Harry Potter fanfictions

Hetedik fejezet
Ha végre siker koronázza a munkát
 

Harry döbbenten nézett a házimanóra. Időközben Ginny is felébredt, ahogy eltűnt róla Harry meleg kezének ölelése. Értetlenül kapkodta a fejét Harry, Wendy és Dobby között, előtte azonban felsikított. Miranda Denem… Harry pontosan tudta, hogy Tom Denemnek sem húga, sem pedig nővére nem volt, így nem nagyon tudta összerakni a részleteket. Még mindig nem értette, ki lehet az a Miranda Denem.

- Miranda Denem? Ki az a Miranda Denem, Wendy? – kérdezte Harry. A manó szinte remegett a félelemtől. Ginny felhívta az ágyra, hogy üljön le, helyezze kényelembe magát.

Halk kopogás hallatszott az ajtó felől, Harry betessékelte Ront és Hermionét, akik Ginny sikolyára ébredtek fel. Döbbenten néztek a két látogatóra.

- Ki ez, Harry? – kérdezte Hermione.
- Ő Wendy. Miranda Denem házimanója volt…
- Miranda DENEM? – Harry bólintott.
- Wendy, kérlek, meséld el nekem Miranda történetét…

A manó előredőlt, és félelemtől csillogó szemmel nézett a fiatalokra, majd Dobby felé fordította a fejét, aki bátorítóan biccentett neki, hogy kezdje el.

- A gazdám elég fiatal volt, amikor Wendy hozzá került. Akkor fejezte be az iskolát, és akkor költözött abba a nagy házba, ahol dolgoznom kellett. A gazdám, Miranda Prewett volt, egy neves varázslócsalád aranyvérű leszármazottja. Nagyon kedves volt Wendyhez, jobb gazdát senki sem kívánhatna magának. Aranyszívű teremtés volt, ritka nagy kincs a varázslók világában.

A manó szünetet hagyott, Harry pedig mérlegelni kezdte az eddig hallottakat. Tehát a Denem nem az eredeti neve volt, aranyvérű volt, fiatal, kedves és szép. De azt még most sem tudta összerakni, mi köze a Denemekhez. A manó tehát folytatta.

- A gazdámnak volt egy udvarlója, még az iskolás időkből, és ez a fiú gyakran eljárt a gazdámhoz. Kívülről nagyon jószívű, kedves és nemes fiúnak nézett ki, és gazdám ezt is gondolta róla, ám, ha gazdám nem volt ott… A fiú szörnyen tudott viselkedni azokkal, akik szerinte nem érdemelték meg a figyelmét. Wendy is ezek közé tartozott. Wendy nagyon félt gazdám udvarlójától, és sajnos a legnagyobb félelme valóra vált, mert a gazdám feleségül ment hozzá, Wendy bármennyire is kérlelte, hogy ne tegye. Félt attól az embertől. A Denem fiú hamarosan beköltözött a házba, és attól fogva Wendynek szörnyű élete lett, ha a gazdám nem volt otthon. Az úrfi szörnyen bánt Wendyvel… Wendy rettenetesen félt tőle, és rájött, hogy ha bármit is mond az asszonyomnak, ő úgysem hallgat rá. De Wendy nem tudja megvédeni a gazdáját...

Harry, Ron, Hermione és Ginny tátott szájjal bámulták a manót. Innen kezdve már nem volt nehéz összerakni a történetet. Voldemort, akkori nevén Tom Denem feleségül vette Miranda Prewettet, és hozzáköltözött. Azt, hogy ez szerelemből, vagy érdekből történt Tom Denem részéről, senki sem tudta.

Wendy szeméből hatalmas könnycseppek hullottak a padlóra, és minden hang megakadt a torkán. Dobby a hátához sétált, és gyengéden csitítgatni kezdte szegény teremtést. Harry hatalmas szemeket meresztett barátai felé.

- Wendy… Wendy… nem tudja tovább mesélni – szipogta. – Wendy nem bírja ezt a részt!
- Wendy – szólalt meg hirtelen Hermione. – Megengeded, hogy Harry legilimentáljon? Akkor nem kellene elmesélned a történteket… - A manó hevesen bólogatott, Hermione pedig biccentett Harrynek.

A fiú remegő kézzel felemelte a pálcáját az éjjeliszekrényről, és egyenesen a szipogó manó fejéhez emelte.

- Legilimens!

Harry becsukta a szemét, is mire kinyitotta, a manó gondolataiban járt. Egy hatalmas ház nappalijában állt, ahol a húszéves-forma Tom Denem, és a hasonló korú Miranda Denem üldögéltek, és nemsokára Wendy lépett be a szobába, egy tálcát egyensúlyozva a kezeiben.

- Biztos vagy ebben, Miranda? – kérdezte a fiatal Denem. A nő bólintott.
- Teljesen biztos, csak ez lehet a magyarázat.
Wendy gyanúsan méregette a férfit, aki összeszűkült szemmel nézett vissza rá.
- Köszönjük, Wendy, elmehetsz! – biccentett a nő. Wendy elindult a konyha ajtaja felé, és behúzta maga mögött, de egy kis résen tovább nézte a beszélgető házaspárt. – Biztos vagyok benne, Tom. És tudom, hogy meg tudod csinálni, csak kérlek, várj még vele!
- Egy már megvan. De a többi… úgy érzem, hogy tönkre fog menni az életem, ha ezt kell csinálnom…
- De ez az egyetlen megoldás, hogy örök légy…
- Én félek, Miranda… Félek, hogy nem tudom még egyszer megtenni!

Harry szintén a konyhaajtó résén keresztül hallgatta a beszélgetést, ahonnan a manó. Értetlenül nézett maga elé. Voldemort fél? Az nyilvánvalóvá vált számára, hogy a horcruxok készítéséről van szó. De hogy Voldemort fél, és Miranda éppen rábeszéli? Vajon csak játssza magát, vagy valóban így érez?

- Figyelj. Tudom, hogy félsz, de te akartad. Egyszer már sikerült, miért ne sikerülhetne még egyszer? És tudod jól te is, hogy ez az egyetlen megoldás, hogy elérd a célodat, Tom...

A manó hirtelen emléket váltott, még mielőtt Harry felfogta volna, hogy mi is történt igazán. Ezúttal szintén a nappaliban voltak, de már sok minden megváltozott. Az ajtón belépett Tom Denem, sokkal idősebbnek nézett ki, mint az előző emlékben. Az arca beesett volt, már-már kígyószerű, Harry feltételezte, hogy túl van az újabb, vagy akár több újabb horcrux készítésén is.

- Látod? Ez lett belőlem, hogy tetszik? – kérdezte Voldemort ingerült hangon Mirandától. Wendy egy ajtó mögül hallgatta a történéseket. – Ezt akartad? Tessék! Gyilkos vagyok! Egy egyszerű szemét állat, egy gyilkos!
- Tom… nyögte félve a nő. Szeme tele volt könnyel, néhány csepp lefolyt az arcán is. – Én…
- Hallgass! És ne hívj Tomnak. Az én nevem már nem Tom többé…
- Tudom, hogy milyen nevet használsz, de nekem akkor is Tom maradsz! Az én Tomom…
- Én már nem a te Tomod vagyok… én már nem az vagyok, akit megismertél, akibe beleszerettél! Nem vagyok képes szeretni többé!
- De Tom…
- Nem vagyok Tom! – ordította. A Harry mellett álló Wendy megrezzent, és könnyeket hullatott a földre.
- Miért jöttél ide? Hogy az orrom alá dörgöld? Hogy bánts? Tom! Én szeretlek!
- De én már nem! – vágta rá a férfi. Felemelte a pálcáját, és halkan elsuttogta az átkot. - Avada Kedavra!

Zöld fény repült a nő felé, aki ernyedten hullott a földre. Wendy sikítani akart, de nem jött ki egy hang sem a torkán. Harry a nappaliba sétált, és egyenesen Voldemort mellett állt meg. Felnézett a arcára, és döbbenten vette észre, hogy a varázsló szeméből könnyek potyognak.

- Sajnálom, Miranda, muszáj volt ezt tennem… sajnálom, szerelmem… neked lesz jobb…

Előhúzta a zsebéből Hugrabug kelyhét, az emeletre sétált, és mire lejött, már nem volt nála. Harry hátranézett, és a manó eltűnt, és lassan a ház is halványulni kezdett előtte. Néhány másodperccel később újra a szobában bukkant fel.

