Harry Potter fanfictions

Huszonegyedik fejezet
A lélek őre
A napok alig észrevehetően peregtek tovább. Aileen továbbra sem volt hajlandó beszélni, sem Dracóval, sem senki mással az egész házból. Emésztette apja halála, és bűntudat mardosta. Ha nem megy el felelőtlenül Dracóért, nem hal meg. Ha előlép, és átadja magát a halálfalónak, nem hal meg. Annyi ha kavargott a fejében, hogy kezdett beleőrülni.
Harry és Ginny csendben ünnepelték meg az évfordulójukat, nem tartották megfelelőnek az időpontot a bulizáshoz, és a hangulat fokozásához. Aileen most vesztette el az édesapját, és egyikük sem tudta átérezni a fájdalmát. Habár Harry szülei sem voltak a fiúval, ő egyáltalán nem ismerte őket, nem élhetett velük eddig, és nem érezhetett fájdalmat akkor, amikor elmentek. Egyáltalán nem tudta, mit él most át Aileen.
Zombiként mozgott a házban, csak annyit evett és ivott, ami épp elég volt az életben maradáshoz. Draco óránként próbált beletuszkolni egy kis energiát, próbálta javítani a kedélyét, kisebb-nagyobb sikerekkel. De megszólalni nem akart továbbra sem. Az egyetlen szó, amit hallani lehetett tőle, az apa volt. Ginny gyakran látta őt sírni, próbálta vigasztalni, de semmi nem segített.
Harry többször próbált kapcsolatba lépni a Rend tagjaival, de egyelőre senkitől nem kapott választ kérdéseire. Tudni szerette volna, mennyire fajult el a helyzet, mióta Voldemort tudomást szerzett a roxforti látogatásukról, illetve arról, hogy Draco megszökött Azkabanból.
Egy ízben Lupin hangját vélte hallani a fejében, de a másodpercnyi beszédfoszlány után nem szólalt meg senki, így Harry a stressznek tudta be a hangokat.
Sokszor járt az agya a múlton, és azon, hogy kiket vett már el tőle ez az évtizedes háború. Arra gondolt, hogy mennyi fájdalmat, és hány könnycseppet okozott emberek százainak, ezreinek egyetlen gonosz varázsló, aki a világ uralmára akar törni, és el akar pusztítani egy embert, Őt magát, Harry Pottert.
A konyhaasztalnál ült, és aggódó oldalpillantásokat vetett az éppen főző Ginnyre. Mi lenne, ha Ginny nem lenne itt velük? Mit tett volna vele Voldemort, ha rájön, mennyire fontos nekem? Ez sem jó, az sem jó. El kellett volna bújtatni…
A lány megérezte Harry félelemmel teli tekintetét a hátán, és rámosolygott. Ettől a mosolytól a leghidegebb szív is azonnal felmelegedett volna.
- Édes, drága Harrym. Mi jár a fejedben?
- Semmi. Csak úgy elgondolkoztam ezen az egészen. Mit kaptam, mit vett el tőlem ez a dolog. – Nem akarta megmondani, hogy csupán őt félti, hiszen nem egyszer vitatkoztak már ezzel kapcsolatban.
A lány letelepedett Harry ölébe, és átkarolta a nyakát. Cuppanós puszit nyomott az arcára, majd ismételten rámosolyodott.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Anyukád és apukád vissza fognak jönni, és akkor végre olyanok leszünk, mint egy igazán nagy, és boldog család.
- Honnan vagy te ebben olyan biztos?
- Megérzés. És tudod, a női megérzéseknek sosem szabad ellent mondani, mert azok úgy vannak, és kész.
- Hát, neked legyen igazad. Mi ez az ínycsiklandó illat?
- Majd meglátod! – Ginny felpattant Harry öléből, és a gáztűzhely felé táncolt, majd kavargatni kezdte az ebédet.
Tényleg minden ilyen egyszerű lenne? – gondolta magában Harry, majd mosolyogva nézte tovább párját.

