Harry Potter fanfictions

Huszonkettedik fejezet
A végső játszma
Hermione felsikított, ahogy Draco kínzó fájdalmában a földre rogyott. Lucius élvezettel kínozta saját fiát. Harry előreszegezett pálcával indult meg az idősebb Malfoy felé, aki csak nevetve rázta a fejét, majd Ronra pillantott.
- Nem ajánlom, hogy próbálkozzatok.
Abbahagyta Draco kínzását, aki ezek után már mozdulatlanul feküdt a földön. Hermione felnyögött, és lerogyott mellé. Piszkálni kezdte, élesztgetni, de Draco nem mozdult.
Harry óvatosan nézett körbe, nem jött-e még valaki Luciuson kívül, de csak ők öten voltak a temetőben. A lánc elfeledve hevert a földön, vörös füst áradt belőle, az elpusztulását jelezve. Malfoy elégedetten pillantott végig rajtuk, majd könyékig feltűrt talárjára pillantott, ahol a Sötét Jegy-tetoválás feketén izzott.
- Ne félj, Potter, nemsokára megérkezik az, akire vársz. A Sötét Nagyúr végre elvégzi, amit 17 év próbál.
Sötét füst kíséretében fokozatosan bukkantak fel a még életben maradt halálfalók. Nott, Crak, Monstro, Greyback, és további ijesztő alakok. Vérszomjas mosollyal tekintettek végig a társaságon. Harry vicsorított dühében, Hermione továbbra is Draco fölé hajolt, és pálcája segítségével élesztgette. A fiú végre mocorogni kezdett. Ron pedig forgatta a fejét, esetleges támadási pontot keresve. A testes férfiak közelebb férkőztek a fiatalokhoz, Hermione remegni kezdett Greyback közelségétől, orrát facsarta a talárjából áradó bűz.

---

- Szerinted minden rendben? Miért nem jöttek még vissza? – kérdezte aggódva Ginny.
Fel-alá járkált a nappaliban, miközben Aileen a kanapén ült, felhúzott lábakkal, sötét, merev tekintettel. Néha az ajtó felé pillantott, várva, hogy mikor lép be rajta valamelyik barátja, mikor lép be rajta Draco, és mosolyogva letelepszik majd mellé, és mostantól eltökélte magában, hogy nem lesz olyan zárkózott vele szemben. Azonban Ginny felé nem mutatta nyugtalanságát.
- Nyugi már, Ginny, csak még jobban rám hozod a frászt. Minden oké lesz, biztosan még nem találták meg, amit keresnek.
- De miért nem szólnak? Miért nem jött vissza valamelyikük, hogy segíthessünk nekik? Olyan rossz előérzetem van…
- Ne aggódj már. Valahogy üzentek volna, ha baj van.
- És mégis hogy? – akadékoskodott tovább a vörös hajú.
- Mit tudom én. Harry üzent volna telepatikusan, ahogy a Rend tagjaival beszélt.
- Azt nem hiszem, hogy működik, egy ideje nem tud senkivel beszélni. Különben is, én hivatalosan nem vagyok a Rend tagja, kétlem, hogy a kommunikáció ezen formája velem is sikerülne. Legalábbis úgy emlékszem, annak idején Remus valami ilyesmit mondott neki.
- Ülj le szépen, és játsszunk barchobát. Legalább valamennyire eltereli a figyelmünket. A Durmstrangban is mindig ezt játszottuk a szobatársaimmal, ha a tanárok kínzásnyi mennyiségű feladatot adtak nekünk, és már nem bírtuk idegekkel. Csak gondolj valamire, én pedig kitalálom. Semmi legilimencia! Ez a legfőbb szabály.
Ginny felnyögött, és kénytelen-kelletlen leült a lány mellé, rámosolyodott, és játszani kezdték a világ legunalmasabb játékát – a Weasley-családban legalábbis.