- Te jó ég… - sóhajtotta. Hermione, Ginny és Ron kíváncsian fürkészték az arcát. – Köszönöm, Dobby, tényleg nagyon sokat segítettél. Most jobb, ha visszamentek a Roxfortba, még mielőtt valaki észrevenné, hogy engedély nélkül eljöttetek. Wendy! Hol találom Miranda házát?
- Nem messze Londontól. De ha Harry Potter az emlékben látottakra koncentrál, akkor oda juthat!
- Köszönöm, Wendy, és neked is Dobby. Menjetek!

Dobby boldogan ugrándozott, hogy segíthetett Harrynek, majd dehoppanáltak Wendyvel együtt. Harry nagyot sóhajtott, és hátradőlt az ágyon. Szaporán vette a levegőt, és barátai fürkésző tekinteteibe nézett.

- Tudom, hol a kehely – jelentette ki.
- Micsoda? De hát… hogy? – kérdezte értetlenül Ron.
- Wendy emlékeiből. Tom Denem feleségül vette Mirandát, és tényleg szerelemből, nem érdekből. Miranda vette rá a horcruxok elkészítésére, Denem félt. Nem akart gyilkos lenni, de végül mégis azzá vált. Miranda Denem volt minden okozója, ő késztette egy utáni további horcruxok készítésére...
- És hol van most ez a Miranda? Hol van a kehely? – kérdezte Ginny.
- Miranda meghalt. Voldemort megölte, amikor már túlontúl eluralkodott rajta a gyilkolási ösztön. Nem értem, miért, de megölte. És az ő házában rejtette el a kelyhet.
- És tényleg szerette? – tátotta el a száját Ron. Harry bólintott.
- Úgy bizony. Úgy gondolom, ő lehetett az egyetlen ember, akit szeretett, de végül a túlzott hatalomvágy őt is legyőzte.
- Ezt én el sem tudom hinni – nyögte Ron. – És most mihez kezdünk?
- Ha eléggé felkészültünk, akkor elmegyünk Miranda házába, és megkeressük a horcruxot, valahol az emeleten rejtette el, azt nem láttam, hogy hol, Wendy nem követte. De biztos vagyok benne, hogy ott van…

---

Egy hétig nem mertek lépni. Szépen lassan beköszöntött az október, az időjárás jóval hűvösebbre váltott. Hermione minden nap könyveket falt, hogy egy esetleges védőbűbájt, vagy támadást meg tudjon törni, Harry pedig a horcruxokon gondolkozott. Még ha meg is találják a Denem-Prewett házban a kelyhet, hogy fogják elpusztítani? Mivel?

Harry gyakran visszakalandozott Wendy emlékeibe. Voldemort és a szeretet. Kezdte megérteni, miért is gyűlölte és vetette meg annyira ezt az érzést a mágus. Az egyetlen ember, akit valaha szeretett, meghalt, méghozzá Ő maga ölte meg. Át tudta érezni a helyzetét: elvesztette az egyetlen embert, akiért érdemes lett volna normális életet élni.
Kopogást hallott a Ginnyvel közösen használt szobájuk ajtaján. Igent motyogott, és Hermione lépett be, majd leült mellé az ágyra.

- Szerintem mennünk kellene. Ma, vagy holnap, de mindenképpen – jelentette ki.
- Úgy véled, hogy készen állunk?
- Úgy. Az álruháink tökéletesek, ha kell, akkor használjuk a köpenyt is. Muszáj megkeresnünk, még mielőtt bárki is rájönne, hogy tudunk róla. Már egy hete csak készülünk, rengeteg varázslatot és bűbájt áttanulmányoztunk, mindannyian, és úgy gondolom, hogy eljött az ideje, hogy meglátogassuk.
- És aztán mit csinálunk vele? Hogy pusztítjuk el, ha halvány lila gőzünk nincs arról, hogy mivel lehet megölni egy horcruxot?
- Neked nincs, de nekem van. Attól, hogy a könyvtárban nincsen könyv a horcruxokról, az még nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs könyv róluk. Igenis van. A horcruxokat nagyon erős varázslattal ellátott dolgokkal lehet elpusztítani. Mint például egy Baziliszkusz mérge, ahogy te csináltad másodikban.
- Oh, ez roppant egyszerű. Hány Baziliszkusz foga van tartalékban nálunk, hadd számoljam csak össze! – ironizált kedvtelenül Harry.
- Vagy szerezzük meg Griffendél kardját.
- Az is nagyon egyszerű! Nem is tudom, hány halálfaló is van a suliban? Vagyis… először is, hogy akarsz bemenni a Roxfortba?
- Nem tudom, Harry, de valamit nagyon sürgősen kell szereznünk, mert gondolom, nem a legjobb módszer egy ilyen átkozott tárgyat sokáig őrizgetni…
- Először inkább szerezzük meg, majd utána beszélünk az elpusztításáról. Szóval, azt gondolod, hogy eljött az ideje elmenni Miranda és Voldemort házába?
- Igen, azt. Még ma. Szedjük össze a cuccainkat, és hoppanáljunk oda, ha koncentrálsz a házra, akkor biztosan ott leszünk…

El sem akarta hinni, hogy eljutott idáig. Egy újabb horcruxot találtak meg, amihez semmi nyom nem volt. Már csak két ugyanilyen siker, és kész. Akkor már vége lesz mindennek, akkor eldől, hogy ki lesz a vadász, és ki lesz az áldozat.
Harry lement az előszobába, vállára vetette a hátizsákot, pálcáját a kabátja zsebébe süllyesztette, és várta a barátait, akik néhány perccel később követték a példáját.

- Ginny, jobb lenne, ha te inkább maradnál – sóhajtotta Harry.
- Nem! – vágta rá a lány. – Nem azért jöttem veletek, hogy itt üljek, mikor ti elmentek, ki tudja hová, és ki tudja, mi vár ott rátok. Nem, arról szó sem lehet, drágám, hogy én itt maradjak, és halálra izguljam magam!
- Harry, szerintem Ginnynek igaza van – mondta Hermione. – Nem lenne jó, ha itt maradna. Jobb, ha jön…
- Jó, de meg kell ígérned, hogy követed az utasításainkat. Ha azt mondom, hogy menekülj, akkor tényleg menekülj, és semmi replikázás!
- Jó, megígérem – mondta a lány.
- Akkor, indulhatunk? – kérdezte Ron. Már nagyon izgatott volt, hogy végre tehetnek is valamit, nem csak ülnek, és várnak, hogy az ölükbe hulljon valami.
- Azt hiszem – vont vállat Harry. – Vesztenivalónk nem nagyon van, és más ötletünk sincs sok. De én biztos vagyok benne, hogy a kehely ott lesz, láttam, amit láttam. Ott van.
- Nagyon remélem – sóhajtott Ron. – Na, induljunk!

Egymásba karoltak. Ginny magához szorította a láthatatlanná tevő köpenyt, miközben Harry erősen London külvárosára és arra a házra gondolt, amiben Wendy emlékeiben járt. Jött a szokásos rántó érzés, és nem sokkal később egy kétemeletes, elhagyatott ház előtt bukkantak fel. Harry bele sem mert gondolni, hogy mégiscsak sikerült.

---

- Hát, itt vagyunk – sóhajtotta.
- Biztos, hogy ez az a ház? – kérdezte hitetlenkedve Ron.
- Szinte biztos – bólintott Harry.
- Szerintem is. Varázslat közelségét érzem – mondta Hermione. – Szerintem menjünk be…

Ahogy beléptek a házba, bebizonyosodott előttük, hogy itt tényleg nem járt évek óta senki. Vastag porréteg uralt minden egyes bútordarabot. A kis előszobából egy ajtó vezetett a nappaliba, ahol egy-egy lepedővel voltak letakarva a bútorok. A lépcső korlátját is por fedte, amin az emeletre lehetett feljutni.

- Nos, az emlékben Voldemort az emeletre vitte a poharat, szóval nyilvánvaló, hogy ott kellene kezdenünk a keresést – mondta Harry. – Menjünk fel mindannyian, és mindenki külön helyiséget vizsgál át.
- Rendben, Harry. Mit gondolsz, milyen varázslatok védhetik? – kérdezte Hermione.
- Nem tudom, de nem hinném, hogy nagy gondot fordított a védelemre, hiszen elvileg senki nem tud a házasságukról. Még Dumbledore sem, különben mesélt volna róla, ebben biztos vagyok. Úgy gondolom, hogy azt hitte, senki nem feltételezné, hogy itt rejt el egy horcruxot…

Lassan felmentek a lépcsőn, miután mindannyian előhúzták a pálcáikat. Harry vállalta a hálószobát, Roné az egyik vendégszoba, Hermione a dolgozószobában, Ginny pedig a padlásszobában kutatott.

