Kezeivel szorosan ölelte a derekamat, nem hagyva menekülő utat nekem, de nem is akartam menekülni… többé már nem.

Scorpius

Mindig is erről a csókról álmodtam, amióta csak elmentem tőle. Most el sem tudom hinni, hogy újra az enyém lehet, hogy újra csak én érinthetem a cseresznyepiros ajkakat.

- Most már érted? Szükségem van rád, mindennél jobban. Kellesz nekem, Lily! – búgtam a fülébe, gyengéden a fülcimpájába harapva. Anyám távolodó alakja felé néztem, aki mosolyogva bólogatott felém, utat engedve vágyaimnak. – Maradj velem, kérlek, örökre!
- Veled maradok. Örökre. Szeretlek! – susogta, majd újra megcsókolta fáradhatatlan ajkaimat, lágy táncot járva nyelveinkkel…