Harry Potter fanfictions: Harry Potter és a Végzet Angyala 1-6 fejezet

Harry Potter és a Végzet Angyala 1-6 fejezet

Bejegyezte: gabi dátum: 5:10

Harry Potter és a Végzet Angyala

Előszó : A történet lényegében ott folytatódik, ahol a Félvér Herceg véget ért, de mégsem. Harry Potter és barátai a horcruxok keresésére indulnak Dumbledore halála után, immár egy új taggal kiegészülve. Sok veszély és baj vár rájuk, azonban egy titokra is fény derül, ami tizennyolc éve lappang a semmiben.
Vajon sikerül elpusztítani a Sötét Nagyurat, aki újra hatalomra tör a varázslótársadalom fölött? Vagy elbukik az egyetlen, aki legyőzhetné? Akad segítőtársuk, vagy egyszer és mindenkorra magukra maradtak? Első fejezet
Fogadd el! Ez a parancs!

- Nem, nem, nem, nem, és még egyszer is nem! – ordítozott Ron az Odúbeli szobájában, amit közösen használtak Harryvel az esküvőre való készülődés idején. Mrs. Weasley a készülődő harc ellenére sem volt hajlandó lemondani az esküvő rendezésének jogáról, mondván, legalább még egy utolsó jókedvvel töltött napjuk legyen, ha már ekkora veszély leselkedik mindenkire a világon Voldemort miatt.

Hermione csendben ült a sarokban, és a fejét kapkodta a két fiú között. Nem állt egyikőjük pártjára sem, jól tudta, hogy részben mindkét fiúnak igaza van. Néha megcsóválta a fejét egy-egy felszólalás közben, de ezen kívül nem reagált semmit.

- Fogd fel Ron, ez Dumbledore parancsa! Azt mondta, idézem: „Mindenképpen magatokkal kell vinnetek!” Érted? Mindenképpen! – kiáltotta Harry. A szobán hangszigetelő bűbáj volt, senki nem hallhatta, miről szól a vita.
- De mi szükségünk lehetne rá? Nem! Nem visszük, és kész, erről nem vitázok.
- Ron! Nem tudom, de bíznunk kell Dumbledore-ban!
- Bízni? Hisz azt sem tudjuk, mit keresünk! Itt hagyott minket egy ekkora teherrel, hogy öld meg Voldemortot, és ha ez még nem lenne elég, előtte keress meg még 5 horcruxot, amiről azt sem tudod, hogy néz ki, nem hogy hol van! Figyelj, Harry, ez kész röhej! Megígértük, hogy veled tartunk, de legalább legyen valami tervünk.
- Van tervünk. Elindulunk, NÉGYEN – hangsúlyozta ki -, és először is kiderítjük, hol a medál, és hogy miért kell magunkkal vinnünk a húgodat. Figyelj, Ron. Szeretem a húgodat, talán még jobban is, mint bárki más ezen a földön. És én lennék az utolsó, aki ahelyett, hogy itt hagyná biztonságban, magával viszi, és veszélybe sodorja. De Dumbledore azt mondta, ez parancs, mert szükségünk lesz rá ahhoz, hogy győzzünk. És ha ő azt mondja, akkor az úgy is van.
- Hermione? – emelte fel a fejét Ron, hiszen nem tudott már hozzászólni a vitához. Harry minden szempontból hajthatatlan volt.
- Nem tudom. Részben mindkettőtöknek igaza van – szólalt meg némi gondolkozás után a lány. – De azt hiszem, hogy Harry érvei igen jók. Ha Dumbledore azt mondta, vinnünk kell, akkor vinnünk is kell.
- De Mione! – csattant fel idegesen Ron. – Hát jó. De ha valami baja lesz, Harry, személyesen téged foglak megfojtani!
- És én nem fogok ellenállni – jelentette ki egy halvány mosollyal Harry. Remélte, hogy ezzel véglegesen lezárhatják a Ginny magukkal cipeléséről szóló vitát, ami már napok óta fagyos hangulatot varázsolt a trió társaságára.

Ron hátradőlt az ágyon, és egy játékgolyóval kezdett el játszani, amit még gyerekkorában kapott Billtől és az édesapjától. Hermione a sarokban egy könyvkupacot válogatott, baloldalra dobálta, amire nem lesz szükségük, és jobb oldalon szépen sorba rakta azokat, amikre talán még szükségük lehet a jövőben, tantárgyak, kategóriák szerint válogatva.

Harry Dumbledore halálán gondolkozott. Valami nem volt rendjén az utolsó szavával és a tekintetével, de Harry sehogyan nem tudott rájönni, mi lehet az, ami annyira zavarja az egész helyzetben. Eltökélt szándéka volt, hogy az oly soknak tűnő feladatok mellett ezt is ki fogja deríteni, nem hagyhatja annyiban.

De azt sem tagadhatta, hogy Ronnak részben igaza van. Dumbledore mit mondott el? Szinte semmit nem tudnak arról, hogy hol és mik lehetnek a horcruxok. Egyedül a medálhoz van némi nyom. Egy monogram, semmi több. És hogy fogják kideríteni, hogy ki az? Nem kérdezősködhetnek, bujkálniuk kell. Semmit sem tudtak…

Felállt és egy szó nélkül kiment a szobába, de szinte tudni vélte, hogy amint kilépett, Ron elkezdett beszélni Hermionéval, róla, a háta mögött, méghozzá azért, hogy rávegye a lányt, álljon mellé.

Az Odú udvarán állt egy nagy tölgyfa, amire Mr. Weasley egy hintát szerelt fel még évekkel ezelőtt Ginnynek. Harry mostanában rászokott, hogy a hintához jár, ha magányra vagy gondolkozásra van szüksége, márpedig az az utóbbi pár napban elég sokszor szükséges volt, vagy lett volna. Leült a hintába, és lassan lökni kezdte magát.

Az járt a fejében, vagyon hogy mondja el Ginnynek, hogy milyen feladat vár rá? Vajon hogy mondja el, hogy muszáj velük mennie, ha nyerni akarnak, és ezt is csak azért, mert egy halott ember parancsára hallgatnak, úgy, hogy azt sem tudják, miért teszik. Hogy fog reagálni? Hogy nyugtatja majd meg?

