Őrizd meg az álmaidat. Soha nem tudhatod, mikor lesz szükséged rájuk
- Ha Harry megöli Voldemortot, visszakapja… - Az utolsó szót suttogva mondta ki, a legfontosabbat, a nevet, így Ginny sem értette elsőre. De az angyal megismételte…
Ginny szeme elkerekedett meglepetésében, és nem értette, hogy ez hogy történhetett meg. Egy másik névre számított, egy másik szóra. Arra számított, hogy Sirius nevét hallja majd meg az Angyal szájából. Ott volt, amikor meghalt, ott volt, amikor átlibbent a függönyön, és nem tudta, hova került. Bízott benne, hogy őt vette el az Angyal.
- De hiszen ez lehetetlen! – suttogta, az Angyal azonban a fejét rázta.
- Nem, nem lehetetlen. Harry számára nem vagyok látható, de te, mint méltó társa leszel az, aki átadja az üzenetemet. Visszakapja, ha megöli Voldemortot.
- De magyarázd el, Angyal, hogyan lehet ez lehetséges?
- Harry szülei nem haltak meg azon a sötét éjszakán. Már évekkel előre, amikor Voldemort hatalomhoz jutott, el volt rendelve, hogy Harry Potter lesz az, akinek végeznie kell vele. De el kellett vennünk tőle valamit, hogy legyen motivációja, ha esetleg Voldemort nem vinné véghez a tervét. De mivel véghezvitte, Harry a szülei elvétele nélkül is erre lett volna hivatott. Azonban, mivel már megtörtént a zálog elvétele, átverésnek kellett titulálnunk az egész helyzetet. El kellett hitetnünk a varázslótársadalommal, hogy Lily és James Potter meghaltak, és a kis Harry élte túl csupán a támadást…
- De ehelyett mindenki túlélte – motyogta Ginny. – Most hol vannak?
- Harry elmesélte, hogy a szülei képesek átjárni a Semmibe a Túlvilágról. Ennek a magyarázata is az átverés. Nem haltak meg igazából, csupán ott raboskodnak, ha ezt raboskodásnak lehet nevezni. Átjárhatnak, mivel egy részük még életben van, de nem térhetnek haza, míg Harry nem végez Voldemorttal.
- Ginny, magyarázd már el, kérlek, hogy mi folyik itt! Ki ez az Angyal, akihez beszélsz? – szólalt meg hosszú hallgatás után Harry, Ginny pedig felé fordította a tekintetét az Angyal hallgatásba burkolózása miatt.
Lassan végigsimított a fiú enyhén borostás arcán, és nem tudta, hogy mondja el neki, ami most jutott a tudomására. Ez lenne a feladata? Hogy játssza az Angyal közvetítőjét, hogy elmondja Harrynek, hogy a szülei élnek, és hogy amire évek óta vágyakozik, az valóra válhat?
Harry kicsit megbillentette a fejét, hogy arca beleolvadjon Ginny tenyerébe, és becsukta a szemeit, hogy átadja magát az édes érintés érzésének.
- Mondd el neki, tudnia kell! – súgta hátulról az Angyal Ginnynek. – Tudnia kell, meg kell tennie… Lily és James Potter nincs halálra ítélve, nekik joguk van az élethez, élniük kell! Mondd el neki!
- Az emberek nagyon jól értenek ahhoz, hogy elhitessenek olyan dolgokat, amik meg sem történtek – kezdte suttogva Ginny. Nem akarta, hogy esetleg Ron, Hermione, vagy Aileen felébredjen a hangjára. – Jobb lenne, ha bemennénk, és leülnél, ez a hír sokkolni fog. Angyal, kövess minket! – fordult hátra.
Megszorította Harry kezét, és bevezette a házba az értetlen fiút. Az Angyal csendben követte őket, Ginny lopott pillantásokat vetett susogó ruhájára, és hajára, amely uszályként követte őt a nyomában.
A nappaliban ültek le, minél messzebb az ablaktól, és a lépcsőtől, amely az emeletre vezetett. Harry középen ült, bal oldalán Ginny, és jobb oldalán a számára láthatatlan Végzet Angyala.
- Miért beszélsz, Ginny? Én nem értek semmit… - motyogta Harry.
- Tudom, számomra is elég zavaros még a helyzet, de valahogy mindketten meg fogjuk érteni. Mindenkinek meg kell értenie, és elfogadnia.
- Beszélj, kérlek, ne zavarj össze még jobban!
- Most már tudom, hogy miért kellett ide jönnöm, tudom, hogy mi a feladatom!
- Kihez beszéltél? Én nem láttam senkit…
- Én vagyok a Kiválasztott, aki láthatja a Végzet Angyalát, és én vagyok az egyetlen, aki beszélhet vele.
- Minek az Angyalát?
- A Végzet Angyalát – felelte Ginny. – Igazából, még magam sem tudom, hogy mi az Ő feladata általánosságban, csak annyit tudok, hogy miért van itt, miért láthatom én. Emlékszel, mikor a horcruxok elpusztítása után majdnem meghaltál, és találkoztál édesapáddal?
- Igen, emlékszem – bólintott a fiú. – Nem értettem, hogy miként képes járkálni a Semmi és a Túlvilág között.
- Hát ezért. A Végzet Angyala miatt.
- Nem értelek.
- Harry, a szüleid nem haltak meg, élnek, csak zálogként a Végzet Angyalának úgynevezett fogságában. Ha megölöd Voldemortot, a szüleid újra élni fognak.
- De ez hogy lehetséges? – kérdezte könnyes szemmel Harry.
Az érzés megmagyarázhatatlan volt, ami átjárta, ahogy meghallotta Ginny szavait. Nem akart hinni a fülének, nem akarta elhinni, hogy ez az egész valóságos lehet, és visszakaphatja, amire a legjobban vágyódik. A szüleit. Az édesanyját és az édesapját.
Ginny egy szó nélkül a karjaiba fészkelte magát, és hagyta, hogy Harry könnyei a pizsamájára potyogjanak, és szorosan magához ölelte vigasztalásként. Szemével az Angyalt fürkészte, aki mosolyogva nézte párosukat.
Harry reménye, az álmai most valóra válhatnak, csak hinnie kell bennük, és tennie kell azért, amire vágyik. Szomorú, félő gyermekként bújt Ginnyhez, vigaszra és szeretetre vágyva ölelte magához szerelmét.
- Átverés volt minden – suttogta Ginny. – Csak a Végzet Angyala vette el őket, hogy elpusztítsd Voldemortot, hogy legyen miért küzdened. De vissza fognak térni, amint nyersz.
- Ez biztos? – kérdezte elhaló hangon Harry. Ginny először az Angyalra pillantott, aki bólogatott, így ő is igenlően mozgatta a fejét. – De hiszen Voldemort kimondta rájuk a gyilkos átkot… meg kellett volna halniuk!
- Akkor már nem ők voltak vele – segítette ki Ginnyt az Angyal. – A testük halála előtt egy perccel már elvettem a lelküket, így ők már nem az igazi szülei voltak. Éltek, gondolkoztak, de a lelkük már biztonságban volt, velem. Az édesanyja miatta kérte, hogy vegyem el a lelkét, csak hogy ő biztonságban legyen. A szeretete megmentette őt.
- A lelkük biztonságban volt, amikor Tudjukki rátok támadott – magyarázta Ginny. – Én hiszek az Angyalnak, és hiszem, hogy vissza fognak térni. Élni fognak.
- Mennem kell – suttogta az Angyal.
- Köszönünk mindent – mosolygott Ginny, majd figyelte, ahogy lassan elhalványodik, és eltűnik mellőlük.
Harry még mindig döbbenten fészkelődött Ginny karjaiban, de nem akarta elengedni őt, szüksége volt a testének közelségére, szüksége volt a nyugtató érintésére, mint egy gyermeknek az édesanyjára.
- Szeretlek – mondta ki halkan az egyetlen szót, ami eszébe jutott.
Ginny elmosolyodott Harry sírástól rekedtes hangján, és még szorosabban fonta köré a karjait, és figyelte, ahogy Harry feje a mellein nyugszik, és lelassul szapora szívverése.
- Én is nagyon szeretlek – súgta vissza lágyan, és végigsimított az ébenfekete tincseken. – Le kellene feküdnöd, pihenésre van szükséged. Sok volt ez egyszerre, nem?
- Az, hogy megtudtam, hogy a szüleim halála tizenhét éve átverésként lappang mindenkiben? Csodálkozol, hogy sokkolt, hogy élnek? – mosolygott.
Ginny a fejét rázta, gyöngyöző nevetésük töltötte be a nappali csöndjét, remélve, hogy senkit nem ébresztenek fel boldogsággal tűzdelt hangjukkal. Megszorította Harry hideggé vált kezeit, és maga után húzta, fel az emeletre, egyenesen a közösen használt hálószoba felé.
Ron horkolása halkabbá váltott, szinte nem hallatszott ki semmi a szobából, ahogy elhaladtak előtte. Kinyitották saját szobájuk ajtaját, és Hermione lépett ki a szomszédos ajtón.
- Ti meg hol voltatok? – kérdezte halk, de dühös hangon, miután óvatosan bezárta szobájának ajtaját.
Tüzetesen végigmérte barátait, és neki sem volt észrevehetetlen Harry kisírt, könnyes, vöröslő szeme és arca. Tekintete ölelésükre tévedt, és nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett kettejük között.
Nem gyakran látta sírni Harryt, csupán Sirius halála után, mikor önmagát hibáztatta, többször soha. Nem volt az a fajta fiú, aki könnyen megmutatja gyengeségét, harcban nevelkedett tizenegy éves kora óta.
- Mi történt? – kérdezte.
- Fény derült Ginny feladatára – magyarázta Harry. – Ginny, kérlek, meséld el… engem tényleg sokkolt a dolog. Össze kellene szednem magamat. Ébresszük fel Ront és Aileent, talán nem ölnek meg, ha meghallják, amit mondani akarsz…
Harry az ágy sarkán ült, ölében a még hét éve kapott fényképalbummal. A legelső képet nézte, amin a szülei és ő láthatóak, még jóval a haláluk, azaz jóval az átverés előtt.
Lapozott egyet, és Hermione és Ron társaságában látta tizenegy éves önmagát, majd a következő oldalon Hagrid mellett törpült el. Eszébe jutott a félóriás, és hogy mennyire hiányzik neki a közelsége, a nagylelkű, jószívű, csökönyös Hagrid.
Fél füllel hallgatta, ahogy Ginny elmeséli a történteket, és három társa hüledezik és hitetlenkedik. Aileen sok furcsasággal találkozott már az élete során, de ilyennel még soha. Egyikük sem hallott még a Végzet Angyaláról.
Lopott pillantásokat vetettek a fáradtnak és sokkoltnak tűnő Harryre, aki nem volt hajlandó letenni az albumot, egyre csak lapozgatta, és a régi képeket figyelte. Beleragasztotta a Mordontól kapott képet is, az első Főnix Rendje társaságról, amin a szülei és Sirius is szerepeltek.