---

Harry remegő kézzel szorította a pálcáját a halálfalók felé, akik egy lépést sem tettek felé. Greyback Hermione és Draco mellett állt, pálcáját rájuk szegezve, vicsorítva, morogva. Crak és Nott Ront fogták körbe, leszorítva a karjait, így a vörös hajú fiú még mozdulni sem tudott, csak fájdalmában nyöszörögni.
- Nem tudsz ellene semmit tenni, Potter – kezdte higgadtan Lucius Malfoy. – Nemsokára ideért a Nagyúr, és mindennek véget vet.
A fiú fejében lázasan pörögtek a gondolatok. Ha nem öli meg először a kígyót, semmi esélye nincs az életben maradásra. De hogy férkőzne Nagini közelébe anélkül, hogy Voldemort rászórja a halálos átkot?
A levegő egyre fagyosabbá vált, és a közérzetüket sem javította a tény, hogy egy temetőben álltak. A halál szele borzolta Harry ébenfekete tincseit. Fújtatott. Már tudta, hogy jön.
Azon nyomban, ahogy felötlött benne a gondolat, meglátta maga előtt a kígyószerű arcot, a hófehér testet, a vékony, szinte csontszerű ujjakat, a kegyetlen mosolyt. Mellette ott tekergőzött a kígyó, ami talán a szabadulást jelenthette számukra.
- Nocsak. Azt hittem, tovább váratsz magadra, Potter. Körülnézett, és meglátta a földön a még mindig füstölgő horcruxot. – Úgy látom, rájöttél a kis titkomra.
- Nem volt nehéz, Tom. Túlságosan óvatlan voltál. Már csak egy valami áll az utamba.
- Nem voltam óvatlan, Potter. Ne merészelj gyengének nézni. Azt hiszed, hogy annyira erős vagy? Azt hiszed, hogy legyőzhetsz? Ne is álmodj róla!
- Nem álmodok. Én élem a valóságot. És azt hiszem, most megöllek. És végre vége lehet mindennek.
- Azt hiszed, megteheted? Kétlem, kisfiú! Gyerek vagy te még ehhez. Én már éltem, mikor a szüleid még csak gondolatban léteztek! Én öltem meg őket. Én vettem el őket tőled.
Látta, hogy Harry tekintetében forr a düh, a kegyetlen vágy arra, hogy gyilkoljon, és direkt provokálta tovább.
- Ne merd a mocskos szádra venni a szüleimet. Semmi jogod hozzá. Miattad vesztettem el belőlünk majd’ tizennyolc évet. És hidd el, nem fogom hagyni, hogy egy nappal is tovább maradjanak tőlem távol!
- Jajj, úgy látom, agyadra ment a velem való hadakozás. Habár… hamarosan viszontláthatod őket. A túlvilágon.
- Tévedsz. Ma itt egy ember fog a túlvilágra jutni, és az te leszel, Tom, nem pedig én. Dumbledoret megölhetted, és megölhetted annyi barátomat, még ha nem is te saját kezeddel. De többé soha nem fog a pálcád, vagy a koszos tested gyilkolni! Hello, Nagini, viszlát Nagini.
Voldemort kínozni kezdte Harryt, aki kevésbé szenvedett ugyan, mint Draco, de hozzá hasonlóan a földre rogyott.
Kívülálló szinte észre sem vette volna a mozdulatot, amivel maga mögé utasította Naginit, hogy ha kell, a saját testével védi a kígyót. De Draco Malfoynak feltűnt. Felpattant, és Avada Kedavrát motyogott felé, mielőtt Voldemort észrevehette volna.