A pálcájával néhány madarat varázsolt elő, ugyanolyanokat, mint amilyenekkel Hermione támadta meg Ront, alig fél évvel ezelőtt, Lavender miatt. A madarak körbe-körbe röpködtek a hintán, Harry pedig halvány mosollyal figyelte őket.

- Mi baj van, Harry? – lépett oda mellé hirtelen Ginny. Haja lágy hullámokban omlott a vállára, és csokoládébarna szemei pajkosan csillogtak, mintha nem is éppen életük legnagyobb háborújára készülnének, ahol nem tudni, mennyi esély van egyáltalán a győzelemre.
- Öh… semmi – sóhajtotta a fiú. A hinta hirtelen kiszélesedett, hála Ginny pálcát tartó kezének, majd lehuppant mellé, egészen közel, a fejét pedig a fiú vállára hajtotta.
- Veletek akarok menni – jelentette ki eltökélten Ginny.
- Hová? – értetlenkedett a fiú.
- Ahová mentek az esküvő után. Előttem nem kell titkolózni, tudom, hogy készültök valamire, és tudom, hogy jó ideig nem fogtok visszajönni.
- Talán soha – suttogta Harry alig hallhatóan.
- Szóval veletek akarok menni.
- Erről most nem szeretnék beszélni, Ginny, de nem lezárt téma.
- De ne felejtsd el, hogy mit mondtam – emelte fel a fejét, és Harry smaragdzöld tekintetébe fúrta a sajátját. – Érted bármit. Veletek akarok menni.
- Nem mondok sem nemet, sem igent – vágta rá nyugodtan Harry. – Igent sem – ismételte meg. – Ezzel kapcsolatban folyamatban vannak a „tárgyalások” a bátyáddal, és ne feledd, nem csak rajtad, rajtam, vagy esetleg Ronon és Hermionén múlik. Nem szökhetsz el te is, elég, hogy mi bujkálni fogunk édesanyátok haragja elől.
- Azt hittem, nehezebb meló lesz megpuhítani téged, és nem is reméltem, hogy te már gondoltál erre.
- Hidd csak el, nem önszántamból. Ha tehetném, most azonnal itt hagynálak, hogy ne légy veszélyben. De nem tehetem, köt egy ígéret, és teljesítek egy parancsot.
- Megtudhatom, hogy mit?
- Majd esetleg egyszer elmondom. Egyszer úgyis meg kell tudnod, mi a küldetés, de ne erről beszéljünk inkább. Háború lesz, és megeshet, hogy távol leszünk egymástól. Ki akarok használni minden egyes percet, amit veled tölthetek – mosolygott Harry is, és Ginny is.

A fiú előre hajolt, és megcsókolta Ginnyt, amit a lány odaadóan viszonzott. Harry a karjaiba vonta őt, és ölébe ültetve, simogatva folytatta lágy csókjukat. Ginny belemosolygott, hátán érzett egy követő pillantást, ami a konyhaablakból ered, Mrs. Weasley szeméből.

Ron és Hermione folytatták a nemrég abbahagyott beszélgetést, amit még Harry és Ron folytattak. Mindketten győzködték a másikat a saját, vagy éppen Harry és Dumbledore igazáról.

Ron még mindig az ágyán feküdt, Hermione a frissen elkészült könyvkupacot varázsolta bele egy hátizsákba, majd rendbe szedte a szétdobált, szükségtelen könyveket. Ron idegesen bámult a lány tevékenységét, és még mindig a játékgolyóval játszadozott.

- Bíznunk kell benne, Ron, fogd fel! Ő az egyetlen esélyünk arra, hogy túléljük Voldemortot.
- Persze, persze, tudom, Hermione, de akkor is! Ő a húgom, és az ő barátnője, hogy sodorhatja ekkora veszélybe? Oké, azt megértem, hogy mi vele megyünk, de mi önszántunkból, felnőtt, nagykorú varázsló létünkre mondjuk ezt, és vállaljuk a felelősséget! De Ginny?
- Tudom, Ginny még kiskorú, de tehetünk mást? Látod, hogy Harry sem repes az ötletért, de Dumbledore…
- Dumbledore halott!
- Dumbledore volt a leghatalmasabb mágus, aki valaha is létezett ezen a földön. Igazán megbízhatnánk benne a halála után is, ha már életében nem mindig tettük. Igaza van, tudod jól. Ha Ginnynek valami különleges szerepe lesz a harcban, és nem lesz velünk…
- De mi van, ha mégsem? Mi van, ha csak potyára kockáztatjuk az ő életét is? Kiskorú, Hermione, kiskorú! És ezt Harry is tudja, de akkor miért nem foglalkozik ezzel a ténnyel is, ha annyira tudja, hogy mit bízott rá Dumbledore?

Teljes erejéből a falhoz vágta a játékgolyót, ami levert onnan egy bekeretezett, családi képet. Hermione idegesen javította meg, és tette a helyére a pálcája segítségével. Ron tovább dobálta a golyót, nem volt hajlandó letenni, Hermione akármilyen rosszallóan nézett is rá.

- Nem kell figyelmeztetned, Ron, Ginny a legjobb barátnőm. De arra kérlek, hogy most az egyszer higgy nekem, és higgy Harrynek. Higgy Dumbledore-nak. Ginnynek jönnie kell, el kell fogadnunk. Ez volt a parancs, nem tehetünk mást.
- Azt hiszed, egy festmény tudja, mit akart az igazi Dumbledore? – kételkedett Ron, holott tudta magáról, hogy mekkora hülyeséget is mondott most.
- Ronald! A festmények pontosan tudják, hogy mit akart volna a valódi énjük! Ne keresd a kifogásokat! Most az egyszer fogadd el, hogy bele kell törődni abba, amit a Sors nekünk szánt. Ez az egyetlen dolog, amit valaha is megtanultam Trelawney-tól.
- Trelawney? – kuncogott Ron. – Az a vén banya…
- Azért csak tudott valamit – sugallta Hermione. – Ne feledd Harry jóslatát…
- Ó, igen, a híres jóslat, aminek mindent köszönhetünk… - jegyezte meg csípősen a fiú.
- Igen, mindent, azt is, hogy Harry a legjobb barátunk! Most nézd meg őket! – mutatott ki az ablakon, ami a hintára nézett, ahol Harry és Ginny még mindig lágyan ringatóztak.
Ron morgott valamit az orra alatt, de nem mozdult semmit, Hermione tehát folytatta:
- Képes megvédeni őt, bármiről is legyen szó. Nagyon félti, ahogy ránézek, rögtön látom. De látom azt az elszánt bátorságot, látom az óvni akarást a szemében. Ő az, aki meg tudja védeni a húgodat. Azt kell mondjam, lehet, hogy jobb kezekben lesz velünk, a kutatás során, mint a Roxfortban, ami Piton kezében van.
- Jó, belátom – jelentette ki Ron. – De nem fogok úgy tenni, mintha örülnék annak, hogy velünk van, megpróbálok beletörődni, de hidd el, nem lesz könnyű. Nem várhatjátok el tőlem, hogy egyik napról a másikra fogadjam el, hogy a húgom a legnagyobb harc kellős közepe felé tart, ráadásul a mi ötletünkből kifolyólag… de megígérem, hogy megpróbálom!
- Köszönöm, Ron! – sikította Hermione, majd Ron nyakába ugrott az ágyon, aki zavartan pislogott rá. Hermione azonnal lemászott róla, és elpirulva az ablakhoz hátrált. – Bocsi, nem tudom, mi volt ez…