Sirius… mit fog szólni, ha megtudja, hogy Lily és James visszatérnek? Ott fog maradni egyedül, barátok nélkül… Igazságtalannak érezte a helyzetet, de tudta jól, hogy ennek így kell majd lennie.
- Wow – nyögte Ron. Ennyit tudott csak kiadni magából, felfoghatatlan érzés volt számára hallani a történteket.
- Ez igaz lehet? – kérdezte Hermione.
- Minden bizonnyal – bólintott Ginny. – Az Angyalt csak én láthatom, és hallhatom, én vagyok, aki közvetíteni tud, ha valaki beszélni akar vele, vagy ha ő akar valamelyiketekkel , főleg Harryvel beszélni.
- Tehát, ha elpusztítjuk Voldemortot, akkor Harry szülei visszatérnek az élők sorába – foglalta össze a lényeget Aileen. Ginny ismételten bólintott egyet. – Wow. Ez az egész annyira hihetetlen!
- Nekem mondod? – emelte fel a fejét Harry. – A szüleim, akiket tizenhét éve halottnak hiszek, nem is haltak meg. Csak elrabolták őket, és ugyanúgy élnek. Tizenhét évig éltem szülők nélkül, és soha nem érezhettem, hogy milyen érzés, ha az embernek van egy édesanyja és édesapja, akik minden nap vigyáznak rá… és most nekem is lehetnek szüleim! Ez az egész annyira hihetetlen, ahogy mondod, Aileen…
- Jobb lenne visszafeküdni aludni – mondta a fekete hajú lány. – Nemsokára eljön az ideje, hogy a Roxfortba menjünk, és akkor minden erőnkre szükségünk lesz. Pihenjünk, Harry, te pedig, nyugodj meg, az lesz a legjobb. Jó kezekben leszel Ginnyvel – vigyorgott leplezetlenül.
Ron felnyögött, majd kihúzta maga után Hermionét a szobából, Aileennel együtt, mondván, hogy nem akar több turbékolást hallani a húgáról, kettesben hagyva a fiatalokat.
Harry az éjjeliszekrényre dobta az albumot, kinyitva, az első képnél, ami a szüleit ábrázolta. Végignyúlt az ágyon, és hagyta, hogy Ginny a fejét a mellkasára hajtsa, és hallgassa lassú lélegzését, ugyanakkor gyors szívverését.
- Alig várom, hogy megismerhessem a szüleidet – suttogta Ginny mosolyogva. – Anyukád nagyon jó asszony lehet, és ha igazak a pletykák, miszerint kiköpött édesapád vagy, akkor biztosan nagyon fogom kedvelni.
- Tudom, én is alig várom… bárcsak már előbb ismerhettem volna őket, sok mindent kellesz most bepótolnunk… mit gondolsz, mit szólnak majd az esküvőhöz? – kérdezte nyugodt hangon a kócos hajú fiú.
- Milyen esküvőhöz? – kapta fel a fejét csillogó szemmel Ginny. Állát megtámasztotta Harry mellkasán, és kíváncsian nézett a smaragdzöld szempárba.
- A tiédhez és az enyémhez. Mondtam, hogy ha vége a harcnak, feleségül foglak venni – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Szeretném, ha már a szüleim is ott lehetnének. Szeretném, ha mindenki boldog lenne, te felém jönnél hófehér ruhában, én pedig rád mosolyoghatnék. Erről álmodom azóta, amióta csak összejöttünk.
- Honnan tudtad, hogy tartós lesz? – kérdezte kíváncsian a lány.
- Részemről nagyon mélyről feltörő érzés volt az irántad táplált szerelem. Nem akartam, nem is merült fel bennem az a lehetőség, hogy mi valaha is különváljunk. Soha nem akartalak, és nem is akarlak elhagyni, és csak remélni tudtam, hogy a te érzéseid legalább feleannyira mélyről jövők, mint az enyémek.
- Kétszer annyira – simított végig a harctól megedződött, mégis fiatalos arcon. – Szeretlek! Mindennél jobban. Ha tudnád, hogy milyen hosszú ideje vágyakozom már arra, hogy örökké az enyém légy, hogy soha ne választhasson el minket senki egymástól…
- Ha hozzám jössz, akkor ez így is lesz.
- Ezt most vehetem burkolt leánykérésnek a részedről? – vigyorgott Ginny. Harry nevetve bólogatott.
A lány feljebb csúszott Harry mellkasán, hogy ajkaival elérhesse a fiú száját, és olyan hévvel csókolta, amit még soha egyikük sem tapasztalt. Harry beletúrt a sötétvörös fürtökbe, szorosabban húzva magához a lány éhes arcát. Szemeit becsukta, és bal kezével végigsimított a lány combján.
Álmaiban sem remélte, hogy ennek a hosszú estének ilyen gyönyörökkel teli véget vethet. Tenyere megállapodott a lány fenekén, majd a jobb keze óvatosan húzta le róla a pizsama felsőjét. Ginny belemosolygott a csókba, és hagyta, hogy megszabaduljanak minden ruhájuktól.
Harry érintései nyomán Ginny bőre egyre forróbb és forróbb lett, láz hőmérsékletűvé vált a hófehér test. Az este folyamán utoljára belenézett a vággyal teli smaragdzöld szempárba, majd hagyta, hogy mindkettejüket csukott szemmel ragadja el a szenvedélyek tengere…
A fejezet címe egy Carlos Ruiz Zafón idézet, ami illik Harry érzelmeihez!
A múlt és Aileen
Sötét éjszaka borult Godric’s Hollow városkájára. A csillagok fénye eltűnt az égről, csupán a Hold halvány fénye és néhány utcai lámpa világította meg. Október 31-én nem is lehetett volna kísértetiesebb a táj.
Most már csupán egyetlen egy ház ablakán szűrődött ki fény. A Potter-család egy szokványos estét töltött el a gyermekükkel, Harryvel, épp a fürdetés kellős közepén jártak, a kisbaba gyöngyöző nevetése megtöltötte a házat, nemcsak zajjal, hanem ugyanakkor örömmel is.
Lily Potter egy puha törölközővel szárította a kisfiút, míg James már a nappaliban üldögélve olvasta az aznapi újságot. Miután a kis Harry az ágyikójába került, Lily követte férje példáját, és a nappaliba ment.
Ahogy lehuppant mellé, James zsebéből Sirius Black félreismerhetetlen hangja hangzott. A férfi előhúzta az ikertükröt, és hallgatta, hogy mit mond legjobb barátja.
- Nem, Tapi, nem fogod a fiamat sztriptíz bárba vinni karácsonykor.
- De James! Ez lenne neki a legszebb ajándék!
- Nem, Tapi, nem megy – vágta rá James. Lily csendben kuncogott mellette.
- Akkor kap egy Nimbusz 1981-et!
- Azt már nem! – szólalt meg ezúttal Lily. – A fiam nem fog igazi seprűvel röpködni, mikor még járni is alig tud!
- Evans! – váltott könyörgőre Sirius. – Most akkor mondjátok meg, mi a francot adok a keresztfiamnak?
- Mit tudom én – vonta meg a vállát James. – Találd ki, úgyis olyan jó az agyad. A születésnapjára kapott miniseprű tetszett neki…
- Na, jól van, ennyit az ember barátainak segítségéről – motyogta, majd az arca eltűnt az ikertükörből, amit James újra a zsebébe süllyesztett.
Lily mosolyogva emelte tekintetét a férjére, és kényelmesen a vállára hajtotta a fejét, a vállgödrébe fészkelve az arcát. James karjaival átölelte Lilyt, és hagyta, hogy hallgassa nyugodt szívverését.
Ahogy a szoba sarka felé pillantott, egy alak körvonalait látta kirajzolódni ott, és rémülten pattant fel, előrántva a pálcáját. Lily ugyanígy cselekedett.
- Ki vagy te? – kérdezte a férfi.
- A Végzet Angyala vagyok. Most velem kell jönnötök, hogy a fiatok életben maradhasson. Voldemort nemsokára a házra fog támadni, megöli a testeteket, és megpróbál a fiatokkal is végezni.
- Mi?
- Értsétek, ahogy mondtam. Senki nem fog meghalni, ha most hagyjátok, hogy magammal vigyem a lelketeket. A testeteket megölheti Voldemort, de a lelketek életben fog maradni, ahogy a kis Harry is.
- Ez ugye csak egy vicc? Tapi küldött, hogy megtréfáljon, amiért nem engedtem, hogy a fiamat sztriptíz bárba vigye… - mosolygott James. – Tapi, most már előjöhetsz, jó a poén!
- Nem, ez nem vicc – mondta még mindig higgadtan az Angyal. Lily teste remegett, ahogy fél kézzel Jamesbe karolt. – Ha élni akartok, akkor hagynotok kell, hogy a lelketek velem jöjjön. Ha azt akarjátok, hogy Harry éljen.
Az udvarról lépések zaja szűrődött be a házba, James az ablakon át szemlélte, ahogy a csuklyás alak az ajtó felé lépked. Lily Harryért szaladt az emeletre.
- Ő az… mit tegyünk? – pillantott a férfi az Angyalra. – Hiszünk neked, mit tegyünk? – tette hozzá gyorsan.
- Lily, vidd fel Harryt, és maradj vele, miután a lelketek elhagyott titeket. A testetek ugyanúgy mozogni és engedelmeskedni fog, gondolkozni is, de mivel már itt van, nem sokáig. Sietnetek kellesz.
Lehajtotta fejét, és egy ősi nyelven kezdett el beszélni. Lily és James körül fénylő auraként jelent meg a varázslat hatása, majd mire Voldemort betörte az ajtót, az Angyal végleg eltűnt a házból…
* Aileen szemszöge *
Ahogy a hoppanálási ponthoz érkeztem, szinte megkönnyebbültek éreztem magam. Végre hazamehetek apához, amire olyan régen vágytam. Végre felnőtt vagyok, elmúltam tizenhét éves.
Búcsút mondva a Durmstrangnak, eszembe jutott a hosszú évek sora, amit itt tölthettem. Most végleg elköszönhetek az iskolától, a tanáraimtól és a barátaimtól. De végre megint otthon lehetek, apával.
Sosem voltam könnyen kiismerhető személy, jól értettem az érzelmeim elrejtéséhez, amit édesapámtól örököltem. Nem szerettem, ha valaki túl jól megismer, és én sem szerettem kiismerni az embereket, mert tudtam, hogy annak az lesz a vége, hogy kötődni kezdek valakihez, és aztán csak fájdalmat okozok magamnak és másoknak, ha elmegyek. Mert soha nem tudtam, hogy mikor megyek el.