A hálószoba üresnek bizonyult. Semmit nem talált Harry, ami Hugrabug poharára emlékeztette volna. Megvizsgálta minden egyes négyzetcentiméterét, de semmi, és Hermione és Ron is hasonlóképp végezték el a feladatot. Ginny azonban még nem fejezte be a keresést, a padlásszoba tele volt régi kacatokkal, amelyek között bárhol nyugodt szívvel el lehetett rejteni egy horcruxot.

- Találtatok valamit? – kérdezte egyre idegesebben. Lehetetlen volt átlátni a sok dolog között.
- Nem. Semmit. Úgy vélem, hogy itt kell lennie valahol, itt épp elég hely van elrejteni egy poharat… - mondta Harry. – Segítünk mi is, nyolc szem többet lát…
- Miért pont ebben a házban rejtette el? – kérdezte Ron, miközben egy jó nagy ládát nyitott fel, hogy alaposan átvizsgálja a tartalmát.
- Ne mondd már, hogy számodra ez nem egyértelmű! – csattant fel Hermione. – Mégis szerette Mirandát, és megölte, pedig szerette, elvesztette az egyetlen számára fontos embert… még szép, hogy legalább annyival megtiszteli, hogy a házában rejt el egy darabot önmagából, már ha ezt megtiszteltetésnek lehet venni…
- Jól van, attól még nem kell leharapni a fejem – emelte fel ártatlan tekintettel a kezeit Ron.
- Bocs… csak… nem tudom, mi van velem, mintha… mintha nem is önmagam lennék – nyögte, nehezen tudott csak levegőt venni.
- Mi van, Hermione? – vált hófehérré Ron. Hermione jobban szomjazta a levegőt, miközben felemelt egy kis, fekete dobozt. – Hermione!
- Semmi, csak biztos sok itt a por – mondta, majd köhögött kettőt, bebizonyítva, hogy tényleg csak ez a baja. – Mi lehet ez? – mutatta fel a dobozt. – Nem lehet kinyitni… Olyan fura a zárja, nem is igazán egy kulcs illik bele…

Harry közelebb lépett Hermionéhoz, és ő is megnézte a dobozt. Ahogy a kezébe vette, a sebhelye elviselhetetlenül fájni kezdett. Majdnem leejtette a dobozt, de elég szorosan tartotta.

- Ez… lesz… az… - nyögte fájdalmasan. Ginny kikapta a kezéből a dobozt, és Harry fájdalma is elmúlni látszott. – Biztos, hogy ez az – lihegte. – Valahogy majdcsak kinyitjuk, de jobb, ha eltűnünk innen, még mielőtt bárki is észrevenné, hogy itt jártunk…
- Nem lehet a te hátizsákodban – jelentette ki Hermione. – Én viszem, a te sebhelyed nem bírná!
- Jó – egyezett bele Harry, tudta jól, hogy nehéz lenne azzal az elviselhetetlen fájdalommal hoppanálni.

Mielőtt kiléptek a házból, Harry vetett még egy pillantást a poros, elhagyatott nappalira. Szinte látta maga előtt, hogy nézett ki a hatalmas ház fénykorában. A nappali tele fabútorokkal, és növényekkel, hófehér ajtók nyíltak a konyhába, az étkezőbe és a kertbe is. A lépcső barna korlátját nem por lepi, hanem fényesen csillog, és az emelet sötét falai sem vesztették volna el a színüket. Meseszép ház lett volna, ha nem mocskolja be egy szörnyű titok, amiről mindeddig senki nem tudott…

---

Az ebédlőasztalt ülték körül, az asztal közepén a fekete doboz hevert, benne Hugrabug poharával. Még most sem tudták kinyitni, pedig mindennel próbálkoztak. Sirius kése sem segített.

- Túl könnyen megszereztük – jelentette ki Harry. – Túl könnyen. Nem volt furcsa, hogy semmi védőbűbáj, semmi feladat, amit teljesíteni kell, mielőtt elhoztuk?
- De, igenis furcsa volt – bólogatott Hermione. – Gondolod, hogy van valami átverés benne? Hogy ez is hamis?
- Nem hiszem. De lehet, hogy tényleg csak annyi van az egész mögött, hogy biztos volt benne, hogy ezt nem találja meg senki…
- És mégis hogy akarjuk kinyitni? – kérdezte Ron. – Az Alohomora nem használ. Harry kése sem használ, amit Siriustól kapott, és az tény, hogy semmi ilyenféle kulccsal nem találkoztam még soha életemben. Szóval? Ötlet a kinyitásra?
- Egyelőre semmi – rázta a fejét Ginny. – De úgy vélem, hogy már az is szép teljesítmény, hogy megtaláltuk. Legalább végre siker koronázhatja a majd’ két hónapja tartó munkát…
- Munkát? – kuncogta Harry. – Eddig alig csináltunk valamit. Ha nincs Dobby és Wendy, akkor meg sem találjuk a poharat…
- De jött Dobby, hozta Wendyt, úgyhogy megvan… már csak kellene valami, amivel tényleg el tudjuk pusztítani… láttad, milyen hatással volt Hermionéra!
- Mondtam, hogy az csak a por volt! – vágta rá a lány.
- Ugyan, Mio! Ki hiszi ezt el neked? – mosolygott Harry. – Nehezen vettél levegőt, mintha valami nehéz súly nehezedett volna a tüdődre… ez nem a portól volt!
- Jó, beismerem. Olyan érzés volt, mintha valami megszállt volna, mintha… mintha tényleg nem önmagam lettem volna.
- Az lesz a legjobb, ha nem tartjuk a közvetlen közelünkben. De hova tehetnénk?
- A nagyinak volt egy széfe a hálójában, szerintem ott jó helyen lenne, varázslattal is védhetjük, és akkor biztonságban lesz, csak mi tudjuk onnan kivenni…
- Ez jó ötlet! – bólogatott Ginny. – Tegyük be…

Harry elgondolkodva nyúlt végig a franciaágyon. Kezeit tarkója alá tette, lábai keresztbevetve hevertek. A plafonon mászó pókot figyelte, és azon gondolkozott, vajon mi lehet a következő horcrux, és hogy lehetne először is ezt elpusztítani.

Nagy öröm járta át, amikor megszerezték, de igazuk volt, túl könnyen ment. Elképzelni sem merte, hogy Voldemort ilyen gyenge védelmet szán egy horcruxnak… bár a doboz is elég nagy fejtörést okoz a számukra a bezártságával.

Ginny nyitott be a szobába, és mosolyogva nézett végig fáradt szerelmén. Ledobta magáról a pólót, és a nadrágot, majd fehérneműben belépett a fürdőszobába, nem is törődve Harry sóvárgó pillantásaival. Igencsak elgondolkozott az ötleten, hogy esetleg utánamegy, de aztán végül mégis elvetette.

Tíz perccel később Ginny törölközőben lépett ki a fürdőszobából, hívogató tekintettel nézett Harryre, aki szemébe fúrta smaragdzöld tekintetét.

- Meg kellene ünnepelnünk, ami ma történt. Úgy vélem, hogy ez nem kis teljesítmény – mosolygott.
- Miért kínzol?
- Én nem kínozlak, csak ösztönözlek – vonta meg a vállát mosolyogva a lány. – Egyszer már megtörtelek, miért ne sikerülne még egyszer?
- Épp ez a baj – nevetett fel Harry. – Tudom magamról, hogy most már nem tudnék ellenállni, még ha akarnék se.
- De látod, nem is akarsz… - mosolygott.
- Nem – rázta meg a fejét Harry.
- Hát akkor? Miért lenne ez kínzás? – Letérdelt Harry mellett az ágyon, és mélyen a fiú szemébe nézett.
- Nos, mert, mint azt már említettem, képtelen lennék másképp gondolni rád, mint törölközőben, vagy… esetleg meztelenül. És jobb lenne megkímélni attól az eshetőségtől, hogy esetleg kinyögöm Ronnak, hogy mitől akkora nagy a vigyor az arcomon…
- De mivel Ron már beletörődött, ezért ezzel semmi probléma nincs… - Lehajolt, és ajkait Harryére tapasztotta.