Remus Lupin és Arthur Weasley az Odú melletti kis fészerben beszélgettek, az egyetlen hely volt, ahol tudták, hogy senki nem fogja őket megzavarni. Mr. Weasley közben egy mugli gépet bütykölt, Lupin bámulva nézte a csodát.

- Te sem hiszed, hogy visszamennek a Roxfortba, ugye? – kérdezte hirtelen Arthur. Lupin a fejét rázta.
- Kétlem. Dumbledore feladatot bízott rájuk, és bizonyára a feladat nem a Roxfortban vár rájuk…
- De mit várt Dumbledore három alig felnőtt varázslótól? Miért nem bízta a Rend tagjaira?
- Ne feledd, hogy ki Harry. Köze lehet ahhoz, hogy ő a Kiválasztott. Ez a feladat nyilvánvaló, hogy rá vár, ezért nem bízhatta a Rendre. De ha már nem bízta ránk, nekünk attól kötelességünk vigyázni rájuk. Ha el kell menniük, jó. De minden erőnkkel azon kell, hogy legyünk, hogy segítsük őket, bármire is lesz szükségük.
- Lehet, hogy igazad van – bólintott rá Weasley, majd folytatta a mugli gépezet, a mikro sütő bütykölését.

Harry és Ginny még sokáig üldögéltek magányosan, egymást kényeztetve a hintán. Csak akkor indultak vissza a házba, mikor Mrs. Weasley kikiabált, hogy készen van az ebéd, amit már oly régóta várnak.
Harry és Ron a konyha ajtajában futottak össze, mindketten haragos pillantással méregették a másikat. Ron bólintott egyet, amit Harry nem tudott mire vélni, Hermione biztatóan nézett rájuk.

Mindhárman gyorsan befalták az ebédet, így Hermione, Ron és Harry megköszönték az ebédet, majd felslattyogtak Ron és Harry közösen használt hálószobájába, ami az emeleten volt.

- Gondolkodtam a dolgon – kezdte Ron, miután becsukódott mögöttük az ajtó.
- És?
- Arra jutottam, hogy rendben.
- Rendben mi? – kérdezett rá Harry, mire Hermione kuncogni kezdett. Harry rosszallóan nézett rá.
- Belemegyek, hogy Ginny eljöjjön velünk, de neked kell rávenned, neked kell beadagolni az egészet, és nem fogjuk egy percre sem egyedül hagyni, nehogy baja essen. A húgom kiskorú.
- Ezzel én is tisztában vagyok, és ha kell, a Megszeghetetlen Esküvel pecsételem meg a szavam, miszerint óvni és védelmezni fogom Ginnyt, akár az életem árán is.
- Harry, erre semmi szükség! – szabadkozott Ron. – Az Esküről ne ejtsük több szót, én így is hiszek neked. Szóval, mikor mondjuk el neki?
- Ő alapból jönni akart – vonta meg a vállát Harry.
- Mi!? – csattant fel Ron értetlenül.
- Kijelentette, hogy őt nem érdekli, hogy még nem töltötte be a tizenhetet, ő velünk akar jönni, ha törik, ha szakad, mert ő bármire képes lenne, csak hogy ez az egész végre véget érjen. Bátor húgod van!
- Merész barátnőd van – vágott vissza Ron. – Aki nagyon szeret téged – tette hozzá, hatalmas hangsúlyt adva az utolsó előtti szónak.
- És akit én is nagyon-nagyon szeretek – mosolygott biztatóan Harry.

Mindhárman az ágyon üldögéltek még hosszúra nyúló percekig, és egymást fürkészték félelemmel és bizonytalansággal teli tekintetükkel. Egyedül Harryben élt a magabiztosság egy kis szikrája, ami azt sugallta, hogy jól döntöttek, mikor ismét a halott igazgatóra hallgattak. Harry hátradőlt, és néhány perc múlva elnyomta az álom, ahogy két barátját is…

Második fejezet
Mr. Weasley története

Harry Ginny szobájában várt a lányra, aki édesanyjának segített az ágyneműk felhúzásában a pár itt alvó vendég számára. A vendég szó a Delcaour-famíliát és Fleur négy évvel fiatalabb, tizenhat éves unokahúgát, Lianne-t takarja.

Körbenézett a kicsi, ámde mégis tágas szobában, ahol Ginny szeszélyes, vidám, heves és szenvedélyes természetéhez képes elég nagy rend uralkodott, bizonyára Mrs. Weasley munkájának hála. Az ablakhoz sétált, ami arra a kis területre nézett, ahol néhány évvel ezelőtt páros kviddicsmeccseket játszottak ők négyen. Az aranyszínű falakat családi és baráti fotók borították, és Harry az ágy mellett felfedezte azokat a képeket is, amik kettejükről készültek még néhány hónappal ezelőtt a Roxfortban illetve Roxmortsban. Felhőtlenül nevettek és csókolóztak a képeken, amiket Harry mindig magánál hordott. Végigsimított a nevető Ginny arcán az egyik fotón, és szinte elfeledni érezte, hogy mekkora veszélybe készült sodorni a lányt, akit jobban szeret bárminél.