Soha nem voltak különleges igényeim, és soha nem voltam az a lány, aki kitűnt a tömegből. Szerettem elvegyülni, szerettem, ha nem vesznek észre, és szerettem az egyedüllétet. De emellett ugyanúgy vágytam a szeretetre, és hiányoztak a szüleim, hiányzott az édesapám, aki messze élt tőlem, és az édesanyám, akit elvesztettem kisgyermekkoromban.
Sok harcban edződtem meg, nyaranta apám által kiválasztott varázslókkal és boszorkányokkal kellett gyakorolnom, ha háborúra kerülne a sor, és ugyanezt folytatták a Durmstrangban is. Nagyon erős a Sötét Varázslatok Kivédése. Szerettem birtokolni a varázserőmet, noha, semmiféle különleges képességgel nem rendelkeztem, de nem is vágytam rá.
Mikor Angliába érkeztem, közvetlenül a hajamra kezdett el hullni az eső. Sötét felhők borították az eget apám háza felett. A kert elhanyagolt volt, a járda piszkos, mintha senki nem lakna itt, de tudtam, hogy ez csupán a látszat. Tudtam, hogy odabent az én rég nem látott apám vár rám.
Beléptem az ajtón, és gyéren megvilágított előszobába értem, ahol ledobtam a hátizsákomat. A pince felé vettem az irányt, apámat ismerve megint ott kotyvaszt valamit.
- Apu! – kiáltottam, mikor megláttam széles mosolyát a sötétben, egy bájitalos üst fölé görnyedve. Odarohantam hozzá, és a karjaimba zártam. Tizenhét éves vagyok, de amikor újra az apámmal lehetek, olyan, mintha megint kisgyermek lehetnék.
- Ally! – Kicsi korom óta így hív, mint az Aileen beceneve. Állítólag a nagymamámról kaptam a nevemet, bár csak utánzat, nem akarta, hogy bárki is rájöjjön, hogy a lánya vagyok. – Úgy hiányoztál, kicsim!
- Te is nekem, apu! Olyan jó, hogy most már megint hosszú ideig veled lehetek… - mosolyogtam. Apu mélyet sóhajtott és elengedett. – Mi baj van? Rossz érzésem van, apu!
- Van egy kis probléma… Voldemort Nagyúr sejti, hogy nem neki dolgozom, és félek, hogy történni fog valami. Nem akarom, hogy neked is bajod essen, én elviselem, ha engem kínoz, de annak a gondolata is fáj, ha téged kap el. Addig jó, míg nem tud rólad. El kell menned, megkeresni Harry Pottert, és elmondani neki, ami ma este itt elhangzik köztünk. Tudnia kell, hogy szerettem az édesanyját, tudnia kell, hogy én mindig is szerettem őt és Dumbledore-t, és hogy azért élek, hogy titeket védjelek. Meg kell értetned vele, hogy mindez az ő érdekében történik, és hogy bízhat benned. Már főzöm az igazságszérumot, őt ismerve szükség lesz rá, nem bízik meg akárkiben. Segítened kell neki.
- De hát miben?
- Megtalálni a Nagyúr horcruxait. Keresi őket, hogy végezhessen vele, és hogy beteljesülhessen a sorsa. Kicsim, én féltelek téged. Te vagy az egyetlen, aki megmaradtál nekem, és nem akarlak téged is elveszíteni az anyád után…
- Apu, én nem akarlak itt hagyni téged, én nem akarok megint elmenni! – szipogtam.
Újra a karjaiba olvadtam, mint egy kisgyerek, és éreztem, ahogy szoros ölelése beteríti a testemet, állával pedig megtámaszkodik a fejemen. A polcra nézve anyám, Cecily képét láttam meg, amint apámat öleli, még a születésem előtt. Akaratlanul is kicsordultak a felgyülemlett könnycseppek a fekete szememből.
- És ha én úgy döntök, hogy veled maradok inkább? Én vállalom a veszélyt, papa!
- De én nem! Minden vágyam, hogy veled legyek, kislányom, ha már ennyi évet külön kellett már töltenünk, de ennek muszáj így lennie! Potternek mindenről tudnia kell, de én nem beszélhetek vele, a Nagyúr már így is kételkedik és fenyeget. Így most én nem mehetek el, de a fiúnak szüksége van a segítségre!
Megadóan sóhajtottam, és leültem vele szemben az asztalhoz. Figyeltem, ahogy adalékokat ad hozzá az igazságszérumhoz, és csöndben hallgattam, hogy mit kell majd elmondanom Harry Potternek, hol, mikor és hogyan.
Volt még hátra körülbelül három hónapom. Minden bizonnyal karácsonykor lesz Godric’s Hollowban, addig van időm tanulni, harcolni, és gyakorolni. Draco Malfoy lesz az, aki ide költözött a házunkba, és vele együtt tanulok és gyakorlom a harcot a következő hónapokban.
Draco igencsak jóképű fiú volt, és ezt senki sem vonhatja kétségbe. Vonzott minden női szemet, és három hónapig biztosan az én egyszemélyes partnerem lesz. Nem csak varázstudományunkat, hanem a szobánkat is kénytelenek vagyunk megosztani egymással, helyhiány miatt, és ez apámat egyáltalán nem zavarja.
Nem tartozott a szokványos aggódós, óvatos apák közé, ha a fiúkról volt szó, ebben az egyben mutatkozott meg a gyakorlatlansága a gyermeknevelésben.
Draco és én nagyon jóban voltunk, egy egészen szoros kapocs alakult ki köztünk, mióta összeköltöztünk. Az általam ismert Malfoyokhoz képest túl jó volt, kedves, és hatalmas szívvel is bírt.
Egyik este magányosan feküdtem az ablakhoz közelebbi ágyon a naplóm társaságában, amikor a hullafáradt Draco zuhant le a mellettem álló ágyra. Vadászaton voltak apámmal, magányos halálfalók után kutatva, akiket elkaphatnak, és álruhában dolgoztak már egy ideje.
- Mi volt? Elkaptátok Dolohovot?
- Nem, már megint kicsúszott a kezeink közül – morgott.
Láttam rajta, hogy zavarta, hogy még most sem tudták elkapni, pedig már jó ideje vadásznak rá. Dolohovval a Nagyúr egy elég erős halálfalót veszítene, ha sikerülne elkapni őt.
- Van még valami – motyogtam, és letettem a naplót az ágy végébe, gondosan ellátva a védőbűbájommal, amit saját magam fejlesztettem ki. Nem akartam, hogy illetéktelen kézbe kerüljön, a titkaimmal együtt. Pontosabban azt nem akartam, hogy Draco elolvassa. – Mondd, mi bánt?
- Semmi – rázta meg a fejét, mosolyt erőltetve az arcára. De ez nem az a mosoly volt, amit úgy szerettem, nem az ő szívből jövő mosolya.
- Draco – ültem le mellé. – Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz – mosolyogtam rá.
Rám emelte a tekintetét, és a jégkék szempár ezúttal vegyes érzelmeket tükrözött. Jól értettem ahhoz, hogy az emberek tekintetéből kiolvassam, hogy mit éreznek abban a pillanatban, volt lehetőségem gyakorolni.
- Van valami, de nem tudom, hogy hogy mondjam el neked… - Rémült tekintettel néztem rá. – Nem, semmi rossz, ez igazából jó, legalábbis… nekem jó.
- Draco, kérlek, érthetően!
- Nem szeretnélek elveszíteni, ezért félek elmondani is. Elgondolkoztam…
- Min?
- Ezen az egész helyzeten… hogy itt vagyok bezárva egy gyönyörű lánnyal – végighúzta a kezét az arcomat csúfító sebhelyen, és éreztem, ahogy vörös színt ölt az arcom. – Azon, hogy mit kéne most tennem…
- És? Mire jutottál? – kérdeztem, vágyakozva az ajkaira révedt a tekintetem.
Lassan elmosolyodott, és az ajkait az enyémek felé közelítette. Alig vártam, hogy elöntsön a forró érzés, ami általában, ha a közelében lehetek. Azt hiszem, beleszerettem Draco Malfoyba. Lassan, de mégis szenvedélyesen csókolt, kezeivel beletúrva ébenfekete fürtjeimbe, amik lágy hullámokban omlottak a hátamra. Visszacsókoltam, nem is tehettem volna mást, és bele is mosolyodtam határtalan örömömben.
- Arra, hogy szeretlek, és hogy addig kell kihasználnom a felkínálkozó lehetőséget, amíg nem történik valami… súlyos a háborúban – mondta, miután elváltunk. Homlokát az enyémnek támasztotta. - Ki tudja, megéljük-e még a holnapot? És szeretném veled tölteni a hátralévő időt, amíg még itt vagy, és nem Potterrel. Szeretném, ha az eszedbe vésnéd, hogy mennyire nagyon szeretlek, nehogy Potter vagy Weasley elcsábítson.
- Soha – motyogtam, majd a karjaiba omlottam, és halkan zokogni kezdtem, magam sem tudtam, hogy miért. Nem szoktam sírni, főleg nem mások előtt. De most tudtam, hogy hamarosan itt kell hagynom őket, a halál markában…
Mire eljött az indulásom hónapok óta kitűzött napja, már sem az apám, sem pedig Draco nem lehetett velem. Mindketten Voldemort karjaiba futottak, mindketten miattam. Engem próbáltak meg megvédeni, de mi értelme? Inkább tudnám biztonságban az apámat és a szerelmemet, minthogy abban a tudatban induljak az ismeretlennek, hogy ők veszélyben vannak… A legjobb lesz, ha eltitkolom minden érzésemet, ha játszom a jégkirálynőt. Akkor talán nem tudja meg senki, hogy titkon mit érzek…
A dementorcsók 2/1
Február közepén kezdtek csupán lenyugodni a kedélyek a Granger-házban. Harry megnyugodni látszott, és bár szeretett volna minél hamarabb elintézni mindent, ami távol tartja Voldemorttól, de már nem erőszakoskodott tovább Aileennél. Helyette arra törekedett, hogy megpróbálja jobban megismerni a Piton-lányt.
Még mindig megpróbálta rejtegetni az érzelmeit, és láthatóvá vált, hogy nem egy titkot rejteget a vidám arc mögött, amit négy társának mutat a nap huszonnégy órájában. Hiába próbálkozott nagy erővel, nem egyszer kapták mélázáson, és nem egyszer villant fel a fájdalom fekete szemeiben. Nem fizikai, lelki fájdalom.
A lány jó néhány átkot és védőbűbájt megmutatott mind a négyüknek az utóbbi hetekben, amiket az édesapjától tanult, és szükségessé válhatnak, ha megpróbálnak betörni a Roxfortba, és megkeresni a Voldemort által ott elrejtett horcruxot. Az utolsót, aminek nem tudják a helyét, és a kinézetét.
- Nagyon jó, Harry, nagyon jó! – mosolygott Aileen, miután Harry egy tökéletes könnyített kínzóátkot mutatott be rajta. Feltápászkodott a földről, és elégedetten nézett végig a társain. – Most már csak egyetlen olyan varázslat van, amit meg kell tanulnotok. Csakis az jöhet közületek a kastélyba, akinek sikerül végrehajtania, ugyanis e nélkül nehezen jutunk be.