---

Valaki kopogott az ajtón. Ginny pattant fel először, de mielőtt az ajtóhoz sietett volna, magához vette pálcáját. Kinézett a kukucskálón, ahol Remus Lupin nyúzott fejével találta szembe magát.
- Ginny, engedj be, én vagyok az, Lupin.
- Honnan tudjam biztosan?
- Mi történt Godric’s Hollowban?
- Egyesült a patrónusod a Harryével, aztán Aileennal együtt jöttetek vissza az Odúba. Aztán megkértem Harryt, hogy legyen a gyerekem keresztapja, aki egyébként tökéletesen egészségesnek tűnik.
Ginny szinte feltépte az ajtót, és az idősödő varázsló nyakába vetette magát.
- Mondd, hogy otthon minden rendben van, mondd, hogy senkivel nem történt semmi baj, mondd, hogy mindenki életben van. Kérlek, Remus!
- Otthon minden rendben – mosolyodott el a varázsló, de a szeme továbbra is komor volt.
- Akkor hogyhogy itt vagy? Egyáltalán hogy találtál ide?
- Nem működik a Fidelius. Próbáltam üzenni Harrynek, de nem sikerült, és aztán arra gondoltam, megpróbálok hozzátok hoppanálni, és sikerült. Hónapok óta próbállak megtalálni titeket, de nem sikerült eddig soha.
- És ez mit jelent? – állt fel most már Aileen is, és az érkezőhöz lépett.
- Nem tudom. Halvány lila gőzöm nincs. De van egy kis probléma.
- Mi az?
- Mértéktelen nagy sötét mágiát érzékeltünk a Little Hangletoni temetőből, és néhány halálfaló, akiket figyeltünk, nyomtalanul eltűnt.
- Harryék ott vannak! – kapta a szája elé a kezét ijedten Ginny. – Honnan tudjátok, hogy figyelni kell a helyet?
- Mordon mondta. Harry ott járt, mikor Tudjukki visszatért, és javasolt volt a helyszín figyelése.
- Azonnal oda kell mennünk – jelentette ki Aileen.
Tekintete ezúttal éles volt, és a harc eljövendölt fénye csillant meg benne. Visszaszaladt a pálcájáért, magára kanyarította sötét köpenyét, majd elindult kifelé.
- Na, mi van? Mire vártok? Talán megvárjátok, mire már csak holttesteket találtok?

---

Voldemort ijedten pillantott hátra, mire Harry kihasználta az alkalmat, hogy közelebb férkőzhessen hozzá. A kígyó ledobta magáról pikkelyes bőrét, sziszegett, rángatózott, majd nem mozdult többé. Harry Draco felé biccentett.
- És most már tényleg csak ketten vagyunk, Tom. Egyet kérek. Ne vond be a csatlósaidat. Csak te, és én.
A kígyóarcú megszorította Harry csuklóját, majd halk pukkanás kíséretében elhagyták a temetőt. Néhány halálfaló szintúgy eltűnt, mikor uruk távozott. Egyedül Malfoy, és a Hermionét őrző Greyback maradt a helyén. Lucius ezúttal Ron felé közelített pálcájával.
- Hova mentek? – kérdezte meglepődve Ron.
- Nem tudom – vonta meg a vállát Draco. – De Potternek igaza volt. Ezt nekik kell elintézniük. Ő a Kiválasztott, nem? Csak ő győzheti le.
- Ha itt ma valaki győzni fog, akkor az a Sötét Nagyúr lesz – morogta Greyback, hatalmas adag nyálat csorgatva Hermione köpenyére.
Ez volt az a pillanat, amit Ginny, Aileen és Lupin választottak az érkezésre. Az összes halálfaló, sőt, még Draco is pálcát rántott, és harca készen várta őket.
Lupin egy jól rögtönzött mozdulattal megátkozta Luciust, aki elterült a földön. Greyback tovább morgott, majd mintha egy vigyort eresztett volna meg Lupin felé.
- Nocsak, úgy látom, újra találkozunk.
- Greyback – sziszegte a varázsló. – Gin, Aileen, menjetek Ron és Draco mögé, Malfoy, vidd magaddal Hermionét. Ez a kettőnk meccse.
- Hol van Harry? – kérdezte Ginny, mikor odaért bátyjához.
- Elment. V-V-Voldemort elvitte. Harcolni fognak. Valahol. Fogalmam nincs, hogy hol.
- MICSODA? Hagytátok, hogy vele menjen?
- Szerinted volt más választásunk? Kígyópofi fogta, és dehoppanált! De úgysem tehettünk volna semmit – magyarázta Draco. – Ez a kettejük meccse.
Greyback néha-néha csattogtatott egyet fogaival, és fényes átkok repültek egymás felé a két férfi által. Lucius még mindig mozdulatlanul feküdt a földön, széttárt karokkal. Draco megvetően lenézett rá, majd egyenesen az arcába köpött.
- Megérdemelte a szemét nyomorék. Köszönöm, édesapám, hogy ráébresztettél, mekkora egy tahó voltam egész életemben – hála neked.