- Úgy látom, nem csak engem vonzanak azok a csodás képek – jegyezte meg komolyan Ginny Harry háta mögül, kezeit a fiú derekára csúsztatva. – Engem valahogy végérvényesen megfogott az a jóképű fiú ott a képen…
- Elég fura ízlésed van – fordult meg Harry, így kerülve szembe a lánnyal. – Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de engem az a csodaszép lány valahogy jobban érdekel… És bocsánat, de az én ízlésem sokkal jobb - mosolyodott el. Kezeit Ginny derekára téve húzta közelebb magához, a lány pedig átkarolta Harry nyakát, ujjai a fiú hajában játszadoztak. – De nem tagadom, hogy nagyon örülök, hogy így megfogott téged, mert így nagyon boldoggá teszed. A legboldogabbá, még ebben a zavaros, veszélyes, kilátástalan helyzetben is.
- Én nem hinném, hogy neked valaha is jobb ízlésed lett volna, mint nekem. Elvégre… Cho Chang? Helyettem? – kuncogta. Harry bosszúból elfordította a fejét, a közeledő ajkak elől, de Ginny nem hagyta annyiban.

Végül mégis lágy csókban olvadtak össze. Harry keze Ginny, hosszú, jázminillatú, vörös hajában kalandozott, miközben gyengéden simogatta a hátát. Hosszú percek telhettek el, mire kifulladva újra elváltak egymástól, de még mindig tartott szoros ölelésük.

- Ha jól sejtem, akkor gondolkoztál a kérdésemen, amit délelőtt vetettem fel – komolyodott el újra a lány.
- Nos, mint mondtam, nem nekem volt okom gondolkozásra. Én kaptam azt az utasítást, hogy magammal kell vinnem téged. Ha nem lenne muszáj, maradnál szépen a formás kis hátsódon, itt, biztonságban, messze a veszélytől és Voldemorttól.
- Jó, jó, ezt már hallottam párszor a nap folyamán – forgatta a szemét, majd leült az ágyra, és a képeket kezdte el bámulni a falon, a régi szép időkre gondolva.
Harry lefeküdt mellé, és a fejét a lány ölébe fektette. Ginny ujjai azonnal, már-már ösztönszerűen az ébenfekete tincsekbe siklottak, Harry pedig hatalmas mosollyal nyugtázta a jóleső érzést.
- Tudod, hogy csak azért viselkedek így veled ezzel kapcsolatban, mert féltelek, és mert szeretlek.
- Tudom, és te pedig, ugye tudod, hogy én ugyanezért akarod veled tartani? Szóval, mire jutottatok?
- Tudom, Gin, tudom. Említettem, hogy volt ezzel a témával kapcsolatban egy kisebb-nagyobb nézeteltérésem Ronnal, ami mostanra sikeresen megoldódott. Nem nagyon akarta elfogadni, amit Dumbledore parancsolt. És bármennyire is erős a vágyam, hogy itthon tartsalak, nagyon úgy tűnik, hogy velünk kell tartanod. Dumbledore parancsa, miszerint még nagy szükségem lehet rád az elkövetkezendő harc folyamán.
- Jövőbe lát – kuncogta huncut tekintettel Ginny, erősen belemarkolva Harry hajába.
- Szerintem a professzor valahogy nem az én testi vágyaimra gondolt, amikor a szükség szót emlegette – mosolyodott el a fiú. – Nem tagadom, hogy kapóra fog jönni, hogy ott leszel, legalább véletlenül sem lesz alkalmam elcsábulni, bárkiről is legyen szó. – Ginny lehajolt, és csókot nyomott a szájára.
- Bocsánat a zavarásért – nyitott be az ajtón Mrs. Weasley, mellőzve a kopogást. Ginny és Harry ajkai elváltak egymástól, de Harry feje még mindig a lány ölében pihent. – Megérkeztek Delacourék, és illene lejönnötök… bármilyen fontos dolgotok is van…

A két fiatal Ronnal és Hermionéval a nyomukban, kelletlenül indultak el lefelé a lépcsőn, hogy köszöntsék Fleur családját.

Madame és Monsieur Delacour roppant jólelkű, kedves és segítőkész embereknek bizonyultak. A Madame azonnal felkínálta a segítségét az előkészületekben Mrs. Weasleynek, míg a férje az esküvői sátor felállításában szeretett volna segíteni az ikreknek.
Gabrielle máris hasonló szépséggel rendelkezett, mint Fleur, noha még csak tizenegy éves volt. Míg – ha szabad ilyet mondani esküvő előtt a menyasszonyról – Lianne szinte felül is múlta azt. Hosszú, szőke haja enyhe hullámokban sodorta a hátát, ahányszor csak megmozdult, kecses alakja úgy libegett, mint egy falevél. Tökéletesen, akcentus nélkül beszélte az angolt.

- Lianne fhélig vhéla, míg én ’sak negyhedrhészt – magyarázta Fleur Ginnynek és Hermionénak, akik rosszalló tekintettel nézték, ahogy Harry és Ron túlzottan nagy lelkesedéssel köszöntik a lányt, és máris versengve ajánlkoznak neki, hogy segítenek elhelyezkedni, illetve kipakolni.

Harry és Ron egész délután úgy viselkedtek, mint egy-egy jólnevelt kiskutya. Szinte mindenhová követték Lianne-t, és mindenben segítettek neki, amiben csak lehetett. Mrs. Weasley és Madame Delacour csak nevetni tudott rajtuk, ám Ginny, Hermione, sőt, még Gabrielle és féltékeny pillantásokat vetett a lányra. Bár a két angol lány nem is ismerte őt, máris mindketten utálták.

- Úgy látom, kezd megbabonázni a kis félvéla – jegyezte meg morcosan Ginny, amikor Harry végre méltóztatta abbahagyni a túlzott segítőkészséget, és kettesben maradtak a kertben.
- Ugyan, ne légy féltékeny – kuncogta Harry.
- Féltékeny? Soha! Csak nem akarom, hogy valami kis véla varázslat elvegye az eszed, aztán pofára ess – vonta meg a vállát a lány. – Egyáltalán nem érdekel, hogy kinek udvarolsz, sőt, az sem, kiket csókolgatsz meg életedben. Felőlem azzal csókolózol, akivel akarsz! – tüntetően elfordult a fiútól, de közben egy pillanatra sem tudta elrejteni a mosolyát.
- Igen? Biztos, hogy azt csókolok meg, akit akarok? – ment bele a játékba Harry is. – Akkor én most meg is csókolom azt, akit akarok – nevette, majd maga felé fordította a lány vigyorgó fejét, és lágyan megcsókolta. – Látod? A szabad akaratom vezérelt – jelentette ki Harry, miután elváltak. A homlokukat összeérintették, és mélyen egymás szemébe néztek.