- Mégpedig? – vonta fel a szemöldökét Hermione.
Számára eddig minden ártás, átok vagy bűbáj tökéletesen könnyen ment, nem úgy a többieknek, így biztos volt benne, hogy Aileen nem tud majd olyat mondani, amit ne tudnának majd megcsinálni.
- Animágia – jelentette ki a lány. Beletúrt a hajába, hátrasimította az arcába lógó tincseket, és csillogó, fekete tekintete Hermionéra siklott, aki tátott szájjal bámult vissza rá.
- Nem, az lehetetlen, Aileen, az lehetetlen! Szabályellenes! Nem lehetünk bejegyzetlen animágusok! Különben is, évekig tartana megtanulni, és ha nem gyakoroljuk ki kellőképpen, akkor örökké állat formájában maradhatunk!
- Most nem fog évekig tartani, egy hét alatt fogjátok megtanulni. Higgyétek el, nem nehéz. Nekem… három nap alatt tanította meg valaki – suttogta.
Nem akarta kiejteni a száján Draco nevét, épp elég felkavaró volt legutóbb mesélnie róla. A hiánya teljesen átjárta a testét, és bele sem mert gondolni, miféle kínokat kell átélnie az Azkabanban, a dementorok sűrűjében. Mára már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán életben van, hiszen hónapok óta van oda bezárva, egyedül…
- Apám szerint ez az egyetlen módszer, amivel jelen pillanatban bejuthattok a Roxfortba. Minden titkos bejáratot őriznek, Roxmortsban is járőröznek, ha netalán arra tévednél, Harry – folytatta, mielőtt kitört volna belőle a keserves zokogás. - Megvan a pontos terv, de még ha be is jutunk simán a kastélyba, akkor sem mászkálhatunk az alakunkban, bárki felismerne. Rólam nem tudnák, ki vagyok, de titeket úgy ismernek, mint a bűnt.
- Lily, biztos, hogy ezt kell tennünk? – kérdezte Ginny. – Hermionénak igaza van, az animágia roppant veszélyes és nehéz megtanulni…
Ő volt az egyetlen a házban, és Aileen környezetében, aki a második nevét, a Lilyt használta. Kezdte megérteni a lányt, és barátai közé fogadta, hogy ne érezze magát annyira egyedül, mint amennyire mutatja.
Az Aileen arcán megjelenő kaján vigyor már-már őrülten elszántnak volt nevezhető, mielőtt válaszolt volna, hangosan felnevetett.
- Naná, hogy biztos! Csak nincs ellenetekre egy kis mókázás? Annyira szeretném megtanítani nektek! Én csak azt akarom, hogy nektek jó legyen. Ember alakjában nem igazán mehetünk a kastélyba, de így minden oké lesz, higgyetek nekem.
- Biztos vagy ebben? – vonta fel a szemöldökét Ron. Aileen bólintott.
- Teljesen. Emellett a jövőben is hasznát vehetitek majd az animágiának…
- Hát, jó – bólintott rá Harry. – De ha egy hét alatt nem sikerül megtanulnunk, akkor leteszünk erről a tervről, és kieszelünk egy másikat, oké?
- Oké – vágta rá mosolyogva a lány. – De ez lesz a legtökéletesebb terv, amivel valaha is előálltunk. Sikerülni fog, és akkor már nem vagyunk messze a céltól. Voldemortnak pusztulnia kell.
- Köszönjük a segítségedet, Aileen – mosolyodott el Hermione is. – De azért ne kezeld ennyire őrülten ezt az egész szituációt – kuncogta. – Csak szép nyugisan, lazán…
Aileen aznap már nem fárasztotta Harryéket az animágiával. Este korán felment a szobájába, és előhúzta a naplóját. Átfutotta az utóbbi napok történéseit, és visszalapozott oda, amikor Draco az utolsó napját töltötte vele, másfél héttel a Godric’s Hollowba való indulás előtt.…
Apa és Draco ma megint vadászatra mennek. Dolohov még mindig menekül előlük, és most olyan nyomon járnak, amivel talán sikerülhet elkapni őt, és végleg kiiktatni Voldemort kegyeiből. Nagyon félek, mert elég vészes akciónak tűnik, és nagyon rossz előérzetem van. Ha lebuknak… akkor mindennek vége… akkor meg is ölhetik őket! Irtózom a gondolattól is, hogy egyedül kell tovább csinálnom, és elveszítem őket.
Draco nyitott be a szobába, és egyenesen mellém telepedett le az ágyra. Lágyan végigsimított az arcomon, és szinte búcsúzást éreztem a tekintetében, nem olyat, mint amilyet általában szokott adni, mielőtt elmennek vadászatra… nem, ez attól sokkal mélyebb volt.
- Ígérd meg nekem, hogy nem lesz semmi bajotok – suttogtam a fülébe. – Nem akarlak elveszíteni titeket!
- Nem ígérhetek semmit, Aileen, tudod – motyogta lehajtott fejjel. – Ketten leszünk, és ki tudja, Dolohov milyen eszközökhöz folyamodik? Én is félek… félek, hogy elveszítelek téged, mikor alig találtam rád…
- Ha vége ennek az egésznek… Ha Potter legyőzi Voldemortot a segítségemmel, ugye, újra együtt leszünk?
- Igen – bólintott Draco. – Ha mindketten túléljük, együtt leszünk. Szeretlek, Aileen – suttogta.
- Én is – nevettem.
Mosolyogva fészkeltem magam a karjaiba, és hagytam, hogy lágyan cirógassa a hosszú, fekete hajamat. Beszívtam mézédes illatát, amitől kezdtem megnyugodni, és beletörődni abba, hogy el kell menniük, de bíztam benne, hogy visszajönnek, még ma, ahogy máskor is tették.
Mindketten hallgatásba burkolóztunk az elkövetkező tíz percben. Épp egy gyengéd csókot adott ajkaimra, mikor meghallottuk lentről apám Dracót hívó szavait. Indulniuk kellett.
Draco felállt, és az ajtóból intett nekem egy utolsót, majd leszaladt a lépcsőn, és mire én is utána mentem, már hűlt helyüket találtam csak. Órákon át szorítottam magamhoz a párnámat, harapva a sarkát, és legszívesebben kiáltozni tudtam volna utánuk. De nem jöttek vissza… Voldemort fogságában vannak, legalábbis a halálfaló szerint, akit elkaptam két nappal később…
Egy Dracóról készített fénykép volt beragasztva a naplóba. Aileen végigsimított a férfias arcon, és csak remélni tudta, hogy még semmi maradandó baj nem történt vele. Tiszta szívéből szerette a fiút, úgy, mint még soha senkit eddigi életében. A hiánya majd’ megbolondította, de tudta, hogy nem szabad kimutatnia az érzelmeit, nem adhatja meg magát nekik.
Halk kopogást hallott az ajtó felől, majd néhány másodpercre rá Ginny nyitott be a szobába. Aileen elmosolyodott, és maga mellé tessékelte az ágyra.
- Látom rajtad, hogy valami nincs rendben – kezdte Ginny. Aileen a naplót gondosan az éjjeliszekrény mélyére süllyesztette. – Akármennyire próbálod elrejteni a múltadat, látszik rajtad. Nem mindenki képes kiolvasni rólad, de nekem sikerült. Titkolsz valami fontosat. Köze van ennek a Roxfortba való betörésünkhöz?
- Nem – rázta a fejét a lány. – Ha titkom van, az a múltból származik, kellemetlen élmény, és nem sok kedvem van beszélni is róla. Nem boldog, annál inkább elkeserítő, és fájdalmas emlék, Gin – suttogta. – Nem szeretném, ha emiatt sajnálnátok, vagy bármit is gondolnátok rólam, és az előítéleteitekre sem vagyok éppen kíváncsi.
- Lily. Nekem bármit elmondhatsz, tudod, hogy a barátnőd vagyok, és az előítéleteimre különben sem hagyatkozom. Téged sem kedveltelek eleinte, aztán rájöttem, hogy számíthatok rád, és bízhatok benned. Ennyit az előítéletekről.
- Félek beszélni róla – motyogta lehajtott fejjel Aileen. – Félek megmutatni, hogy mit érzek, mert akárhányszor ezt tettem, mindig csalódás és fájdalom lett a vége…
- De bennünk… vagyis bennem bízhatsz. Ha úgy akarod, akkor nem mondom el senkinek! De talán tudok segíteni, talán tudok pár vigaszt nyújtó szót mondani neked… Bízz meg bennem, Aileen!
- Jó, rendben, de kérlek, tényleg ne mondd el senkinek! – adta meg magát félve a lány.
Remegő tekintettel nézett fel Ginnyre, aki még soha nem látta ilyen összetörtnek Aileent. Könnyes szemei csillogtak, és gyönge kisgyermeknek tűnt így, összekuporodva az ágyon.
- Dracóról van szó – motyogta.
- Beleszerettél? – A fekete hajú lány bólintott. Ginny hamiskásan elmosolyodott. – Ebben nincs semmi szégyellnivaló. Tény, hogy Draco Malfoyban mindenki egy álszent görényt lát, de biztos van olyan, aki beleszeret, és akit ő is képes szeretni. Itt vagy te erre példaként.
- De ti mind utáljátok őt…
- Utáljuk, mert folyamatosan csak provokált, de ez a sorsunk, hiszen ő mardekáros, mi pedig griffendélesek vagyunk. Ő Malfoy, aki természeténél fogva utálja a Weasley-családot, és a nem aranyvérűeket, mint például Hermione. Harryt pedig… csak úgy utálja. De én megértem. Az ember nem kontrollálhatja az érzelmeit, ha szerelemről van szó, a Sors azt tűzte ki eléd, hogy neked Dracóba kell beleszeretned, ő pedig viszontszeressen téged.
- Annyira kedves vagy velem, Ginny, pedig meg sem érdemlem!
- Ugyan már! Neked is jár ugyanannyi, mint bárki másnak. Te is ugyanolyan kedves vagy! Ismeretlenül ide jössz, és a segítségünkre vagy, különleges varázslatokat tanítasz nekünk, amikről eddig nem is hallottunk, ha egy bájitalra van szükségünk, megfőzöd… mindenben segítesz nekünk, és ez nagy szó a mai világban. Sokszor kellene köszönetet mondanunk neked, többször, mint amennyiszer tesszük…
Jókedvűen elmosolyodtak. Aileen tovább mesélt a Dracóval való kapcsolatáról, Ginny pedig tanácsokat adott neki vele kapcsolatban, és magában ő is remélte, hogy a fiúnak nem esett semmi baja az Azkabanban való sínylődés alatt.