A fiú most már tényleg képtelen volt ellent mondani, de már rég nem is akart. Kezével beletúrt a vörös hajzuhatagba, ami csiklandozva hullott az arcába és a nyakába. Ginny fölé hengeredett, aki elengedte a szorosan magához szorított törölközőt, ami lazán feküdt tovább felhevült testén.
Ginny lehúzta Harryről a pólót, és végre újra végigsimíthatott az izmokban gazdag felsőtesten. Érezte, hogy a fiú teste is ugyanúgy felforrósodott, ahogy az övé is. Miközben a fiú nadrágjának igencsak domborodó elejével játszadozott, Harry félrelökte a feleslegessé vált törölközőt, és szájával végigjárta a szabaddá váló testrészeket, miközben Ginny a nadrágot próbálta meg lehámozni Harryről.
Néhány perc múlva meztelenül simultak össze az ágyban. Harry lázasan csókolta Ginnyt, mintha az élete függne a csóktól. Egy pillanatra elváltak egymástól, Ginny bólintott egy aprót, Harry pedig értette a célzást.
Lassan, gyengéden hatolt belé. Testük egy ritmusra mozgott, és Harry mélyen Ginny szemébe nézett.

- Szeretlek – sóhajtotta a lány a mennyekben járva.
- Én is. Sokkal, sokkal jobban – mosolyodott el Harry.

Szorosan összesimulva feküdtek az ágyon, Harry egy pillanatra sem engedte el Ginnyt. Boldog mosoly ült ki mindkettejük arcára, ami levakarhatatlan volt onnan.

- Nem is értem, miért ellenkeztél annyira – kuncogta Ginny. – Egyáltalán semmi okod nem lenne rá…
- Most már én sem értem, miért tettem… Bűn lett volna még tovább halogatni ezt a csodálatos élményt…
- Oh, de még mekkora nagy bűn, Mr. Potter – kuncogott Ginny.
- Most mit nevetsz? – fordult felé Harry, egyenesen a szemébe nézve.
- Én? Semmit! – vágta rá még mindig nevetve. – Csak a nagy bűnt… tudod, félreérthető…
- Na, de Ginny!
- Szeretlek, Harry James Potter – mondta sokkal komolyabbra véve a hangsúlyt.
- Én is szeretlek, Ginevra Molly Weasley – mosolygott a fiú. – Alig várom már, hogy vége legyen ennek az egész háborúnak, és feleségül vehesselek…
- Nem gondolod, hogy ahhoz az én beleegyezésem is kellene?
- Miért? Ha kell, akkor erőszakhoz folyamodok, de mindenképpen a feleségem leszel…
- Igen? Fogadjunk?
- Fogadjunk. Hozzám fogsz jönni – nevetett a fiú.

Ginny boldogan olvadt bele az ölelésébe, és néhány perc múlva már mindketten boldog álmot láttak maguk előtt. Rég volt már ilyen csodálatos napja, és soha nem akarta elfeledni ezt a csodálatos éjszakát. Soha.




Nyolcadik fejezet
Soha nem késő mondani: szeretlek. Veszélyben sem

Harry és Ginny mérhetetlen öröme másnap reggelre sem halványult el. Reggel kilenckor egymást átkarolva mentek le reggelizni, és hatalmas mosoly ült az arcukra, ami egy pillanatra sem tűnt el onnan. Ron csodálkozva nézett rájuk, el sem tudta képzelni, honnan ez a sok boldogsághormon.

Harry nyújtózkodva ült le az étkezőasztal mellé, ahol Ron éppen egy aznap reggeli újságot olvasott, amit Hermione hozott. Ginny a konyhába ment, ahol Hermione épp omlettet készített reggeli gyanánt. Ron felnézett Harryre, és jó ideig figyelte az arcát.

- Most komolyan nagyon nem értelek, Harry – csóválta meg a fejét Ron, majd újra az újságba merült.
- Mit nem értesz? – kérdezte mosolyogva. – Én teljesen érthető vagyok, sőt, tényleg nem értem, mit nem értesz, hiszen semmit sem mondtam, vagy csináltam… - hadarta nevetve.
- Pont ez az, amit nem értek. Ez a vigyor az arcodon, ami egy pillanatra sem halványul, boldogság árad belőled, mintha nem is háború lenne, ember! Mi az ok?
- Nincs semmi különösebb oka – füllentette vállvonogatva. – Csupán örülök az élet szépségeinek, és boldog vagyok, amiért megtaláltuk a poharat…
- Na, persze – morogta Ron. – Én meg az angol királynő!
- Tényleg? – toppant be Ginny is a kezében négy tányért egyensúlyozva. – Nem akarsz bemutatni Harry hercegnek?
- Nem ismersz te már minden szempontból egy Harryt? – vonta fel a szemöldökét Harry. – Mire neked még a herceg is? Én nem vagyok elég jó…?
- Erről szó sincs – kuncogott Ginny. – Hidd el, te vagy a legjobb. Mindenben.
- Varázslósakkban nem – vágott közbe Harry. – Abban a bátyád jobb. És bájitaltanban sem. Abban Hermione. Jóslástanban meg te. Sok minden van, amiben nem én vagyok a legjobb – vonta meg a vállát Harry.
- De egy valamiben biztosan – kuncogott a lány. Letette Harry elé is a tányért, és csókot nyomott a szájára.
- Hé, hé, hé! Álljon csak meg a menet! – emelte fel a kezeit Ron. – Ti meg mi a jó égről beszéltek?
- Semmiről – vágták rá kórusban.

Hermione egy forró serpenyőt lebegtetve lépett az étkezőbe, a reggeli az asztalon landolt, hála a lány tökéletes pálcamozdulatainak. A gőzölgő omlett ínycsiklandozóan nézett ki, Harry megnyalta a száját, mielőtt szedett volna Ginnynek és magának is. Ron még mindig értetlenül bámult rájuk.

Valamit nagyon furcsának tartott Ginnyt és Harryt elnézve. Mintha valami megváltozott volna, valami sokkal másabb lenne. Sokkal komolyabb, sokkal szeretetteljesebb volt a pillantásuk, mint bármikor máskor. Fürkésző tekintettel nézett hol a húgára, hol pedig legjobb barátjára.

- Köztetek történt valami – jelentette ki átható tekintettel.
- Ugyan már, Ron, te rémeket látsz! – kacsintott Hermione Ginnyre, aki még szélesebbre húzta a mosolyát.
- Dehogy látok rémeket! – vágta rá. – Én szimplán csak annyit látok rajtuk, hogy valami történt, valami megváltozott.
- Te tudod – vonta meg a vállát Harry. – Ahogy érzed.
- Mi történt? – húzta tovább Ron. – Előttem nem kell titkolóznotok, tudjátok jól!
- Nem hiszem, hogy rád tartozna – mondta Ginny. – Magánügy, hogy mi történik a kapcsolatunkban…
- De nekem is jogom van tudni, hogy mi van a húgom és a legjobb barátom között! A családom vagytok, tudnom kell!
- Ron – kezdte nyugodtan Hermione. – Ne faggasd őket, ha akarják, elmondják, ha nem, akkor meg nem. Ez van, fogadd el. Inkább együnk, úgy hallom, ezek az emberi szükségletek mindnyájunknál előléptek – kuncogta a korgó gyomrokra utalva.
- Ennek meg akkor sincs vége! – mondta Ron, figyelmeztetően megrázva mutatóujját. – Akkor is meg fogom tudni, hogy mi történt!
- Azért ennyire ne legyél biztos magadban – kuncogta Ginny.

Ron sértődötten fogott hozzá a reggelinek. Olykor-olykor keményen beletúrt a villájával, és érezte, hogy dühíti a dolog. Hermione nyugtatóan nézett rá, de akárhányszor felemelte a fejét, a turbékoló Ginny és Harry látványa tárult elé, amitől fura módon most a hányinger kerülgette.

- Most már komolyan mondjátok el, mi történt! – csapta le a villáját az asztalra. Ginny ijedten nézett bátyjára. – Miért vagytok olyan mások, mi változott egy éjszaka alatt? – Hirtelen gondolkodóba esett. – Te lefeküdtél a húgommal – sziszegte mélyen Harry szemébe nézve. – Te lefeküdtél az egyetlen kishúgommal…
- Ron, ne légy ideges – hervadt le a mosoly Harry vidám arcáról. – Ezt már megbeszéltük, emlékezz vissza, és akkor arról volt szó, hogy semmi problémád nincs a dologgal, csak vigyázzak a húgodra. Én vigyáztam a húgodra…
- Harrynek igaza van – bólogatott Hermione. – Nincs értelme felizgatnod magad, már megtörtént, és tudod, hogy már esedékes volt, ezt nem lehetett elkerülni… És nem hinném, hogy emiatt érdemes lenne most vitába bonyolódni…
- De… - nyögte Ron megadóan. – Jó. De nem akarok egy szót sem hallani többé erről, nem akarom bámulni, ahogy faljátok egymást, tudván, hogy mi lesz a folytatás. Semmi ilyesmit nem akarok az orrom előtt látni. Értve vagyok? – kérdezte fenyegető hangnemben. Harry is és Ginny is bólintott.