---

- És most ki fog megvédeni, Potter? Nincs már Dumbledore, nincsenek már a szüleid… most ki áll eléd, hogy megvédjen a halálos átkomtól?
- Senki. Nem kell senki, hogy megvédjen. Én fogok nyerni.
Godric’s Hollowban álltak, a Potter család régi házának hátsó udvarán. Harry szívét megtöltötte valamilyen meleg, jóleső érzés, nyugalmat erőltetve rá. Ott fejeződik be minden, ahol elkezdődött. Az ő házukban, ahol a sebhelyét szerezte, ahol elvették a szüleit, és ahol talán végre visszakaphatja őket. Ginny hangját hallotta a fejében.
- Küzdj. Harry, kérlek, küzdj. Benned van minden reményünk!
Zöld-piros-sárga átkok repkedtek mindenfelé, hol Voldemort pálcájából, hol Harryéből, de egyik sem találta el a másikat. Harry ügyesen tért ki a zöld, halálos átkok elől, míg Voldemort szimpla pajzsbűbájjal védte Harry Capitulatus-ait, vagy épp kábításait.
- Nem gondoltam volna, hogy még mindig a lefegyverző bűbáj mögé bújsz. Egyszer bejött, de még egyszer nem fog, megnyugtatlak – mondta síron túli hangon Voldemort. Újabb zöld színű átok indult meg Harry felé, de most sem sikerült eltalálnia.
- Nem fogsz legyőzni. Bennem még mindig több van, mint benned.
- Na persze, már megint a nem létező szeretet védőbűbájáról beszélsz. Annak rég vége!
- Nem élhet egyik, míg él a másik. Nem tudtad? Ez vár ránk. És te már éltél eleget, Tom. Én még nem. Rám még vár a jövő, de neked már véged! Én tudok szeretni! Az egyetlen dolog viszont, amit irántad tudok érezni a gyűlöleten kívül, az a sajnálat. Sajnálom, hogy ez lett belőled. Hol van az a fiú, aki olyannyira szerette azt a Miranda nevű lányt? Hová tűnt? Valahol ott van mélyen, vagy esetleg már meghalt az érzés? Szerintem az utóbbi.
- Ne merd kimondani a nevét! Nem tudsz semmit, te semmirekellő! Avada Kedavra!
- Capitulatus!
A két fénnyaláb újból összecsapott, ahogy három évvel ezelőtt a temetőben. Harry pukkanások sorozatát hallotta maga mögött, de a figyelmét nem vette le az ellenfeléről. Két kézzel szorította a pálcát, ami erős remegésbe kezdett – a Voldemorté szintúgy.
- Harry! – hallotta maga mögött Ginny hangját.
Erőltette magát, hogy ne nézzen hátra, hiszen az a vesztét jelentheti.
- Nincsenek már horcruxok, Tom, nincsen, ami megvédjen! Egyetlen egy darabod van életben… Tudtad, hogy én is horcrux voltam? – Látta a meglepett fényt a vörösen izzó szemekben. – Úgy bizony. Mikor ugyanitt tönkretetted az életemet, belőlem is csináltál egyet, de annak már réges-rég vége.
Draco Aileen kezét szorította, míg Ron Hermionét ölelte. Ginny állt mindegyikük előtt, lángoló tekintettel. A szél tépte a haját, de ő csak Harryt nézte. A vörös Capitulatus egyre előrébb tört Voldemort felé, míg a pálcájáig jutott. Az megrepedt, és eltört, míg az bűbáj elérte a kígyószerű testet.
- Neeee! – ordított fel fájdalmában Denem. Térdre rogyott, bőre, talárja foszlani kezdett, majd egyszerűen eltűnt.
- Vége? – kérdezte Hermione, aki mindeddig csukott szemmel bújt Ronhoz.
- Azt hiszem – motyogta Aileen. – Ennyit ért a nagy varázsereje.
Harry megtántorodott, és ő is a földre bukott. Ginny rohant mellé, könnyeket hullatva köpenyére. Harry zihálva, csukott szemmel feküdt, a lány, pedig sírt.
- Vége… - suttogta Ginny. – Vége, szerelmem.