Harry egyedül üldögélt a szobájában, míg Ginny Aileennel beszélgetett az övében. El sem tudta képzelni, hogy milyen közös témáik lehettek, főleg, az eleinte fellépő ellentétek miatt. Egyikük sem kedvelte a másikat, és gondolni sem gondolta volna senki, hogy mostanra ilyen jól megértik majd egymást. De a bezártság miatt elég nagy szükség volt arra, hogy bízzanak a másikban.
Fel-alá járkált a szobában, olykor-olykor kipillantva a tengerre néző ablakon, és Voldemortra gondolt, arra, hogy mit tehetnének annak érdekében, hogy minél hamarabb megöljék. És arra, hogy Ő vajon tudott-e a Végzet Angyaláról, hallott-e róla, és tudja-e, hogy Lily és James Potter nem haltak meg igazából.
Ahogy kitekintett a fényes égre, hirtelen sajogni kezdett a sebhelye, holott hónapokkal ezelőtt érzett utoljára fájdalmat benne. Néhány másodperc múlva egy ködös szobában állt. Érezte a rossz légkört, érezte a szomorúságot és fájdalmat a környezetében. Háttal állt a többi szobában tartózkodónak, de hallotta szaggatott, hörgő lélegzésüket. Felemelte a kezét, és Harry látta a vékony, csontos, hosszú, hófehér ujjakat, ahogy az ablaküvegen játszadoztak egy rozoga épületben, talán a Szellemszálláson, vagy valami ahhoz hasonló helyen. Halvány fény töltötte meg a szobát.
- Remus Lupinnak és Arthur Weasleynek meg kell lakolnia azért, amit tettek. Pitont és Dracót már elkaptuk. Hestia Jones meghalt, és már csak ők ketten maradtak, akik vadásznak ránk. A lehető legfájdalmasabb, legrosszabb dolgot akarom velük tenni. Túl sokszor álltak már az utamba ahhoz, hogy tétlenül üljek – mondta a vékony, kígyószerű hang, amit Harry jelenleg a sajátjának érzett, pedig túl távol állt hozzá. Szaglása elég kifinomult volt a szintén kígyószerű orrhoz képest. Hosszú fekete talárja susogott, ahogy társai felé fordult. A hörgő hang tulajdonosai bólogatni kezdtek felé, jelezve, hogy értik a feladatukat. – Menjetek. Holnap megkeresitek őket, és megkapják a dementorcsókot. Senkit ne kíméljetek, aki megpróbál az utatokba állni, öljétek meg!
- Nagyuram, biztos, hogy ez a legmegfelelőbb módszer? Ha patrónust idéznek… - kezdte nyugtalanul Lucius Malfoy, aki egyedüli halálfalóként volt jelen a szobában.
- A patrónusuk nem fogja megállítani a dementorjaimat. Ezúttal nem. Túl erősek hozzá. Meg fognak halni, akármennyire is ellenkeznek. Ne aggódj, a fiadnak nem szánom ezt a sorsot.
- A fiammal nem foglalkozom – mondta nyugodt hangon a férfi. Harry nem szűrt le belőle hazugságot, tudta, hogy igazat mond. – Becsapott, eljátszotta a bizalmamat, és a tiedet is, Nagyuram. Nem tekintek rá többé úgy, mint a fiamra. Lupin és Weasley pedig megérdemli, amit kapnak, igazad van, uram. A Weasley-család összes tagjával ezt kellene tenni! Megbűnhődnének azért, amit tettek…
- Hamarosan, Lucius, hamarosan – sziszegte.
Újra visszafordult, és hallgatta, ahogy Lucius elhagyja a szobát. A fejében a múlt képei jelentek meg, Miranda, és a boldogságuk…
Harry előtt elsötétült a kép, és néhány pillanat múlva zihálva tért magához a tengerparti házbeli szobájában. Izzadságcseppek peregtek végig a homlokán, és rémülete a tekintetében is megmutatkozott.
- NEM! NEM! NEM! – kiáltott fel hangosan.
Megpróbált az elméjében telepatikus módon üzenni Remusnak, Arthurnak, vagy akármelyik Rendtagnak, senki nem válaszolt, mintha elromlott volna ez a rejtett kapcsolat.
Rémülten kapkodott maga körül, nem tudta, hogy mitévő legyen. Lehetetlen volt, hogy egyetlen Rendtag sem elérhető, sem Tonks, sem Remus, sem Dora szülei, egy Weasley sem, Dedalus, vagy Kingsley… senki!
- NEM! – kiáltott fel újra. Ron rontott be az ajtón.
- Mi van, öreg? Rosszul vagy? – pattant mellé. Végigmérte Harry zilált külsejét, és nem tudta mire vélni.
- Baj van. Nagyon nagy baj! – nézett a kék szemekbe. Az arca teljesen elsápadt, sebhelyének fájdalma nem volt fogható ahhoz, amit a lelkében érzett.
- Mi történt?
- Voldemort dementorokat küldött Lupinra és az apádra. Meg akarja öletni őket, ki akarja szívni a lelküket. Dementorcsókot akar. És egy Rendtag sem fogadja az üzenetemet!
- Te jó isten – suttogta a fiú. – Hazamegyünk. Most. Nem érdekel, mi lesz. Meg kell őket mentenünk, Harry!
- Tudom. Hazamegyünk.
A dementorcsók 2/2
Harry a vállára vetette a hátizsákját, benne a láthatatlanná tévő köpennyel, pár esetlegesen használható bájitallal, amiket Aileen és Hermione készítettek még hetekkel ezelőtt arra az alkalomra, ha a Roxfortban a halálfalók rájuk támadnának. Azonban a szükség most nagyobb úr volt, muszáj elhasználni ezeket. Mérgeket és különféle védettséget nyújtó bájitalokat tartalmaztak a fiolák, amelyeket megpróbálhatnak majd bevetni, ha már harcra kerül a sor.
Aileen sötét farmert és egy kék pulóvert viselt, pálcáját a kezében szorongatta. Ron barna pulcsiban és fekete bársonynadrágban toporzékolt az ajtóban, és a smaragdzöld pulóvert és szintén sötét farmert viselő Ginnyhez hasonlóan roppant ideges és türelmetlen volt. A teljesen feketébe öltözött Harry állt a kis csoportjuk élén, készen állva az indulásra, és az ibolyakék pulóveres, barna bársonynadrágos Hermione leghátul álldogálva ismételgette magában a tervet.
- Indulhatunk? – kérdezte Harry, mikor úgy vélte, hogy mindenki készen áll. Ron volt az, aki először bólintott.
A köpeny akkor is a hátizsákban lapult, mikor kiléptek a ház ajtaján. Ha el akartak volna bújni, akkor sem lett volna képes öt embert teljes mértékben elrejteni a szem elől, így szükségtelennek érezték a használatát.
A lehető leggyorsabban cselekedtek, hiszen azt egyikük sem tudta pontosan, mikorra tervezte Voldemort a dementorok támadását, de az kétségtelen, hogy már úton vannak, hogy megtegyék, amit parancsoltak nekik.
Az ötös egyenesen az Odú melletti hoppanálási ponthoz érkezett. A környék csendesnek tűnt, de mindannyian tettre készen sétáltak a ház felé. Hermione pálcát tartó keze remegett, és zihálva vette a levegőt – lerítt róla a félelem.
Mivel a házat Fidelius-bűbáj védte, így Aileen nem láthatta a házat, az ő szeme elől rejtve volt, ugyanis egyik titokgazda sem árulta el a pontos címét. Harry ment legelöl, szorosan maga előtt tartva a pálcáját, félt egy esetleges támadástól, még mielőtt beszélhetnének Arthurral, vagy Remusszal, akárhol is vannak most. Csak remélni merte, hogy pont itt vannak, legalább az egyikük.
Kinyitotta a kertkaput, és szinte olyan érzése támadt, mintha egy láthatatlan mezőn menne keresztül. Ahogy átlépte, minden olyan nyugodtnak, és védettnek tűnt a külső világhoz képest. Ez a védőbűbájok egyike lehetett, ami a házat őrizte.
- Olyan fura újra itthon – sóhajtotta mosolyogva Ginny.
- Ti itt laktok? – döbbent meg Aileen. – Ez csodaszép!
A hatalmas ház, bármennyire is tűnt romosnak, vagy rozogának, vonzotta Aileen tekintetét. Mindig is arra vágyott, hogy egy ilyen házban éljen a családjával, de ez sajnos nem adatott meg neki, bármennyire is vágyott rá. Az élet mindig közbeszólt valamilyen tragédiával.
- Én is mindig ezt mondtam nekik, csak soha nem hitték el – mosolygott Harry. – Azt hiszem, ezt csak azok veszik észre igazán, akik nem kaphattak ilyet az élettől. Látjátok valami nyomát támadásnak?
- Nem – rázta a fejét Hermione.
- Én sem, nem érzem sötét varázslat jelenlétét, csupán a házat védő bűbájokat. Nagyon erősek – mondta Aileen. Hermione csodálta érte Aileent, ő soha nem tudta megkülönböztetni az érzékelt bűbájokat.
- Ron! Ginny! – szaladt ki a házból Mrs. Weasley. Ahogy elsuhant Harryék mellett, könnyek peregtek az arcáról, és karjaiba zárta rég nem látott gyermekeit. – Harry, kis drágám! És Hermione! – Őket is magához szorította, amit Harryék jókedvűen viszonoztak. Nem úgy tűnt, mintha bármi is történt volna a napokban. – Ő ki? – pillantott Aileen felé.
- Aileen, Piton lánya – magyarázta Harry. – Már karácsony óta velünk van és segít minket, Piton küldte maga helyett, mivel őt Voldemort fogságban tartja. Hosszú történet, nem biztos, hogy lesz időnk elmagyarázni. Aileen, ő Ron és Ginny édesanyja, Molly Weasley.
Az asszony kissé bizalmatlanul nézett végig a fekete hajú lányon, majd kezet ráztak, de nem szólt a társaságáról egyetlen utálkozó szót sem, hitt Harryéknek. Ha ők bíztak benne, akkor bizonyára lehet is.
- Hogyhogy hazajöttetek? Azt mondtátok, hogy míg nem viszitek véghez a tervet, addig nem is jöttök haza…
- Úgy is volt, anya – sóhajtott Ginny. – Egész jól haladunk, de még nincs vége. Harry, mondd el.
- Jobb lenne bemenni – mondta a fiú. – Mr. Weasley itthon van esetleg?
- Nem – rázta a fejét Mrs. Weasley. – Remusszal őrjáraton vannak Godric’s Hollow környékén. A napokban ott láttak pár halálfalót, köztük Bellatrixot, és most ők a sorosak a Főnix Rendje tagok közül.
- Ajajaj… - nyögte Hermione. – Ez nem túl jó jel. Valakinek itt kellene maradnia elmagyarázni Mrs. Weasleynek, míg mi elmegyünk oda. Muszáj tudatnunk velük!
- Hermionénak igaza van. Ginny, te itt maradsz. Nem akarom, hogy bajod essen…
- De Harry! Jogom van veletek menni! – kérlelte a lány. – Maradjon Hermione! Apáról van szó, mennem kell!