Harry ujjbegyével simogatni kezdte a lány selymes, hófehér arcát. Egyszerűen képtelen volt levenni róla a szemét, annyira gyönyörű volt. Még most sem tudta elhinni, hogy ez a szépség az övé. De azt tudta, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy semmi baja ne eshessen a horcruxok keresése közben.

- Mi lesz a feladatod? – kérdezte hirtelen Ginny. – És mi lesz az én feladatom?
- Azt pontosan mi sem tudjuk, hogy neked milyen szereped lesz a történetben. Ismered Dumbledore-t, nem megy bele a részletekbe. Az én feladatom… az én feladatom nagyon komoly, de ezt együtt szeretnénk elmondani a bátyáddal és Hermionéval, még nem tudom mikor, de még mielőtt elmegyünk, nyugi.
- És mikor indulunk?
- Néhány nappal az esküvő után, talán már másnap. Minél hamarabb elkezdjük a keresést, annál hamarabb lehet vége ennek az egész mizériának.
- És… anya?
- Hát, ő kemény dió lesz, úgy érzem. Hogy magyarázod el egy édesanyának, hogy a kiskorú lányát elviszi magával három, még alig felnőtt varázsló, mert Dumbledore azt mondta, hogy szükség lesz rá, és muszáj mennie? Nem fog elengedni…
- Hát, ha nem fog elengedni, akkor elszökök, nem érdekel, menni akarok! És ebben senki nem állíthat meg! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
- Tudod, ez az elszántság tetszett meg benned először, mikor kezdtem beléd szeretni. Tetszett, hogy megpróbálod véghezvinni a saját terveidet, amiben nem befolyásolhat más.
- Nem is tudom, kinek van hasonló jelleme – mosolyodott el Ginny.
- Gyerekek, vacsora! – kiáltott ki a konyha ablakán Mrs. Weasley. Ginny és Harry szomorúan váltak el egymástól, majd egymás kezét fogva indultak el a házba.

Mrs. Weasley vacsorára készített palacsintái nagyon finomra sikerültek, az egész francia család nagyon megdicsérte. Lianne csábos pillantásokat vetett a vacsora közben Harryre, amit Ginny nem viselt túl jól. Ahányszor azon kapta barátját, hogy a véla származású lányt bámulja, erősen bokán rúgta, hogy rá figyeljen inkább. Ron és Hermione alig tudták visszafojtani a nevetésüket, mikor meglátták Harry fájdalmas fejét.

Lassan mindenki elkezdett felszállingózni a saját hálószobájába, hiszen elég későre kezdett járni, és másnap kezdik el átalakítani a kertet, hogy megfelelő legyen egy esküvő színhelyéül.

Mikor már csak Hermione, Ron, Harry, és a Weasley házaspár voltak a konyhában, Harry némán jelezte Ronnak, hogy épp ideje lenne beszélni a szülőkkel arról, hogy mire készülnek. Noha tudták, hogy azt nem fogják elmondani, hogy milyen feladat vár rájuk, de joguk volt tudni, hogy nem mennek vissza a Roxfortba.

- Khm… anya – kezdte Ron. – Van egy kis megbeszélnivalónk, és azt hiszem, jobb lenne, ha leülnétek. – Szóval…
- Nem mentek vissza a Roxfortba, tudjuk – jelentette ki Mr. Weasley. – Látom rajtatok, hogy készültök valamire, és azt is látom, hogy nem nagyon akarjátok elmondani. Ismerlek már titeket eléggé, és a minisztériumi évek alatt eléggé hozzászoktam ahhoz, hogy az emberek arcáról leolvassam az érzelmeket. Elég sok fura dologgal találkoztam már, mióta ott dolgozom, volt rá bőven lehetőségem.
- Nem csak erről lenne szó – folytatta idegesen Harry. – Dumbledore feladatot bízott rám, így Ronra és Hermionéra is, egyedül nem menne. De… Dumbledore egy másik parancsot is adott nekünk… - sóhajtotta. Mrs. Weasley átható tekintettel bámulta mindhárom fiatalt. De sem Harry, sem Ron nem tudta folytatni.
- Magunkkal kell vinnünk Ginnyt – tette hozzá Hermione, mikor látta a fiúkon, hogy nem tudnak megszólalni.
- Arról szó sem lehet! – ordította Mrs. Weasley, Mr. Weasley azonban csendben nézett maga elé. – Azt még megértem, hogy ti már nagykorúak vagytok, és magatok döntitek el, hogy mit csináltok, bár meg kell mondjam, igencsak rossz szemmel nézem, hogy ilyen fiatalon útnak indultok, de nem tehetek semmit, hiába vagyok az anyád, Ronald, tudom, hogy el kell menned. De abba soha nem fogok belemenni, hogy a kiskorú lányomat magatokkal vigyétek, ki tudja hová! Azt sem tudjuk, mire készültök, de látom rajtatok, mindannyitokon, hogy hatalmas veszélynek készültök kitenni magatokat, de tudom, hogy el kell mennetek. De Ginnyt nem! – kiáltotta.

Az egész ház Mrs. Weasley hangjától zengett, így Hermione az asztal alatt elmormolt egy hangszigetelő bűbájt a konyhára. Mindhárman tudták, hogy Molly Weasley nem lesz könnyű dió, ha Ginnyről van szó.