Ron durcásan hajolt ismét a reggelije fölé, és nagy sebességgel folytatta az evést. Harry és Ginny megkönnyebbülten néztek egymásra, egy-egy sóhajjal hangot adva érzéseiknek, Hermione pedig sejtelmesen mosolyogva hajolt a tányérjába.

---

Szeptember 28. volt, vasárnap. Ron délután egy órától a televízió elé volt tapadva, a Forma-1 mániája legyőzte a vágyat, hogy megfojtsa Harryt és Ginnyt. Közel volt az évad vége, és Schumacher és Villeneuve még mindig szinte fej-fej mellett haladva álltak az első két helyen a tabellán, Schumacher kissé megelőzve a kanadai franciát.

Harry mellette ült a kanapén, karját Ginny vállán pihentette, Hermione a ládát vizsgálgatta, egy könyvvel a kezében, ami talán segíthetett a zár megfejtésében. Ron szorosan markolta a kezében az egyik díszpárna sarkát, a futam még csak most kezdődött, épp a második körbe léptek, de máris bajt szimatolt. Schumacher autója lelassult, kénytelen volt leállni. Ron szinte ordítani tudott volna idegességében.

- Nyugi, Ron, még bármi megtörténhet. Még vezet most is három ponttal, és még az a francia is kieshet! – nyugtatta Ginny.
- Nincs olyan mázlink – sóhajtotta. – Michi ki fog kapni. Csúnyán elverik. Már csak két futam van hátra…
- Tudod, hogy milyen váratlan dolgokat tud hozni a jövő – vonta meg a vállát Harry. – Vagy éppen a múlt, ha Voldemortra gondolsz…
- Fúj, kérlek, ne is említsd előttem ezt a nevet! – Grimaszához borzongás is társult, ami gyorsan futott végig a gerincén.
- Hol van Hermione? – érdeklődött Ginny, elterelve Ron figyelmét Villeneuve körözéséről. Megállíthatatlanul menetelt az első hely felé.
- Nem tudom – vonta meg a vállát Ron. – Azt hiszem, valami könyvet fal, hogy kinyissa valahogy a ládát. De ha semmi nem használt, akkor nem értem, miért csinálja. Egyszerűbb lenne bedobni valami égő helyre azt a hülye ládát…
- Szerintem a láda már sokkal jobban védve van, mint maga a ház volt… Ha nem a padlásszobára összpontosította a védőbűbájait, akkor minden bizonnyal a dobozra, ami a poharat védi – magyarázta Harry.
- Bizonyára – bólintott Ginny.

Ron figyelme újra a tévé felé összpontosult, le sem tudta venni a tekintetét a villámsebességgel köröző versenyautókról, ahogy egymást követve hajtanak az első, második, vagy éppen harmadik, dobogót jelentő helyért. Harry kezdte megérteni, mit is szeret Ron annyira ezen az eszméletlenül gyors és élvezetes sporton. Biztos volt benne, hogy az utolsó két októberi futamot végig fogja követni, ha lehetősége lesz rá.

Ginny fürkésző tekintettel nézett barátjára, és felfedezett némi félelmet azon. Nem tudta maga elé képzelni, hogy mi lehet az ok, ami miatt ilyen kifejezéssel nézett. Nem hitte, hogy bármi is okot adhatott volna ilyen viselkedésre.

- Mi baj van, Harry? – kérdezte suttogva Ginny, Ron fel sem nézett a képernyőről. Már csak tíz kör volt hátra, Villeneuve még mindig nem úgy nézett ki, mint aki kiesni készül.
- Semmi – suttogta vissza a fejét rázva. – Ne aggódj, tényleg nincs semmi.
- Látom rajtad, hogy van valami, ismerlek már elég jól ahhoz, hogy tudjam, van valami. Na, mesélj szépen, drágaságom, előttem nem kell titkolóznod…
- De tényleg nincs semmi, Gin, csak aggódom, ennyi az egész. De ki nem aggódna a helyemben, mikor itt vagyunk, és semmit sem tehetünk, mert nem tudjuk, mit keresünk?
- Ezt te sem gondolod komolyan. Ez nem aggódás, Harry, nem aggódó arcot látok a fejeden, édesem. Ez félelem… - A suttogó hangja és forró lehelete bizsergette Harry nyakát.
- Te pedig azt nem gondolod komolyan, hogy tudván, hogy te vagy az egyetlen nő, akinek képes vagyok engedelmeskedni, beveted a csáberődet, és akkor képtelen vagyok értelmesen gondolkozni, és te ezt akarod…
- Csáberőről egyelőre szó sem volt.
- De akkor is itt a pont: egyelőre. De tudom, hogy ezután már az jön – suttogta.

Ajkaival szinte érintette Ginny arcát, de tekintete a tévé képernyőjére meredő Ronra tévedt, aki még most sem vett észre semmit az ő beszélgetésükből és Ginny kis játékából. Smaragdzöld szemeivel az emelet felé intett, hogy inkább ott folytassák a beszélgetést, nehogy Ron bármit is rosszalljon.

---

Egyenesen a hálószobájuk felé vették az irányt. Ahogy elhaladtak Hermione szobája előtt, néhány ideges hang szűrődött ki onnan, és egy-egy könyv a földre puffanása.

- Nagyon ideges – jegyezte meg Ginny.
- Oh, azt én is eléggé észrevettem – bólogatott Harry, miközben kinyitotta Ginny számára a hálószoba ajtaját. – Nagyon felhúzza a gondolat, hogy semmi ötlete nincs a láda kinyitására, most is fent van szerintem nála, és próbálkozik mindenféle hülye varázslattal. De úgysem fog sikerülni – vonta meg a vállát megadóan. – Voldemort nem volt olyan hülye, hogy csupán egy könnyen feltörhető bűbájjal védi a horcruxát. Ennyire még ő sem ostoba…
- Ez a baj – sóhajtotta Ginny. – Szóval, meséld csak el szépen a barátnődnek, hogy mi az oka a hirtelen jött félelmednek, aminek néhány órája még nyoma sem volt?
- Hát, jó… - Kifújta a magában tartott levegőt, és belefogott. – Igazából az én félelmem oka is a horcrux. Már négy napja nálunk van az a hülye doboz, és még mindig nem tudunk semmit kezdeni vele. És láttad, mit művelt Hermionéval Miranda házában, láttad, hogy viselkedett. Én a közelébe sem merek menni. Nagyon rossz előérzetem van, Gin, mintha több lenne e mögött, mint egy sima bezárás. Mintha várna még ránk valami, miután sikerült kinyitnunk, már ha egyáltalán sikerül valaha kinyitnunk…
- Ne légy ilyen borúlátó! Lásd a jót a dolgokban… tényleg, nézd a jó oldalát a dolognak, még ha nem is sikerült kivégezni, egyelőre, attól még nálunk van, biztonságban, Voldemort tudtán kívül a miénk.
- Szeretem, hogy mindig láttatni tudod velem a szépet, és a jót. Rég gumiszobába kellett volna zárni, ha nem mutatsz meg nekem a világból szépet is, nem csak gonoszat.
- Örülök, hogy így gondolod, de nem csak rajtam múlik – mosolyodott el a lány. – Ez a te érdemed is. Meg, amúgy is, az elődeim jó munkát végeztek – kuncogta.
- Milyen elődeid? – nézett értetlenül a csokibarna szemekbe Harry.
- Háááát – húzta el a száját. – Cho… - nyögte.
- Szóval azt hiszed, hogy Cho alapozta meg a munkádat – mosolyodott el Harry. Ginny nevetve bólogatott. – Úgy, szóval, úgy gondolod, hogy Cho… - Elharapta a mondat végét, és inkább mosollyal pótolta be.
- Hogy Cho mi?
- Hogy Cho semmi – rázta meg a fejét Harry nevetve.
- Ne akard, hogy féltékeny legyek, Harry!
- Már az vagy – kacsintott a fiú, majd csiklandozni kezdte a tágra nyílt szemmel bámuló lányt.

Ginny elterült az ágyon, és nevetve próbálta meg lerázni magáról Harry ölelő, de mégis csiklandozó kezeit. Gyöngyöző nevetése betöltötte az egész szoba csöndjét, és már teljesen kiverte a fejéből az iménti heves féltékenységet Cho irányába. Harry épp elégszer bizonyította, hogy már csak az övé, senki másé.