- Gin – szólalt meg most először Ron is. – Szükségünk van Hermione varázstudományára, ő ismeri közülünk a legtöbb bűbájt. Maradj itt, kérlek, anyával, visszajövünk érted, megígérem!
- Mi folyik itt? – értetlenkedett Mrs. Weasley. – Hova akartok ti menni?
- Godric’s Hollowba, anya, beszélnünk kell apával és Lupinnal – vágta rá Ron. – Tudjukki dementorokat küldött rájuk, hogy megkapják a csókot, muszáj odamennünk.
- Ginny is jön – mondta Aileen. – Az édesapja, ott kell lennie, és rá is szükség lehet!
- Köszi – kacsintott a vörös hajú.
- Nem! Arról szó sem lehet! – vágta rá egyszerre Harry és Mrs. Weasley.
Harry egy lépéssel közelebb ment Ginnyhez, és gyengéden végigsimított az arcán. Látta a barna szemekben az eltökélt vágyat aziránt, hogy menni akar, és nem tűr ellentmondást. Beletörődve fordult Mrs. Weasley felé, és bocsánatkérően nézett rá.
- Sajnálom – sóhajtotta. – Ha tudunk, visszajövünk, ha nem lesz túl nagy a veszély. Bocsásson meg, Mrs. Weasley, de mennünk kell…
Kézen fogta Ginnyt, és maga mellett húzva újra kinyitotta a kertkaput, és futva ment a hoppanálási ponthoz. Egy pillanatra hátranézett, és látta, ahogy három barátja követi őket. Egymás kezét fogva koncentrált Godric’s Hollow terére, ahol karácsonykor is jártak Ginnyvel.
Olvadó hó ropogott a talpuk alatt, mikor megérkeztek. Ide még nem ért el a tél vége, ahogy az délen már megtörtént. Februárban egy szem hó nem volt látható a Granger-ház környékén, sőt, még az Odú környékén sem. De itt még voltak nyomai a nemrégiben még teljesen hóval borított tájnak.
Körbenézve sehol nem láttak senkit, de egyenesen arra vették az irányt, amerre Aileen a régi Potter-ház helyét tudta. Ha valahol keresni akarják őket, akkor az az első hely. Harry ment elől, még mindig görcsösen szorongatva Ginny kezét.
Ahogy befordultak az utolsó utcába vezető sarkon, két sétáló embert pillantottak meg a teljesen kihalt városkában. Mint eltűnt volna belőle minden élet.
- Mr. Weasley! Lupin! – kiáltott fel megkönnyebbülten Harry. Közelebb futott hozzájuk, mire ők értetlenül és meglepetten néztek a társaságra.
- Ti meg mit kerestek itt? Nem lenne szabad mutatkoznotok, Voldemort bármikor felbukkanhat, és megtámadhat titeket, Harry!
- Muszáj volt jönnünk – zihálta Ron. Kezeivel a térdein támaszkodott, összegörnyedve beszélt. – Harry látta, hogy Tudjukki dementorokat küld rátok, és bármikor megérkezhetnek, hogy megadják nektek a csókot. Meg akar titeket ölni!
- De miért minket? – kapta fel a fejét Lupin. – Miért PONT minket?
Közben Hermione és Aileen is befutottak, ők is zihálva vették a levegőt. Remus gyanakvóan mérte végig a fekete hajú lányt, majd a felismerés fénye csillant meg a szemében, de nem szólt egy szót sem, hallgatta Harry magyarázatát.
- Tudja, hogy halálfalókra vadásztok, de nem ti vagytok az egyetlenek. Hestia Jones már meghalt, ugyanezért, gondolom, tudjátok – kezdte a fiú. – De Piton és Draco Malfoy ugyanezt tette, ők most Voldemort fogságában vannak.
- Micsoda? Piton?! – csattant fel Remus. Harry bólintott.
- Bizony, sosem hagyott minket cserben. Ő a lánya – mutatott hátra Aileen felé. – Tőle tudunk mindenről. Pitont és Malfoyt kínozza Voldemort, amiért halálfalókra vadásztak, és most titeket is el akar tűntetni a színről, hogy ne árthassatok több emberének. Kezd kifogyni az erős halálfalóiból… Tudtommal most Bellatrixra vadásztok, nem? – Most Mr. Weasley bólintott. – Fel kell készülnünk, a dementorok hamarosan ideérnek. Kettőt küldött, mindkettőtökre egyet-egyet.
- És a többiek? Fred, George? Bill és Fleur? Molly?
- Ők egyelőre biztonságban vannak – mondta Ginny. – Úgy hisszük, hogy csak titeket akar egyelőre eltűntetni.
Harry egyiküknek sem említette, hogy már tervbe vette, hogy a többi Weasley is valamilyen módon, de el fog pusztulni. Nem akarta még jobban megrémíteni őket, gondolta, hogy ezzel még maga Voldemort is várni fog egy darabig, ahogy Luciusnak említette.
Remus még mindig Aileent bámulta, és ahogy végignézett rajta, egyből rájött, hogy ő Piton lánya, eszméletlen nagy volt a hasonlóság.
- Perselus az apád… - suttogta. – Az anyád pedig… Cecily!
- Maga ismerte az anyámat? – kapta fel a fejét Aileen. Remus bólintott egy aprót.
- Együtt dolgoztunk még az Auror Parancsnokságon annak idején. Kiváló auror volt, és nagyon szeretetreméltó asszony. Emlékszem, hogy amint meglátta Perselust, rögtön beleszeretett, és ő volt az, aki megmelengette az addig fagyos szívét. Gyönyörű, jószívű és kedves asszony volt, már amennyire emlékszem rá. Mindig mellettem állt, hasonlóan a te édesanyádhoz, Harry. Nagyon kedveltem őt, és tényleg, szinte olyan volt, mint Lily, legalábbis a jelleme. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint te, Aileen.
- Mesélne majd róla? – mosolygott a lány. – Én alig ismertem. Voldemort megölte, mikor még kicsi voltam… nem emlékszem rá túlzottan…
- Persze! Csak legyen vége ennek az egész harcnak… vannak képeim is róla, ha gondolod, majd odaadom neked. Dora biztos szívesen előkeresi majd nekem…
- Re-Remus! – dadogta Arthur az ég felé nézve.
A távolból két sötét folt közeledett feléjük. Az eddig ragyogóan kék ég most elkezdett sötétedni, még felhők is gyülekeztek felettük. A levegő kezdett egyre inkább lehűlni, és szomorúság töltötte be a légkört. Mindannyian magasba emelték a pálcájukat, készen állva egy erős patrónus-bűbájra, de sejtették, hogy hiába vannak többen, most még ez sem teljesen fogja elűzni ezeket a tettre kész dementorokat.
- Ginny! Te nem varázsolhatsz! – kiáltott Arthur. – Tedd el a pálcát, még véletlenül se varázsolj! Nem szabad, hogy a minisztérium emberei rátok találjanak! – Újra az ég felé tekintett, ahol a két dementor már egyre közelebb repült.
Ginny… Ginny… Ginny… együtt… ketten… boldogan… - Harry fejében a lányról szóló gondolatok és emlékek kavarogtak, kereste a megfelelőt, hogy egy nagy erejű patrónust idézhessen, ami ténylegesen elűzi a két dementort. A két hatalmas, erőtől duzzadó dementort. Még egyikük sem látott soha ekkora nagyokat.
- Expecto Patronum! - kiáltott fel először Ron. A bulldog kiröppent a pálcájából, és egyenesen futni kezdett a levegőben, az alig nyolc méterre lebegő dementorok felé. Arrébb pöccintette az egyiket, majd szétoszlott a levegőben, nem használt.
Arthur és Remus nagy erejű patrónusa is ugyanennyit tudott tenni, és még Hermione vidrája sem cselekedett. Aileen lova futott feléjük, és három méterrel arrébb lökte a közelebbit. Remus megrökönyödve nézte. Harry Ginny kezét fogva koncentrált, ahogy a lány is. Egyszerre mondták ki a varázslatot.
- Expecto Patronum!
Harry pálcájából kirepült a szarvas, míg Ginnyéből a tökéletes párja, az őzsuta. Megálltak a megidézőik előtt, egymás felé fordították ragyogó fejüket. Az őz elindult a szarvas felé, és a testét hozzáérintette a szarvaséhoz. A két dementor közben vészesen közel került Arthurhoz és Remushoz.
A szarvas teste egybeolvadt az őzével, egyre nagyobbra nőtt. A dementorok a fejüket feléjük kapták, érezték a veszély közeledtét. A két patrónus egyesült, egy lett belőlük. Nagy erővel futott a levegőben a dementorok felé, és ahogy a közelükbe ért, a lényeket egy láthatatlan energianyaláb ellökte Remus és Arthur elől, messze a levegőben, annyira, hogy már nem is lehetett látni őket.
- Ez meg mi volt? – kérdezte elkerekedett szemmel Ron.
- Én sem tudom – rázta a fejét Remus. – Még soha életemben nem láttam olyat, hogy két patrónus egyesült volna! És még soha nem láttam ekkora erejű patrónust!
Ginny és Harry elégedetten vigyorogtak egymásra. Remélték, hogy ezzel jó időre elűzték a két dementort, és nem mernek majd visszajönni, ha sejtik, hogy védik a két célpontot.
- Hogy csináltátok? – tátotta el a száját Hermione.
- Nem tudom – vonta meg a vállát a fekete hajú fiú. – Mi csak megidéztük őket, a többit ők csinálták, mi semmit.
Halk pukkanás hallatszott a hátuk mögül, és ahogy megfordultak, Arthur és Remus vadászatának tárgya, Bellatrix állt előttük, Dolohov társaságában.
- Nocsak, Potty-baba, azt hittem, már valaki megölt, és elvette tőlem az örömet, hogy én tehessem meg… Hamarosan a Nagyúr is itt lesz, hogy örömét lelhesse a halálodban…
- Bellatrix – biccentett a fiú. – Ron, Hermione, vigyétek haza Remust és Mr. Weasleyt. Aileen, Ginny, ti menjetek velük, és jelentsétek a Rendnek. Nekem van még itt egy kis dolgom – nézett keményen a feketén csillogó szemekbe. Bellatrix gúnyos vigyorra húzta a száját.
Ron, Hermione és Aileen bólintottak, de Ginny elszántan rázta a fejét. Harry mérgesen nézett vissza rá, és szinte könyörgött a tekintetével, hogy menjen el, mert nem akarja, hogy baja essen.
- Nem, Harry. Hagyom, hogy Ron, Hermione és Lily elmenjenek apáékkal, de én itt maradok. Én harcolni akarok!
- De te nem is varázsolhatsz!
- Most tök mindegy, amúgy is! Mire ideér valaki a minisztériumtól, már nem leszünk itt!
- Vagy csak a hullátok – gügyögött Bellatrix.