- Arthur, mondj már valamit!
- Én… nem tehetem. Nem mondhatok semmit – suttogta a férfi.
- Mi az, hogy nem teheted? Ginevra ugyanúgy a te lányod is, mint az enyém! És kiskorú is, ráadásul, tehát mi döntünk felőle. Mondd már meg te is, hogy nem engeded! A lányunkat nem sodorják veszélybe, ha már magukat képesek lesznek… - fakadt ki az asszony. - Az isten szerelmére, alig múltatok tizenhét évesek, és máris a magatok feje után mentek! Azt sem tudjátok, hogy védjétek meg magatokat, ha veszélybe kerültök, nemhogy egy tizenhat éves lányt!
- Már bocsássa meg a világ, anya, de igenis meg tudjuk védeni magunkat! Nem vagyunk már tízéves gyerekek, akik nem tudnak egy tökéletes varázslatot összehozni. Igenis megtanultuk a hosszú évek során, hogy mit kell tennünk a bajban, anya! Elvégre nem tudod egy kezeden összeszámolni, hányszor kerültünk már veszélybe! Harcoltunk már halálfalókkal, harcoltunk már óriáspókokkal, megismertük a Baziliszkuszt, megmentettünk egy ártatlan embert a dementorok csókjától! Hidd már el, az istenért, képesek vagyunk megvédeni magunkat! – csattant fel Ron. – És hidd el, a Roxfort most veszélyesebb lesz, mint bármikor, hiszen nincs ott Dumbledore. Jobb helyen leszünk mi távol tőle. És Ginny is. Meg tudjuk védeni őt is!
- Nem! – vágta rá az asszony. – Arthur, most aztán már tényleg mondj valamit te is!
- Mondtam már, Molly, hogy nem tehetek semmit. Nem mondhatok ellene semmit – sóhajtotta a férfi. – Ennek meg kell történnie, Molly, Ginnynek el kell mennie. Ez a Sorsa.
- Dumbledore tudta előre, hogy ez lesz – mondta halkan Harry, a többiek épphogy hallották a mély, bariton hangját. – Dumbledore pontosan tudta, hogy Mrs. Weasley nehéz eset lesz, és pontosan tudta, hogy Mr. Weasleyvel kell majd beszélnie. És meg is tette. Még mielőtt meghalt.
- Pontosan – bólintott rá a férfi. Molly megrökönyödve nézett rá.
- Ez meg mit jelentsen, Arthur, és miért nem beszéltél róla?
- Mert megesküdtem Dumbledore-nak, hogy csak akkor szólok bele, amikor eljön az idő. És úgy tűnik, az most jött el.

Harry ilyenkor is csodálta Dumbledore-t. Még a síron túl is képes szinte visszatérni, és még a halálból is elrendezi a nehézségeket, csak hogy Neki, Harry Potternek könnyebb dolga legyen. De persze szokásához híven nem tudta úgy megkönnyíteni, hogy a fiú is tudjon róla, de őt már szinte semmi sem lepte meg az idős mágussal kapcsolatban.

Molly könnyekben tört ki, érezte, hogy egyedül maradt a „Ginny nem mehet veletek semmiképpen sem!” oldalon. Egyszerűen nem tudott beletörődni, hogy hogy lehet olyan felelőtlen Dumbledore, hogy pont egy kiskorút akar elküldeni a harcmező kellős közepére. Arthur belefogott a mesélésbe.

- Nem olyan sokkal a halála előtt felkeresett engem a minisztériumban az egyik hétvégén. Csodálkoztam is, hogy pont velem akart beszélni, de azért természetesen beengedtem az irodámba…

Arthur Weasley épp egy szokásos munkanapot töltött a Mágiaügyi Minisztériumban. Az egyik alsóbbrendű dolgozó jelentette be, hogy Albus Dumbledore érkezett hozzá látogatóba, és fontos ügyben szeretne vele beszélni.

- Jó napot, Arthur!
- Áh, Dumbledore, mi járatban errefelé? – kérdezte Arthur, miután kezet fogott az idős varázslóval.
- Fontos ügyben jöttem. Harryről és az Ön lányáról van szó.
- Mi van velük? – csodálkozott a férfi.
- Nos, Harryre egy nagyon fontos feladatot bíztam, amit nemsokára el kell kezdenie véghezvinni. Azonban nem képes arra, hogy egyedül tegye meg.
- Ha jól sejtem, ennek a feladatnak köze van Tudjukkihez. – Dumbledore bólintott.
- Méghozzá elég nagy köze. Szóval, mint említettem, Harry nem képes egyedül véghezvinni a tervet, és hiába megy vele Mr. Weasley és Miss Granger, szüksége lesz Ginnyre.
- És ezt miért mondja most el nekem?
- Azért, mert elég jól ismerem a feleségét. És tudom jól, hogy amint bejelentik a fiatalok, hogy a kis Ginnyt is magukkal kell vinniük, Molly nem fogja elengedni, ezt azonban meg kell előznünk. Ginevrának muszáj Harryvel tartania. Szüksége lesz még rá, és fontos feladata lesz.

A férfi tűnődve hallgatta az igazgató mondandóját, szinte nem is volt képes felfogni, amit mondott.

- És mit kellene tennem? Gondolom, tudja, hogy én sem repesek éppen az örömtől, ezt hallván.
- Tudom, de tudom, hogy Ön megérti, hogy szükség lesz rá. Nagyon nagy szükség. Kérem, ne beszéljen erről a beszélgetésről Mollynak, csak ha eljön az idő. Ha Harry bejelenti, hogy Ginnynek is mennie kell. El kell mondania a feleségének, hogy mennyire fontos lesz Ginny jelenléte.
- De miért? Miért pont Ő?
- Azt egyelőre nem mondhatom el, de ha eljön a megfelelő idő, akkor mindenki meg fogja tudni. Köszönöm, Arthur!

Dumbledore felállt, és újra kezet rázott Arthurral, majd elhagyta az irodát. A férfi rémülten, szinte megsemmisülten bámult maga elé.

Mrs. Weasley még jobban elsírta magát, ahogy Arthur befejezte. El sem tudta képzelni, hogy az ő egyetlen, kicsi lánya miben segíthetne nekik. Harry, Ron és Hermione idegesen bámultak egymásra, várva, hogy mit szól az asszony.

Hermione lába annyira remegett, hogy szinte beverte az asztallapba, míg Harry és Ron ökölbe szorított kézzel figyelték az asszony kifürkészhetetlen arcát.

- Rendben van. De meg kell esküdnötök, hogy úgy vigyáztok az én kis Ginnymre, mintha a szemetek fénye lenne! És tudnotok kell, hogy csakis azért megyek bele, mert Dumbledore... parancsa... ő biztosan tudja, hogy mit kell tennetek...
- Mrs. Weasley – szólalt meg bujkáló mosollyal a hangjában Harry. – Nekem Ginny már így is fontosabb, mint a szemem fénye. Nekem Ő mindennél fontosabb. Bárminél, ezen a földön.
- Neked elhiszem, kedves Harry. És kérlek… tényleg nagyon vigyázzatok rá, és magatokra, nem akarok senkit elveszíteni. Sem a gyerekeimet, sem titeket, Hermione és Harry.
- Köszönöm szépen, Mrs. Weasley – mosolygott Harry. – Mindent nagyon szépen köszönök. Olyan nekem, mintha a második anyukám lenne… - sóhajtotta mosolygósan, mire az asszonyból újra könnyek törtek ki, és egyszerre ölelte át mindhárom fiatalt.
- Ne már, most soha nem fog elengedni – nyögte Ron Harrynek, mire mindenki önfeledt nevetésben tört ki. – Kellett neked már megint hízelegni!