Harry fölé hengeredett, haja szétterült a fiú feje körül, csiklandozva annak vöröses színt öltő arcát. Mosolya eltűnt az arcáról és a szeméből is, átvette a helyét a vágy Harry csókjai és érintése után. Harry az ajkai után kapott, szinte már fizikai kínt érzett, ha nem érhet hozzá a lányhoz. Azt az első pillanattól fogva tudta, hogy lelkileg függni fog a lánytól, hogy szüksége lesz a közelségére, de azt álmaiban sem képzelte, hogy testileg is ilyen szoros kötelék lesz köztük. Fájdalmat okozott mindkettőjük számára a távolság és az érintések hiánya.

Harry ajkaival végigjárta Ginny minden egyes porcikáját, amit a lány jóleső sóhajokkal nyugtázott. A fiú két oldalról megfogta a lány felsőjét, és lassan, kínzóan lassan húzta le róla, majd a felszabadult területeket kezdte kényeztetni. Ginny eközben szintén lehúzta Harryről a pólót, és simogatni kezdte a hátán a feszes bőrt. Körmeit a lapockájába mélyítette, Harry pedig felnyögött a jóleső fájdalomtól.

- Meg akarsz kínozni? – kérdezte sziszegve, de mosolyogva. – Már elég szépen meg is kínoztál, szerelmem…

Ginny eszelős mosollyal válaszolt, majd újra Harry ajkai után kapott, eddig bírta nélkülük. Türelmetlenül oldotta ki Harry övét, majd lerángatta róla a feszes farmert, ami a testéhez tapadt, míg Harry az aznap viselt szoknyát húzta le könnyűszerrel a lányról.
Ginny remegő kézzel nyúlt Harry alsónadrágja után, kénytelen volt egy időre elszakadni Harry ajkairól. A fiú vágyakozva bólintott, utat adva a lány akaratának. Alig ötven rövid másodperc múlva teljesen meztelenül ölelkeztek össze az ágyon, Harry Ginny melleit simogatta és duzzadt ajkait csókolta. A szoba levegője teljesen felhevült, szinte a nullára csökkent az oxigéntartalma.

Harry keze Ginny combjának belsejét kényeztette, de közben egy pillanatra sem engedte el az ajkait. Kezeivel bejárta a karcsú test minden pontját, simogatva kényeztette a lányt, miközben lassan beléhatolt. Ujjaival a ritmusosan mozgó csípőt kényeztette, nevetést csikarva ki a gyöngyöző arcú Ginnyből. Egyszerre érték el a teljes beteljesülést, egymás nevét suttogva néztek mélyen a másik szemébe. Néhány hosszúnak tűnő pillanatig Harry ernyedten zuhant Ginny pihekönnyű testére, de a lány meg sem érezte a súlyt, csak élvezte, hogy Harry karjaiban lehet. Majd Harry oldalra gördült, és karjaiba vonta a tiltakozó Ginnyt, aki boldogan fészkelte magát a fiú karjaiba.

- Soha nem fogom megunni ezt… - sóhajtott Ginny boldogan. – És soha nem gondoltam volna, hogy így fogok függni tőled… de most már nem bírnám ki e nélkül a csodálatos élmény nélkül. Soha nem akarom ezt abbahagyni, soha! Legszívesebben folyamatosan az ágyban feküdnék, veled, egy pillanatra sem hagynálak egyedül…
- Valahogy én is így vélekedem a dolgokról… - mosolyodott el a fiú. Néhány perc múlva egymás karjaiban nyomta el őket az álom…

---

Hermione izgatottan futott le a nappaliba, ahol Ron dühöngött, Harry és Ginny pedig kuncogva figyelték a fiút. Egy könyvet dobott le a dohányzóasztalra, ami a kanapé előtt állt, és kinyitotta az ötvenkettedik oldalon.

- Átkozótűz? Ez meg mire lenne jó? – kérdezte értetlenül Ron, aki éppen a tévét kapcsolta ki, a tekintete azonban megakadt a nyitott oldalon.
- A horcruxok ellen! – csattant fel Hermione. – Olyan ereje van, hogy elpusztítja a horcruxot, ez pont tökéletes lenne a pohárhoz. Én… én nem merném használni, de talán te, Ron, vagy Harry…
- Hermione, te egy zseni vagy! – kiáltott fel Ron. – Nekem eszembe sem jutott, pedig apa rengeteget mesélt róla, hogy milyen károkat okozott annak idején, mikor Tudjukki először volt hatalmon… Elpusztít minden sötét varázslatot, de tényleg rettentően veszélyes!
- És hogy nyitjuk fel a ládát? – kérdezte Ginny.
- Igazából ezen is gondolkoztam egész délután, és próbáltam, próbáltam, de semmi nem használt. Aztán rájöttem.
- És? – sürgette Harry.
- A medál a kulcs. A medállal tudod kinyitni a ládát. Tudjukki biztosra akart menni, hogy csak olyan tudja megkaparintani a poharat, aki birtokolja a medált is. Nézegettem a zárat, és feltűnt, hogy felettébb olyan alakja van, mint a medálnak oldalról nézve, és ahogy jobban megnéztem, tényleg beleillene. Nem mertem belepróbálni, féltem, hogy mi lesz, ha kinyitjuk…

Harry mélyen elgondolkozott a hallottakon, és úgy érezte, hogy meg kell tenniük, nincs más lehetőségük, egyelőre. Sehol a kard, sehol semmi más, amivel elpusztíthatnának egy horcruxot.

- Megcsináljuk – vágta rá fél perces hallgatás után.
- Biztos vagy benne, Harry? – kérdezte aggódva Ginny. – A táltostűz nagyon veszélyes, és nem biztos, hogy meg tudjuk csinálni…
- De meg fogjuk próbálni – mondta még mindig nagy magabiztossággal Harry. – Nincs más választásunk, és egy próbát ez is megér, nem? Nem tehetünk mást… Hermione, hozd ide a ládát, én hozom a medált!

Hermione bólintott, és Harry helyett Ron indult a medálért, ami ezúttal a régi, közösen használt hálójukban volt, ahol még most is Ron tölti az éjszakáit. Harry mélyen Ginny szemébe nézett, és látta ott a félelmet és az aggódást csillogni. Ez az egész úgy hatott a lány számára, mint valami búcsú.

- De ez lehetetlen, Harry, nem vagytok képesek megcsinálni – nyögte Ginny.
- De meg kell. Ha nem próbáljuk meg a lehetetlent, akkor a lehetségest sem érhetjük el soha.
- De nem te csinálod. Én fogom elvégezni – jelentette ki határozottan Ginny.
- Arról szó sem lehet! – vágta rá idegesen Harry. – Soha nem engedném, hogy veszélybe sodord magad egy ilyen varázslat miatt, soha!
- Én is épp ezért nem engedem, hogy te csináld… - sóhajtott lehajtott fejjel a lány. Harry egy puszit nyomott a feje búbjára, és arcát a lány hajába rejtette.
- Ne félj, drága Ginny – motyogta, hogy csak a lány hallja, az imént beérkező Ron már ne. – Megcsinálom. Minden rendben lesz, nem kell félned. Visszajövök, itt leszek veled. Szeretlek.
- Én is szeretlek – suttogta, miután felemelte a fejét. Harry lágyan ráhajolt az ajkaira, és gyengéd csókot adott azokra.
- Khm, khm – köszörülte meg a torkát Ron. – Majd utána, jó? Előbb intézzük el a poharat…
- Erről soha nem fog leszokni – mosolyodott el Ginny. – Légy nagyon óvatos, még szükségem lesz rád!
- Igyekszem, édes, igyekszem.

Hermione is lefutott a lépcsőn, kezében óvatosan fogva a fekete ládát. Letette a dohányzóasztalra, és mellette hevert a medál, ami furcsán csillogni kezdett, ahogy a közelébe került a láda.
Harry még egyszer átfutotta a könyvben a táltostűz előidézésének módszerét, és nagyon remélte, hogy elsőre gond nélkül meg tudja majd idézni. Ron, Hermione és Ginny tisztes távolból figyelték, ahogy Harry görnyedten, sajgó sebhellyel a medált a zárba helyezi, és hallgatták, ahogy lassan kattan a zár.