- Ginny – suttogta elhaló hangon Harry.
- Nem! Ron! Menjetek! Mi megleszünk…
- Maradok – mondta Aileen. – Ron, menjetek! Itt minden rendben lesz…
Ron kelletlenül bólintott, megfogta édesapja vállát, míg Hermione Remusét, és dehoppanáltak. Dolohov és Bellatrix felemelte a pálcájukat, egyenesen Harryékre irányították.
- Ez nem szép, Potty! Három a kettő ellen…
- Ginny nem fog támadni – jelentette ki Harry.
- Gondolod? – vigyorgott őrülten az asszony. - Avada…
- AZT MÁR NEM! Crucio! - kiáltotta el magát Harry. Aileen egy jól célzott kábítással találta el Dolohovot, aki elterült a földön. Bellatrix rángatózva, eltorzult tekintettel feküdt. – Egyszer azt mondta nekem, hogy akarnom kell a kínzást. Hogy igazán azt kell akarnom, hogy fájjon. Ginnyre ne merjen kezet emelni! - Crucio! - kiáltotta újra, és Bellatrix tovább vergődött.
- Harry! Állj! Harry! – sikítozta Ginny. – Ne tedd ezt! Tudjukki hamarosan itt lesz! Mennünk kell! – De Harry nem tágított, tovább kínozta a már halálsápadtra vált asszonyt.
- Azt akarom, hogy meghaljon – sziszegte sötét tekintettel. – Azt akarom, hogy megbűnhődjön azért, amit Siriusszal és Neville szüleivel tett! Haljon meg!
- Öld meg, Harry! – suttogta egészen a fülébe Aileen. – Öld meg, akkor nem bánthat többé senkit!
- Aileen! Ne mondd ezt!
- Öld meg! – folytatta a fekete hajú lány, gyilkos pillantást vetve Bellatrixra. – Megérdemli…
- Harry, te nem vagy gyilkos!
- Avada Kedavra!
Zöld fény villant, és a fény kihunyt Bellatrix szemében… Majd még egy fény ugyanezt tette Dolohovval. Ginny sírva borult a földre.
Bárhol is legyen, számomra a pokol az a hely, ahol nem vagy velem
Ginny a megkönnyebbülés könnyeit hullatta a földre. Harry leborult mellé, vállába fúrta az arcát. Két szó járt a fejében: nem gyilkos. Aileen megkövülten, keményen nézett a két már félig kihűlt testre.
- Én… én sajnálom, Harry – suttogta rekedtes hangon. – Nem tudom, mi ütött belém… mintha megszállt volna valami sötét, ami gyilkolásra kényszerített…
A fiú Ginny hátát simogatta, de közben felpillantott a fekete hajú lányra, és látta a szemében megcsillanó fájdalmat, bánatot és önsajnálatot, látta rajta, hogy igazat mond. Nagyon sóhajtott, mielőtt bármit is mondott volna.
- Tudom – motyogta végül. – Voldemort nagyon ért az emberek manipulálásához, bármiről is legyen szó. Valahogyan most is elérte, hogy azt tedd, amit ő mond… de igazad volt, megérdemelték mind a ketten. Többé már nem árthatnak senkinek. Örülök, hogy megölted Bellatrixot, nekem nem lett volna hozzá erőm, de ő megölte a keresztapámat. Megérdemelte. Menjünk innen, még mielőtt megtalálnának a minisztérium vagy Voldemort emberei… gyere, kicsim! – Megfogta Ginny kezét, és együtt álltak fel a kőkeménnyé fagyott földről. – Minden rendben, hazamegyünk a szüleidhez…
A lány végignézett a két testen és nyugodtnak érezte magát, hogy holtan láthatja végre őket, bármi is volt az ok, amiért meghaltak. Belekarolt Harrybe, és a két lány a fiú két oldalán sétálva ment vissza a térre…
Ron, Hermione, Arthur és Remus némileg megnyugodva érkeztek meg az Odú mellé. Átléptek a kerti bejáraton, be a védőbűbájok alá, ahol már tényleg nem találhatják meg őket. Molly Weasley fel-alá sétált a kertben, ujjait tördelve, türelmetlenül és idegesen.
- Hol a fenében voltatok? – csattant fel, mikor meglátta az érkezőket. – Hol van Ginny, Harry és Piton lánya?
- Még Godric’s Hollowban. Elküldtek minket, megjött Dolohov és Bella – mondta Remus.
- És ti ott hagytátok őket egyedül? Az a nő megöli őket egymaga, nemhogy még Dolohovval! Tudjukki két legerősebb halálfalója!
- Mindhárman nagyszerű varázslók, és el fognak tudni bánni velük, kihasználják majd az emberfölényüket!
- Azonnal vissza kell mennünk értük, még mielőtt valami baj történne velük! Fogjátok már fel, Bellatrix Lestrange-ről van szó!
- Nyugi, Molly – csitította a férje. – Nem megyünk sehova, nyilván mindjárt megérkeznek! Meg tudják magukat védeni, nagy gyerekek ők már! Bízz magadban és bennük! Nyugi, édesem!
Az asszony továbbra is fel-alá járkált a kertben. Arthur és Remus szíverősítőért ment a házba, míg Ron és Hermione nagyjából felvázolta, hogy mi történt az elmúlt három hónapban, mióta nem tartották a kapcsolatot telepatikus úton. A két férfi egy-egy üveg Lángnyelv Whiskyvel és néhány pohárral tért vissza. Molly rosszallóan nézett rájuk, majd tekintetével továbbra is a kertkaput fixírozta, és minden apró mozdulatra megrezzent.
- Anya, nyugodj már meg, minden oké lesz!
- De mi tarthat ennyi ideig?
- Nincs ok idegeskedésre – füllentette remegő hangon Hermione. – Harry és Ginny sokat tudtak, de Aileen még pluszban is rengeteget tanított mindannyiunk számára. Örökölte az apja tehetségét, az biztos!
Ő volt az, aki sosem tudott jól hazudni, de most ennek az ellenkezőjét kívánta, bármennyire is volt az őszinteség nagy híve.
- De mégis! Hogy került hozzátok, és miért bíztok benne olyan nagyon?
- Hagyjuk meg a lehetőséget, hogy ő maga mesélhesse el a történetét - szólalt meg Remus, eltartva a szájától az italos poharat.
Öt perc telhetett el, mire újból mozgást érzékeltek a kertkapun kívülről. Támadásra készre emelt pálcákkal várták, hogy kik a látogatók, és csak remélni merték, hogy Ginny, Aileen és Harry tértek vissza.
Mindhárman szó szerint betántorogtak a kapun. Harry Ginny derekát ölelte, tartva attól, hogy a sokk miatt nélküle a lány elesne, Aileen pedig üveges tekintettel meredt maga elé. Mrs. Weasley rohant, hogy karjába vehesse egyetlen lányát, aki nyugodtan olvadt az ölelésébe.
- Úgy féltem, hogy valami bajotok esik! Mi történt? – zokogta, miközben fejét a lánya hajába temette.
- Mi történt Bellatrixszal és Dolohovval? – kérdezte Remus kíváncsian.
- Meghaltak – suttogta Harry. – Megöltük őket.
- Te szentséges Merlin alsónadrágja! – Mr. Weasley teljesen elképedt a hallottakon. – De… ti?
- Én voltam – motyogta lehajtott fejjel Aileen. – Olyan érzés volt, mintha valami megszállt volna. Először Harryt akartam kényszeríteni, hogy tegye meg, aztán… aztán végül magam tettem meg. Mindkettőt megöltem…
- Úristen… - suttogta halálra vált hangon Mrs. Weasley.
Lupin mindenkinek adott egy-egy poharat, és teletöltötte Whiskyvel, most már mindkét üveg üresen hevert egy kerti asztalon. Ginnyt most már Harry tartotta a karjaiban, és nem is szándékozott még elengedni, megnyugtató érzés volt a karjaiban érzett meleg, aprócska test.
A konyhában foglaltak helyet, ott mindenkinek volt elég hely a hatalmas ebédlőasztal körül. A három felnőtt kíváncsian, válaszokra várva nézett a fiatalokra. Ginny még szinte mindig sokkos állapotban üldögélt, fejét Harry vállára hajtva.
- Aileen, hogy kerültél Harryékhez? - tette fel azt a kérdést Mrs. Weasley, amire a legjobban kíváncsi volt. – Egyáltalán hol voltál ennyi éven keresztül? Meséld el kérlek a történetedet, mindhárman nagyon kíváncsiak vagyunk rá!
- Hát jó – sóhajtott a lány. – Apám megismerkedett anyámmal, de erről Mr. Lupin többet tud majd mesélni.
- Szólíts csak Remusnak, kérlek!
- Oké. Szóval Remus erről többet tud majd mesélni. Egymásba szerettek, és megszülettem. Nem sokkal később Voldemort megölte az anyámat, apa pedig a Durmstrangba küldött engem a Roxfort helyett. Egy rokonomnál éltem, de ő tizennégy éves koromban meghalt, és azóta egyedül éltem. Miután befejeztem most a sulit, apa megkért, hogy jöjjek haza, és segítsek neki. Elmondta, hogy mi történt valójában. Apám annak idején szerelmes volt Harry édesanyjába. – Mr. és Mrs. Weasley meglepődtek, Lupin azonban csak nyugodtan bólintott – a történet ezen részét egyelőre ismerte. – De Harry anyja ugye Harry apját szerette, így nem lehettek együtt. Miután megszülettem, és már Harry is élt, találkoztak újra, és kibékültek. Akkor látta utoljára Lilyt. Miután meghaltak, apám felkereste Pitont, és bocsánatért esedezet, és megesküdött, hogy Ő nem ezt akarta. Dumbledore megengedte neki, hogy vele maradjon, de továbbra is kémként kellett dolgoznia Voldemortnak. Tizenhat éven keresztül minden tökéletesen ment, míg Dumbledore meg nem kérte apát, hogy ölje meg őt, amikor… amikor Dracónak kellett volna megtennie. Dumbledore akarta, hogy apa ölje meg.
- Micsoda? – döbbent meg Mrs. Weasley. Aileen bólintott.
- Dumbledore sosem vesztette el a bizalmát az apámban, és ő mindig is bizonyított. Mikor hazakerültem, megtudtam, hogy Voldemort kezdi sejteni, hogy nem áll mellette, és fél, hogy bármikor fogságba ejtheti, és mivel ő nem tud segíteni, jöjjek én, és karácsonykor Godric’s Hollowban találkoztunk, és elmeséltem nekik is mindent, csatlakoztam hozzájuk, és segítem őket, amiben csak tudom. Körülbelül három hónapot töltöttem apám és Draco Malfoy társaságában. Tanítottak, gyakoroltunk, és közben el-eltűntek halálfalókra vadászni, mint most Remusék. Jó néhány halálfalót eltűntettek, általában nem öltek, csak ha nagyon szükség volt rá, az ő módszerük az volt, hogy kitörölték az emlékezetüket, és elvitték őket egy ismeretlen helyre, ahol új életet kezdhetnek, úgy, hogy soha eszükbe sem jut, hogy ők valaha is halálfalók voltak. Apát és Dracót végül elkapta Voldemort, vagy valamelyik csatlósa, nem sokkal azelőtt, hogy karácsonykor eljöttem onnan. Azóta a fogságában vannak, apám közvetlenül vele, és folyamatosan kínozza, Draco pedig az Azkabanban van.