A trió is elindult felfelé a hálószobába, hogy nyugodtan hajtsák álomra a fejüket, hiszen ezt az estét is sikerrel nyugtázták. Már csak az esküvőt kell túlélniük.

Harmadik fejezet
Az esküvő

Harry és Ginny megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Mrs. Weasley végül mégiscsak belement, hogy a lány is útra fog kelni az esküvő után. És az sem volt elhanyagolható tény, hogy Hermione után Ron is meggyőződött Harry igazáról, miszerint képesek lesznek védelmet nyújtani nem csak önmaguk, hanem a lány számára is.

Hermione egész végig könyveket nyálazott át, hogy újabb és újabb varázslatokat tanulhasson meg, és néha Harryvel, Ronnal, vagy Ginnyvel is megosztott egy-egy varázslatot.

Mostanra már mindennapos szokásukká vált, hogy ha nem volt szükség a segítségükre, a délelőttöt a hintában töltötték. És egyszer csak azon kapták magukat, hogy Mrs. Weasley egyáltalán nem zavarja őket. Attól tartottak, hogy miután megtudja a tervet, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ne kerülhessenek egymás közelébe, ne tudják átbeszélni a terveiket. Nagyon örültek, hogy végre sikerült megértetniük az asszonnyal, milyen fontos dologra készülnek. És ami még jobb, anélkül, hogy bármibe is be kellett volna őt avatni. Hála Dumbledore-nak, aki mindenre gondolt.

- Szokatlanul csendben vannak mostanában a halálfalók – jegyezte meg az esküvő előtti napon Mordon, aki az esküvői védelmet jött megbeszélni a Weasley családdal.
- Szerintem is – bólintott Harry. – Gondolja, hogy a Voldemort készül valamire holnap?
- Nem mondom, hogy nem, de nem akarok félelmet kelteni. Az azonban biztos, hogy tudja, hogy itt leszel, de azt nem tudja, hogy ti holnapután már el is mentek. Nem tudom, hogy tervbe vették-e az esetleges támadást, de semmilyen lehetőséget nem szabad kizárni. Egy néhány Rendtag mindenféleképpen itt van az esküvőn, és jómagam is beszerveztem még pár olyan aurort, akiben biztosan lehet bízni. Bizonyára tudod, hogy Voldemort már a minisztériumba is beszivárgott, és nem sok olyan ember van, akit nem kerített hatalmába. – Harry komoran bólintott.
- Elméletben mindenre fel vagyunk készülve, de ismered őt jól, tudod, hogy bármikor képes valami olyat mutatni, amire még mi sem készültünk fel. Résen kell lennünk a holnapi nap folyamán, de mindenképpen csak annyira, hogy ne rontsuk el az esküvő hangulatát – folytatta az auror.
- Hát persze. Mrs. Weasley nagyon mérges lenne, ha elrontanánk a meggondolatlanságunkkal a partit. Résen kell lennünk, de csak annyira, hogy a kívülállók ne vehessék észre, hogy valami baj lehet.
- Pontosan. Kitűnő auror lennél, Potter! – bólintott rá Mordon.
- Tudja, fura, hogy ezt először egy halálfaló mondta nekem, az ön képében. De talán éppen ez ösztönzött arra, hogy ezt a szakmát válasszam. De előtte még el kell végeznem azt, amire hivatott vagyok.
- Örömmel fog eltölteni, hogy melletted harcolhatok majd, fiam, ha arra kerül a sor.
- És én ugyanezt mondhatom el Önről, uram.

A varázsló biccentett, majd kilépett a házból, elsétált a közeli hoppanálási ponthoz, és dehoppanált. Harry egy ideig még gondolkozott Mordon szavain, és egyre inkább aggasztotta, hogy nem csak neki jutott eszébe egy esetleges támadás. A többiekkel egyelőre nem merte megosztani ezt a feltételezést, de most, hogy Mordonban is felmerült, épp ideje volt beszélni róla.

Ginny és Hermione épp a sátorbeli székekre varázsolták rá az égszínkék szalagot, míg Ron és Charlie a zenekar helyét próbálta meg megfelelőre varázsolni. Már egyikük sem bírta tovább a semmittevést, amivel Mrs. Weasley jutalmazta, vagy éppen büntette őket, így önszántukból vállalták a munkát, míg Harry Mordonnal tárgyalt. Az ikrek ma este érkeznek, így mentesülnek a készülődés terhe alól, ugyanis a boltot nem hagyhatták egyedül. Akármennyire is nagy volt a félelem, a bolt kitűnően ment. Talán ilyenkor mindenkinek szüksége van egy kis vidámságra, jobban, mint bármikor máskor.

- Szeretném elmondani Ginnynek a tervet – ment oda Harry Ronhoz, és félrehívta őt, nehogy Charlie bármit is meghalljon, pedig eléggé fülelt. – Nem muszáj jönnötök, ha nem akartok, szerintem menni fog – mosolygott a fiú.
- Jó… akkor… akkor segítek tovább Charlie-nak, és szerintem Hermione is inkább csinálja a szalagokat, valakinek úgyis meg kell még csinálnia. – Nem akarta bevallani, de rettegett a gondolattól, hogy újra hallania kell Voldemort szörnyű tetteit. Egyszer már bőven elég volt, és ha nem csaltak a megérzései, az elkövetkezendő hónapokban épp elégszer kellesz még hallania, miket tett a gonosz mágus.
- Rendben. Akkor… azt hiszem, fent leszünk Ginny szobájában, ha kellünk, ott megtaláltok.
- Jó – bólintott Ron, majd visszament a bátyjához, Harry pedig elindult, hogy félrehívja Ginnyt.
- Mivel édesanyád nem nagyon osztott ránk feladatot, és én már végre mindent megtárgyaltam Mordonnal a védelmi bűbájokról, és magukról a védőkről, ezért… menjünk fel a szobádba, és elmondom a tervet, elvégre úgy néz ki, holnapután indulunk, Hermione már mindent összekészített számunkra.