- Félek – súgta Hermione fülébe Ginny.
- Tudom, én is…

A pohár fényesen világított, ahogy felnyílt a doboz teteje. Harry a sebhelyéhez kapott, ami soha ezelőtt nem fájt még ennyire. Ordítani lett volna képes, de visszatartotta a fájdalmát. Tekintetét Ginnyre és két barátjára emelte, akik felemelt pálcával várták a következményeket. Mindnyájuk szemében féltés és aggódás csillogott, Ginny keze rettentően remegett.
Harry is felemelte a pálcáját, és egyenesen a szintén remegő pohárra emelte. Nonverbálisan táltostüzet idézett, a láng utat tört a pálcájából, egyenesen a doboz felé, megkímélve az asztalt az elégéstől. A láng útja azonnal megtalálta a poharat, és ahogy eltalálta, az megrepedt, és vörös folyadék folyt ki belőle. Vér.
Harry elejtette a pálcáját, amiből azonnal megszűnt a tűz, és egy utolsó pillantást vetve barátaira a földre zuhant, és rángatózva hevert ott tovább. A pohár nem mozdult többé, elégve, összetörve hevert a szénné égett doboz porain.

Ginny, Hermione és Ron Harry mellé ugrottak, Ginny arcáról könnyek csöpögtek a fiú testére, aki nem hagyta abba a rángatózást. Hermione ijedten nézett Ronra, aki intett neki, hogy csináljon már valamit!

- Finite! - motyogta, mire a rángatózás abbamaradt, de Harry továbbra sem tért magához.
- Csinálj valamit, Hermione! – kiáltotta Ginny. – Tennünk kell valamit, alig érzem a légzését!
- Azon vagyok, de nem tudom, mit tehetnék, nem vagyok gyógyító! És nem vihetjük sehová, szökésben vagyunk!

Lebegtető bűbájjal a hálószobába vitte, ahol a puha ágyra fektette, és átszaladt a szobájába, hogy valami könyvből megoldást kereshessen, ami elég kemény vállalkozás volt, nem tudván, hogy mi is történik Harryvel. A kivégzett horcrux elhagyatottan hevert a dohányzóasztalon.

- Harry, haver, nem halhatsz meg! – suttogta a Harry ágyának egyik oldalán ülő Ron, és megszorította a fiú kezét. – Nem halhatsz meg, szükségünk van rád, küzdened kell!

Ginny nem tudta abbahagyni a zokogást. Érezte, hogy Harrynek nem szabadna semmit tennie, nem neki kellett volna elvégeznie a varázslatot. Kezével lágyan Harry izzadt homlokát simogatta, kisöpörve néhány kósza tincset a homlokáról, a sebhelye fölül.

Hermione egy vastag könyvvel tért vissza, amiben gyógymódok voltak, sötét varázslat által szerzett sérülésekre. Kipróbált három varázslatot is, de egy sem használt. Ron és Ginny idegesen ültek az ágy mellett, míg Hermione a pálcájával vizsgálta Harryt. Nem történt semmi.
Ginny Harry fölé hajolt, és félelemmel teli hangon suttogott.

- Szeretlek, Harry, szeretlek, szeretlek, szeretlek, az istenért! Térj magadhoz! Szeretlek!
A lány a fejét Harry mellkasára fektette, és hallotta, ahogy Harry szíve egy utolsót dobban…




Kilencedik fejezet
Fogság a Semmiben

Harry kinyitotta a szemét. Füstös teremben állt, sötét, fekete falakkal, egyetlen egy fényforrásból szivárgott valamilyen mennyiségű fény, egy kicsi, kör alakú ablakszerűségből az északi fal tetejéről. Vékony fénysugár világította meg Harryt, ahogy egyedül állt a sötét terem közepén.

- Hol vagyok? – kérdezte magától, pedig nem tudta a választ. – Meghaltam?

Nem érezte egyetlen testrészét sem, noha tökéletesen mozogtak. Bal kezét a mellkasára helyezte, pontosan oda, ahol a szívének kellene lennie. De az mintha nem lett volna ott, nem dobogott olyan heves sebességgel, mint ahogyan szokott. Nem érzett semmit. Nem volt szüksége levegőre, nem kellett lélegeznie, semmit sem érzett. Pedig mindene megvolt.

- Talán – hangzott fel a háta mögött egy ismerős hang. Mintha a saját hangja lett volna. Harry megpördült a tengelye körül, és szembe találta magát az édesapjával.
- Apa? – kérdezte remegő hangon. James bólintott. – Te mit keresel itt? És hol van anya? Mi van veletek? Hogy vagytok? – zúdított millió kérdést a férfire, miután a karjaiba vetette magát, és szorosan magához ölelte az édesapját. – Én most tényleg meghaltam?
- Még nem – rázta a fejét a férfi. – Most a semmiben vagy. Az élet és a halál közötti semmiben. Engem Dumbledore küldött, hogy magyarázzak el neked egyet, s mást, de azt nem engedte, hogy édesanyád is jöjjön.
- De te hogyhogy ide tudsz jönni, ha már meghaltál? Hogy lehetsz a „semmiben”, ha nem élsz?
- Nem tudom – vonta meg a vállát. – Igazából odaát sem vagyunk otthon anyáddal, bármikor idejöhetünk, gond nélkül mászkálhatunk a Semmi, és az Odaát között. De csak mi ketten, édesanyád és én. Tapi már nem jöhet, pedig hidd el, néha nagy kedve lenne otthagyni az a helyet, nagyon unja, hogy ott kell lennie, tudod, mennyire szereti az életet, és itt legalább közelebb érezheti magát hozzá.
- Itt? – nézett körbe a fiú. Semmi nem emlékeztette az életre.
- Mégsem érzi az ember halottnak magát, te is tudnád, ha tizenhét éve ott poshadnál azon a helyen. Ne értsd félre, gyönyörű, minden megkapunk – mosolyodott el fanyarul -, de mégsem élet. És itt legalább egy lépéssel közelebb van hozzá az ember. Néha látni véli, hogy mi van ott, néha téged is láttalak.
- Nagyon hiányoztok – sóhajtott Harry.
- Tudom – bólintott James, majd kezét Harry vállára vetve egy sétára invitálta a sötétben. – Te is nekünk, rettentően. Jó volt hallgatni Sirius történeteit, és nagyon fájt neki, hogy ilyen hamar ott kellett hagynia téged.

Harry szívében normál esetben most egy hatalmas, tátongó seb állna, ami már behegezett, de most újra felszakadt volna. De nem érzett semmit, minden érzéke odalett, ahogy a Semmibe került. Nem érezte magát hibásnak keresztapja halála miatt, de mégis tudta, hogy nem helyes, ami történt.

- És mit kellene elmagyaráznod nekem?
- Dumbledore már emlegeti egy ideje, hogy hamarosan fel kell bukkannod itt, tudta, hogy valamikor ideérsz.
- Tudta, hogy meg fogok halni?
- Nem! – vágta rá James. – Mint említettem, még nem haltál meg, van lehetőséged visszatérni, ha úgy döntesz, de addig még meg kell beszélnünk néhány dolgot.
- És miért nem Dumbledore jött?
- Én nem vagyok elég jó? – biggyesztette le az ajkát sértődötten. Néhány kósza, ébenfekete tincs hullott a férfi arcába.
- Dehogynem, ne érts félre, csak lenne néhány kérdésem a professzorhoz. Megérdemelnék most már egy-két választ…
- Talán én is tudok segíteni…
- Mi történt velem? Miért kerültem ide?
- A horcrux miatt, amit elpusztítottál. Pontosabban a horcruxok miatt, amiket elpusztítottál…
- De én csak egyet…
- Nem. Te magad is az voltál, egy horcrux, amit Voldemort akaratán kívül készített a mi meggyilkolásunkkal, vagy olyasminkkel – mondta sejtelmesen. – Erről nem szabad beszélnem. Szóval, ahogy elpusztítottad a táltostűzzel a poharat – igen, innen figyeltünk téged -, a tűz még egy horcruxot érzékelt, ezért nem gyulladt fel a ház is, pedig fel kellett volna. Magadba nyelted a tüzet, és kiirtotta a benned élő horcruxot is. És most ide kerültél, mert a szervezeted nem tudja eldönteni, hogy magát ölte meg, vagy a benned élő idegent. Te döntesz, hogy mit választasz majd.

Harry teljesen összezavarodottnak érezte magát. Ha Dumbledore minderről tudott, akkor miért nem mesélt róla? Miért nem mondta el, hogy a feltételezései szerint ő is egy horcrux? Sok mindentől megkímélte volna őt, az biztos. De Dumbledore sosem volt az az ember, aki hagyta, hogy könnyen történjenek a dolgok, mindig is szerette a rejtélyeket. Smaragdzöld szeme félelmet tükrözött, ahogy apja mogyoróbarna szemébe nézett.