---

- És akkor most megint ott vagyunk, ahol a part szakad – sóhajtott Ron.
Az idő már éjfél körül járhatott, de még mindannyian a nappaliban üldögéltek, és teóriákat gyártottak az utolsó horcrux helyéről. Aileen még most sem adott túl sok segítséget, habár már néha-néha benyögött egy-egy gondolatot.
- Minél gyorsabban el kellene intéznünk ezt az apróságot – mondta Draco. – A hatalma egyre erősödik. Elkapta Pitont, engem, és még oly sok mindenkit. Lassan mindenkit elveszítünk…
- Kik vannak még nála? – hajolt előre Harry.
- Elkapta Kingsleyt, ő is az Azkabanban van, de ő még egész jól bírja. Hiába kínozza, nem vallotta be, hogy hol vagy.
- Nem is tudja pontosan. Senki nem tudja pontosan, hogy hol vagyunk.
- Akkor lehet, hogy ez van a segítségére.
- Folytasd. Kiket még? – sürgette Ron.
Hallani szeretett volna a családjáról, azt szerette volna hallani, hogy mindenki rendben van, és senki miatt nem kell aggódnia. Hogy nyugodtan hajthatja este álomra a fejét…
- Egy ideig elkapta Lupint, de neki sikerült elszöknie a karmai közül. Még nem hozatta be az Azkabanba, valahogy kijátszotta a halálfalókat, mikor a búvóhelyén tartották fogva. Róla azt suttogták, hogy nem is találják sehol.
Harry ajkát egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Nagyon remélte, hogy rendben vannak, Ő és Tonks, valahol együtt, és nem bánthatja őket sem senki.
- A családom? – nyögte Ron.
- Róluk nem hallottam semmit, akkor bizonyára nem tudták megtalálni a… lakásotokat.
- Hála az égnek! – mosolyodott el Ginny. – Azt hiszem, amíg rosszat nem hallunk róluk, addig nem kell aggódnunk, és így kevésbé vágyok arra, hogy valami jót halljak.
- Visszatérhetnénk az eredeti témánkhoz? – emelte fel a fejét Hermione egy jegyzetfüzet felől.
Egy ideje csak firkálgatott, és gondolkozott, már ő volt az egyetlen a jelenlévők közül, akinek az agya a horcrux körül forgott.
- Igen? Ötlet?
- Nekem azt hiszem, van – gondolkodott el Harry. Hermione kíváncsian nézett rá, ahogy a többiek is. Még Aileen is érdeklődést mutatott iránta. – A temető. Tudjátok, ahol negyedikben… ahol negyedikben jártunk Diggoryval. Ahol…
- Ahol megölte – segítette ki Draco szenvtelen hangon.
- Igen. Szóval, valamennyire csak közel állt hozzá az a hely. Az apja ott van eltemetve, és bármennyire is gyűlölte… sokat jelent számára az a hely. Ott tért vissza újra az „élők” sorába, hangsúlyozom, azért idézőjelben, de…
- Van benne valami – bólintott rá Aileen. Draco rámosolygott, és megszorította a kezét. – A legjobb lenne, ha most azonnal mennénk, és ellenőriznénk.
- De az a temető óriási, Harry! – mondta Hermione. – Hol kellene keresnünk?
- Én azt javaslom, nézzünk meg az idősebb Tom Denem sírja környékén. Aztán ha ott nem találjuk, jöhet a B-terv.
- És mi a B-terv?
- Nem tudom.

---

Ginny végül hosszas unszolás után ott maradt a házban, hogy Aileen ne maradjon egyedül. Egyikük sem akart kimaradni a keresgélésből, de Draco kerek-perec megtiltotta Aileennak, hogy eljöjjön az őt ért megrázkódtatás után. Nem tudna reálisan gondolkozni, ami lehet, hogy hátráltatná őket. Harry pedig továbbra is féltette Ginnyt, így abban maradtak, hogy ő az, aki vigyáz rá. Harry hoppanált a többiekkel, ő volt az egyetlen, aki pontosan tudta, hol helyezkedik el a temető.
A környéket csend, és sötét köd borította. A sírkövek eléggé elhanyagoltnak tűntek. Harry egyből azon a helyen bukkant fel, ahol annak idején újra egymásnak feszültek Voldemorttal. Felrémlettek benne a régi emlékek, és undorodva tekintett rá a feltört sírra, amin a Tom Denem név állt.
- Egészen üresnek tűnik – jegyezte meg Draco. – És nem is érzem a mágia jelenlétét.
- Ilyenkor lenne jó, ha még tudna fájni a sebhelyem egy horcrux jelenlétében… - forgatta a szemét Harry.
Különváltak, és párban kezdtek körülnézni. Hermione Ronnal ment, így Harry párja természetesen Draco lett.
- Köszönöm, hogy segítesz nekünk – suttogta Harry, miközben a sírkövek feliratait olvasta. – Tudom, hogy nem könnyű, de… lehet, hogy szükség lesz még rád.
- Én pedig tudom, hogy nektek sem könnyű elviselni engem, hiszen annyi éven át megkeserítettük egymás életét…
- Te kezdted – mosolyodott el a fekete hajú.
- Felejtsük el a múltat. Most már egy másik jövő áll előttünk, nem az, amire elrendeltettünk.
- Harry! – hallották a távolból Hermione fojtott hangját. – Gyertek csak ide! Azt hiszem, találtam valamit.
A két fiú futva tette meg a köztük lévő húszméteres távolságot. Hermione tátott szájjal meredt egy egészen újnak tűnő fejfára, aminek a tövében friss virágok hevertek.
Miranda Denem
Szerettünk életedben, szeretünk azon túl is.
- Gondolod? – nézett Harry Hermione felé. A lány bólintott, majd egy ügyes varázslattal eltűntette a földet a sír fölül.
A koporsó sötét fából készült, ápoltnak, drágának nézett ki. Egy ezüstlánc volt ráerősítve, egy nyitott medállal, benne egy nő, és egy férfi képe. A nő fiatal volt, gyönyörű, és mosolya melegséggel töltötte el a rá pillantót. A bal oldalon pedig egy jóképű, fiatal férfi képe látszódott, kissé kopottabb volt, mint a másik.
- Ez ő. Ez Voldemort. Körülbelül így nézett ki a naplóból kilépő horcrux másodikban.
- Ez lehet az? Vajon ez az utolsó horcrux? – kérdezte Ron, aki világító pálcáját a gödör fölé emelte.
- Szerintem igen! Megtaláltuk, Harry! – sikította örömében Hermione. – Megvan az utolsó!
Harry mosolygott, majd kiemelte a láncot. Az szinte égette a bőrét, az ujjait kellemetlen fájdalom töltötte el. Lerakta maga elé a földre, és hagyta, hogy Hermione és az átkozótűz tegye a dolgát.
- Szép jó estét, Potter, és kedves társasága – hangzott fel egy jól ismert, émelyítő hang a hátuk mögött. – Szia, Draco.
Harry és Draco egyszerre fordultak a férfi felé, majd Draco elundorodó képpel emelte felé a pálcáját.
- Jó estét, apám. Viszlát, apám! – Átkot röpített felé, de a férfi gyorsabb volt…