- És ezt te honnan tudod? – vonta fel a szemöldökét Mr. Weasley.
- Két nappal az eltűnésük után én is vadászatra indultam, és sikerült elkapnom egy halálfalót, aki elmondta mindezt, majd kitöröltem az emlékezetét, mostanra azt sem tudja, hogy ki ő, és egyáltalán valaha is Voldemortnak dolgozott. Muszáj elpusztítanunk őt, vissza akarom őket kapni!
Egy apró könnycsepp csordult ki a szeméből. A konyhára mély csend telepedett, hosszú percekig senki nem akart megszólalni. Az Aileen mellett ülő Ginny gyengéden simogatta a hátát, hátha ezzel meg tudja nyugtatni a lányt.
- Tonks hogy van? – kérdezte végül Harry, megtörve a kínos hallgatást.
- Oh, nagyon jól! – mosolygott Remus. – Nem tudom, hallottátok-e már, de nálunk nem esett erről szó… szóval kisbabánk lesz, bármikor megszülethet!
- Wow, gratulálok! – mondták kórusban a fiatalok.
- Hamarabb is elmondhattad volna – nézett megrovóan, de vigyorogva Harry Remusra.
- Akartam, de mindig történt valami fontos, amit meg kellett osztanunk veletek, aztán pedig nem tudtam kapcsolatba lépni veled… - vonta meg a vállát a férfi.
- Azt hittem, hogy semmi nincs, amit mondhatnál – vonta meg a vállát a fiú. – Egyedül ma próbálkoztam létrehozni a kapcsolatot, de nem sikerült. Mit gondolsz, mi történhetett?
- Nem tudom, egyszerűen nem működik, de csak veled, a többi Rendtaggal képes vagyok kommunikálni…
Szinte hallani lehetett, ahogy Hermione agyában zakatolnak a kerekek, és mélyen gondolkozik azon, mi lehet az oka a hirtelen jött hibának.
- És kisfiú lesz, vagy kislány? – kérdezte Ginny.
- Kisfiú, és Tonks apja után Tednek fogjuk elnevezni… Harry… arra gondoltunk, hogy te lehetnél a keresztapja! Annyi mindent köszönhetünk neked, és mindent egybevetve te lennél a legmegfelelőbb.
- Én? Hű! Ez nagy megtiszteltetés…
- Vállalod?
- Persze! Naná! – vigyorgott a fiú. Ginny arcán is sugárzó mosoly jelent meg, és Ron és Hermione sem tudta elrejteni örömét.
Aileen volt az egyetlen, aki megsemmisült, szomorú tekintettel nézett maga elé a szobában. Néha szipogott egyet, de a könnyek már megálltak, nem szerette volna kimutatni a gyengeségét, ha már ilyen hosszú időn keresztül sikerült magában tartania a fájdalmat.
Most lenne a legnagyobb szükségem arra, hogy velem legyen. Most fáj a legjobban a hiánya. Öltem! Öltem, pedig nem akartam! Most mit fognak gondolni rólam? Meg fognak utálni, főleg Harry. Tudom, hogy azt mutatja, megbocsátott, de akkor is! Ellene szegültem, és kényszeríteni akartam a gyilkolásra…
Draco! Hol vagy most? Annyira nagy szükségem lenne most arra, hogy itt legyél… Kész pokol ez a hely, főleg, hogy tudom, nincs biztonságban, talán nem is él már… bárcsak tudnám, hogy mi van vele, bárcsak vele lehetnék most, hogy átölelhessen, és megnyugtathasson, hogy csak álmodtam ezt az egészet…
Olyan fura hallgatni a boldogságukat. Remusnak gyermeke fog születni, Ginny és Harry is boldogok, ahogy Ron és Hermione is, én pedig szenvedek, bármennyire próbálom elrejteni. Attól még szenvedek. Szükségem lenne az apámra és Dracóra…
Alig várom, hogy az a disznó végleg eltűnjön a föld színéről, és újra boldog lehessek… apával és Dracóval együtt… Bárcsak itt lennének most velem! Bárcsak ne érezném magam a pokolban!
- Van még valami – sóhajtott Harry. – Még valami, amit illene önöknek elmesélnem… Pontosabban Ginnyre vár a feladat, hogy elmesélje…
A lány félve nézett fel a szerelmére, nem igazán érezte magát késznek arra, hogy beszéljen róla. De Harry elszánt tekintettel nézett vissza rá. Bólintott egy aprót, jelezve, hogy nyugodtan elkezdheti.
- Hát, jó, ha biztosan ezt akarod… Szóval… Harry szüleinek halála átverés volt – hadarta. Lupin felkapta az eddig lehajtott fejét, és hitetlenkedve nézett a lányra, ahogy a szülei is.
- Ez nem lehet igaz…
- De, pedig az. Van egy lény, a Végzet Angyala, akit csak én láthatok, és csak én beszélhetek vele. Annak idején elvette Lily és James Potter lelkét zálogként, és csak akkor kaphatjuk vissza, ha Harrynek sikerül végleg legyőznie Tudjukkit. Bármennyire is hihetetlennek tűnik az egész, így van. Nemrég meglátogatott minket a Végzet Angyala, és elmesélt mindent, ami történt. Lily és James nem haltak meg igazán, csupán hosszú időre eltűntek. Az Angyal remélte, hogy Tudjukki hamarabb el fog pusztulni, nem sejthette, amit mi… de erről majd máskor. Szóval, ha Harrynek sikerül legyőznie őt… rosszul mondtam. Amikor Harrynek sikerül legyőznie őt, akkor Harry szülei visszatérnek, mintha mi sem történt volna…
- Ez… ez tényleg hihetetlen – motyogta Mr. Weasley. – Én még soha nem hallottam a Végzet Angyaláról!
- Nem is sokan ismerik a nevét, csupán azon kevesek, akik találkozhattak vele, mint például Ginny – magyarázta Hermione.
- Rátok férne egy kis pihenés – pattant fel Mrs. Weasley. – A szobátok érintetlen, menjetek fel, és pihenjetek egy picit, addig én készítek valami ennivalót…
- Köszönjük szépen, anya – kezdte Ron -, de nem igazán lenne ajánlatos itt maradunk… vadásznak ránk!
- Ugyan, csak egy éjszakát!
- De csak egy éjszakát, Mrs. Weasley – tette hozzá bólintásához Harry.
- Rendben. Hermione, Aileen, ti megkapjátok Fred és George szobáját, most teljesen üres. Ron, Harry, ti is mentek Ron szobájába, Ginny, te pedig a sajátodba!
A vörös hajú lány fintorgott egyet, remélte, hogy az édesanyjának nem fogja szúrni a szemét, ha esetleg Harryvel tölti az éjszakát. Harry megadóan és szomorúan nézett a lányra, amiből rájött, hogy ma éjszaka letehet a fiú közelségéről.
- Harry, beszélhetnénk egy picit? – kérdezte Mr. Weasley. A fiú bólintott.
A ház melletti seprűtároló felé mentek, míg a többiek az emelet felé vették az irányt, Lupin pedig elköszönt, hogy hazatérhessen Tonkshoz, remélhetőleg most már teljes biztonságban.
Arthur gondosan bezárta maguk mögött az ajtót, biztosítva, hogy senki ne nyithasson rájuk, mikor ők nem szeretnék. Mr. Weasley fel-alá járkált, Harry pedig leült az asztal szélére, lelógó lábait lóbálva.
- Miről szeretne beszélni velem, Mr. Weasley?
- Sokat néztelek titeket Ginnyvel. Nagyon szoros közöttetek a kapcsolat…
- Nos… öh… igen – dadogta enyhén elvörösödött fülekkel. – Nagyon szeretem Ginnyt, mindennél jobban…
- Mik a terveid?
- Tessék?
- Mik a terveid a lányommal?
Harryből legszívesebben feltört volna a nevetés, de inkább visszatartotta – nem akarta elveszteni a férfi bizalmát. De nem tudta letagadni, mennyire kínosnak hat számára ez az egész - füle tövéig való elpirulása a bizonyíték.
- Nos, szeretnék vele maradni, ameddig csak ő nem szeretne engem elhagyni, amit nagyon remélek, hogy nem szeretne. Szóval, szeretnék addig vele maradni, ameddig csak élek. Ha vége a háborúnak, szeretném feleségül venni, és remélem, hogy erre Ön is áldását adja.
A férfi eddig teljesen komoly tekintete most csillogott, ragyogóan boldogra váltott. Felnevetett, és magához ölelte Harryt, aki értetlenül viszonozta a mozdulatot.
- Üdvözöllek a családban! Mi lenne annál nagyobb öröm, hogy Harry Potter ténylegesen csatlakozik a családhoz? Örömmel adom áldásomat! De kérlek, nagyon vigyázz a lányomra, nagyon nagy kincs ő nekünk…
- Tudom, ahogy nekem is – bólintott rá a fiú. – Ha ő nem lenne, én már rég valami diliházban feküdnék depresszióban. Ő az, aki vidámságot és boldogságot hoz az életembe, és ő az, aki miatt érdemes élni. Nagyon boldog vagyok, hogy szerethetem őt.
- Menj csak, biztos már nagyon vár rád…
- De…
- Menj már, mielőtt Molly meglátna! – kuncogott a férfi.
Harry mosolyogva biccentett a nevetgélő férfinak, aki egy mugli rádiót kezdett el bütykölni. Bezárta maga mögött az ajtót, és nagy sebességgel kezdett el a ház felé futni, ahol egyből az emeletre vezető lépcső felé vette az irányt. Megállt a lépcsőfordulóban álló szobaajtó előtt, és háromszor kopogott rajta. Ginny hívó hangját hallva benyitott.
- Hát te? Nem hiszem, hogy anyu megengedte, hogy ide gyere aludni… - A lány meglepetten nézett rá, lazán feküdt az ágyon, magára húzva a vastag takarót, ami melegítette őt.
Harry megvonta a vállát, és befeküdt mellé az ágyba. Ginny kényelmesen elhelyezkedett a mellkasán, Harry pedig köré fonta a karjait, szorosan magához húzva. Hallgatták egymás lélegzését és szívverését, majd tíz rövidnek tűnő perc múlva mindketten nyugodt, álomtalan álomba merültek…
Címkék: fanfiction, harry potter, történetek, végzet angyala
0 Comments:
Újabb bejegyzés Régebbi bejegyzés Főoldal
Subscribe to:
Megjegyzések küldése (Atom)