- És mi lesz, ha nem tudok majd dönteni? Mi lesz, ha itt ragadok?
- Nem, muszáj lesz döntened. Továbblépsz, vagy visszamész, hogy tovább küzdj, ez a két választás áll előtted, és szerintem te is tudod, hogy melyik a jobb. Igazából nincs, csak egy választásod, fiam. Tudod, hogy vissza kell menned. A kislány, Ginny majd’ megőrül, hogy most mi lehet veled, és a barátaid ugyanígy éreztek.

Harrynek most először jutott eszébe, hogy vannak, akik várnak rá odalenn, akiknek megígérte, hogy vigyázni fog rájuk, vigyázni fognak egymásra, és hogy nem fogja őket magukra hagyni. Először jutott eszébe Ginny, amióta itt van. Ha képes lett volna sírásra, tudta, hogy könnyek csorognának most a szeméből, de helyette csak alig érezhető, szúró érzés nyomta a szemét.

- Valamit eltitkolsz előlem – jegyezte meg szemtelenül.
- Igen – bólintott James. Érezte, hogy a fia előtt nem tud titkolózni. – Van valami, amit nem mondhatok el, de tényleg nem beszélhetek róla, értsd meg.
- Köze van Ginnyhez? – James bólintott.
- De nem mondhatom el, ez ígéret. Hamarosan magatoktól is rá kell jönnötök, hogy milyen szerepe van ebben a leányzónak. Nemsokára. De én nem beszélhetek róla. Töltsd vele minél több időt, a közelében maradva mindketten rájöttök majd, hogy mi is vár rá. Mi vár rátok.
- Mit kell tennem, hogy visszajussak?
- Meg kell értened, hogy mire vagy hivatott. Meg kell értened, hogy nem te vagy a hibás. Meg kell értened, hogy semmi sem miattad történt, nem te vagy az egész háta mögött. Nem kell mindig önmagadat hibáztatni.

Harry értetlenül nézett az édesapjára. Nem hibáztatta magát, legalábbis itt nem. Itt nem érezte, hogy szükség lenne rá. Itt nem érzett semmit. James bíztatóan, bátorítóan bólogatott a fiára.

- Meg kell értened, és akkor visszamehetsz.
- Itt maradsz velem?
- Persze – bólintott James, majd megálltak. – Dumbledore üzeni, hogy bízz Pipogyiban. Akarom mondani, Pitonban. Nem tudom, miért vitte erre a lélek, hogy ezt mondja, de tud valamit, amit mi nem vettünk észre a figyelése alatt… - Harry értetlenül csóválta a fejét.

Megjelent előttük egy pad, amire mindketten leültek, James szorosan Harry mellé, és a kezét még mindig nem vette le a válláról. Hirtelen jó érzés járta át az egész testét, forró, boldogító érzés. Mélyen néztek egymás szemébe, mintha soha nem akarnának véget vetni ennek a pillanatnak.

- Nagyon rossz érzés volt, hogy egyedül hagytunk téged, kitéve mindenféle szörnyű veszélynek. Már maga az veszély, hogy a dagadéknál helyeztek el…
- De apu! – nevetett fel Harry.
- Hiányzott ez a név – mosolygott a férfi.
- Nekem meg az, hogy valakit így hívhatok. A Weasley-család mindig úgy viselkedett, mintha én is a gyermekük lennék, de nem volt az igazi. Tényleg úgy éreztem, hogy van egy családom, aki szeret, de nekem rátok lett volna szükségem.
- Ez még nem veszett ügy – motyogta alig érthetően James. Harry kérdőn nézett rá, de a férfi csak megrázta a fejét. – Mindegy, majd rájössz. Erről nem beszélhetek, mint mondtam.
- És mivel kapcsolatban kell megértenem, hogy nem én vagyok a hibás?
- Figyeltünk innen, nem is keveset. Láttuk, amit te láttál, éreztük, amit te éreztél. Tudom, hogy magadat hibáztatod Sirius és Dumbledore halála miatt. Tudom, hogy úgy érzed, hogy miattad történt minden, de fel kell fognod, hogy nem, meg kell értened, hogy ennek semmi köze az egészhez. Ennek így kellett történnie. Ja, és Sirius üzeni, hogy fogamzásgátló bűbáj.

Ha most tehette volna, Harry arca minden bizonnyal vörösre váltott volna, de így is szégyenkezve sütötte le a szemét.

- Ugyan már, nincs mit szégyellned – nevetett a férfi. – Én nem anyád vagyok, én tökéletesen megértem, hogy mire vágyik egy fiú, főleg, ha az én fiam.
- Kösz, apa. Tudod, néha nagy szükségem lett volna egy-egy ilyen beszélgetésre, mikor nem tudtam, hogy mitévő legyek, ha lányokról van szó…
- De úgy vettem észre, hogy magad is nagyon jól kezelted a helyzetet… - mosolygott büszkén.

Néhány percig mindketten hallgatásba borultak, mélyen, és áthatóan figyelve a másik arcát. Harry minden egyes porcikáját megvizsgálta, hogy az emlékeibe véshesse, hogy tudja, milyen volt az az ember, akinek az életét köszönheti. Hogy milyen volt az édesapja.

- Tényleg nem én vagyok a hibás? – kérdezte öt perces csend után.
- Tényleg – bólintott a férfi. – Nem te tehetsz róla, így volt megírva.
- Nagyon fogsz hiányozni – hajtotta le a fejét a fiú. – Sosem éreztem úgy, hogy egyedül hagytatok volna, mindig is éreztem, hogy valamilyen szinten vigyáztok rám, akárhol is vagytok. És most már biztos is leszek benne, tudom, hogy innen figyeltek, és vigyáztok rám… Bárcsak anya is itt lehetne…
- Ő is nagyon akart jönni, de csak egyiküknek lett megengedve. Én azt akartam, hogy anyád jöjjön, de ő ragaszkodott hozzá, hogy én, biztos volt benne, hogy most az apai jó tanácsokra lenne szükséged, nem az anyai féltésre.
- Szeretlek, apu… - sóhajtotta Harry.
- Én is szeretlek téged, kisfiam, mindennél jobban ezen a földön… - mondta, majd egy puszit adott Harry fejére, mintha még mindig kisbaba lett volna, és épp elalváshoz készült volna.
- Fogunk még találkozni? – kérdezte félve a fiú.
- Talán – mosolyodott el James. – Egyszer még biztosan, és remélem, az minimum egy évszázad múlva lesz!
- Bárcsak visszajöhetnétek…
- Hidd el, mi minden egyes pillanatban ezt kívánjuk Lilyvel. Azt, hogy veled lehessünk, hogy vigyázzunk rád, és hogy ránk is támaszkodhass a harcban…

Harry oldalra pillantott, és egy ahhoz hasonló függöny jelent meg előtte, mint aminél Sirius halt meg a minisztériumban, két évvel ezelőtt. Harry kezdte érezni az életet, kezdte érzékelni az érzelmeket. De a bűntudat nem volt köztük.

- Úgy véled, hogy győzni fogunk?
- Nagyon remélem – bólogatott a férfi.
- És úgy gondolod, hogy tényleg vissza kell mennem? Nem maradhatnék tovább veletek? Nem lehetnék még itt egy kicsit?
- Te döntesz fiam. Ha azt akarod, hogy itt maradhass, csak ki kell gondolod, csak azt kell gondolnod, hogy minden vágyad ez. De helyesebb lenne, ha visszamennél. Az lenne a legjobb döntés. Neked nem itt van a helyed.
- De én itt akarok maradni veletek!

Harry nem érezte teljesen biztosnak magát abban, hogy az életbe kell visszatérnie. Biztonságban érezte magát, ha itt lehetett, nem félt semmitől, nem félt attól, ami esetleg rá várhat. De azt is tudta, hogy nem szabad magára hagynia Ginnyt. Nem szabad magára hagynia Ront és Hermionét, hogy egyedül kutassák fel az utolsó horcruxot, majd Naginit, és magát Voldemortot. Tudta, hogy nemsokára döntenie kell. A függöny, és az élet, vagy a szülei, Sirius és a többi szeretett, de meghalt ember? Dumbledore… a diáktársai, aki miatta haltak meg a vonaton, és Charlie…
Ginny… a szülei… Ginny… a szülei… - ez a két szó járt a fejében, ahogy kapkodta a fejét a függöny között. Egy másik is megjelent, közvetlenül James mellett. Egy világosabb, egy szebb, egy nyugodtabb. Egyszer arra nézett, egyszer a sötét, komor, az életbe vezető függönyre.
Felállt, és elindult, hogy átlépjen… hogy továbblépjen. Édesapja mosolyogva nézett fel rá, de ő sem tudta, hogy jól dönt-e.