Kézen fogta a lányt, majd felvezette a szobájába. Ginny leült az ágyra, míg Harry ellátta hangszigetelő bűbájjal a szobát. Fél perccel később a fiú is helyet foglalt Ginny mellett, és mélyen a szemébe nézett.

- Nem szeretném, ha bárki meghallaná a történetet, ugyanis nagyon kevés ember tud róla, és nem szeretném, ha rajtad kívül bővülne a sor, így is épp elég, hogy mi tudunk erről a szörnyűségről.
- De miről beszélsz, Harry?
- Kétlem, hogy hallottál már valaha a horcruxokról – kezdte Harry. Ginny a fejét rázta. – Tehát a horcrux egy olyan tárgy, amibe az ember a lelkének egy részét rejti, ezzel halhatatlanná válik, legalábbis addig, míg valaki, vagy valami el nem pusztítja a horcruxot.
- De ezt hogy lehet elérni? Hogy lehet horcruxot készíteni?
- Szörnyű tettel, Gin. A legszörnyűbbel, amit ember valaha is elkövethet. Gyilkossággal.
- És Tudjukki készített egy ilyen horcruxot?
- Oh, hát hogyne. Voldemort készített horcruxot. Csak az a történet, hogy nem csak egyet, hanem hetet, legalábbis Dumbledore tudomása szerint hetet, de ki tudja. – Ginny eltátotta a száját döbbenetében. – Igen, tudom, mire gondolsz. Egy gyilkosság is elég nagy szörnyűség, nem hogy hét, azzal a céllal, hogy mindegyiknél egyre kisebb darabokra szakítja a lelkét. De ő megtette, hiszen a legnagyobb félelme csak a halál. Az utolsó ellenség, amit le kell győzni, az a halál, ez a halálfalók felfogása.
- Voldemort tehát készített hét darab horcruxot, és nekem az a feladatom, hogy felkutassam és elpusztítsam az összeset, majd megöljem Voldemortot. Nem élhet egyik, míg él a másik – idézte Trelawney jóslatát a fiú.
- És ha jól sejtem, akkor aznap este… szóval tudod, aznap este, mikor Dumbledore… meghalt, akkor is egy horcruxot kerestetek?
- Igen – bólintott Harry. – De sajnos nem jártunk sikerrel, valaki már megelőzött. Egy R.A.B. monogramú ember.
- Valahonnan nagyon ismerős, de nem tudnám megmondani, hogy honnan – morfondírozott Ginny. – Hiába gondolkozom, sehogy sem jut eszembe. De igyekszem.
- Semmi baj – rázta meg a fejét Harry. – Majd rá fogunk jönni, ahogy arra is, hol a maradék négy horcrux. Azaz három, hiszen egyről pontosan tudjuk, hogy hol van. – Ginny értetlenül nézett. – Nagini, Voldemort kígyója. Kettő pedig elpusztult. Egyet Dumbledore pusztított el, nem sokkal a halála előtt, míg a másikat én, a tudtomon kívül.
- De hát mikor?
- Emlékszel még Denem naplójára? Az is egy horcrux volt, azért volt képes annyira a hatalmába keríteni téged, hiszen szinte egy élő ember volt. Tom Denem tizenhat-tizenhét éves önmaga.
- És ezt tudjátok már, hogy mi lehet a többi horcrux?
- Őszintén szólva, halvány lila gőzünk sincs. Arra gondoltunk Dumbledore professzorral, hogy bizonyára az alapítók egy-egy ereklyéje lehet, de nem voltunk benne biztosak. Nem hiszem, hogy Griffendéltől sikerült szereznie valamit, hiszen az egyetlen ereklyéje a kard, az pedig biztosan nem horcrux. Tehát valami Holóhátitól, valami Hugrabugtól, Nagini, és maga a hetedik Voldemortban él. Plusz a medál, amit meg kell találnunk, mert fogalmunk sincs, hogy hol lehet az igazi.

Mindketten hallgattak egy darabig. Ginny csendben lefeküdt Harry ölébe, és kitartóan fürkészte a smaragdzöld szempárt, hátha éppen rájön a gondolataira.

- És muszáj mindezt neked csinálnod? – kérdezte féltőn Ginny.
- Sajnos muszáj. Dumbledore szerint én vagyok az egyetlen, aki végezhet Voldemorttal, és a jóslat is erről tanúskodik.
- A végén pedig vagy neki, vagy… vagy… neked… de meg kell halnia valakinek – suttogta könnyes szemmel. Harry komoran bólintott. – És azt nem tudatta Dumbledore, hogy nekem mi dolgom lesz?
- Nem. Annyit mondott, hogy amikor eljön az ideje, akkor rá fogunk jönni, hogy neked miért kell velünk jönnöd, de mindenképpen nagyon fontos dolgod lesz.
- Azon kívül, hogy megvédelek a gonosztól – nevetett fel jóízűen a lány.
- Igen, azon kívül, hogy megvédesz a gonosztól – csatlakozott Harry is. – Jobb, ha lemegyünk, mielőtt még édesanyád keresni kezd minket.
- Igazad van – mondta, majd mindketten felálltak.

Átkarolták egymást, és elindultak vissza a kertbe, hogy folytassák az előkészületeket.

Fleur egész este mindenkit az őrületbe kergetett az idegességével. Biztos volt benne, hogy valami nincs rendben, valamit elfelejtettek megszervezni, vagy éppen valakit elfelejtettek meghívni. Harry meg sem merte előtte említeni a Mordon által szervezett védelmet, félő volt ugyanis, hogy hisztériás rohamot kap, ha meghallja, hogy akár támadás is érheti az ő tökéletes esküvőjét.

Másnap reggel mindenki izgatottan várta, hogy végre elkezdődjön a ceremónia, sőt, hogy végre véget érjen már, és újra szabadon tölthessék a perceiket, és ne azt kelljen hallgatniuk, hogy mi nincs a helyén, mi van rosszul eltakarítva, mi rossz színű, satöbbi.

A fiúk segítettek a vendégeket a helyükre kísérni, míg a lányok a menyasszony körül sertepertéltek. Ginny egy aranysárga ruhát viselt, ahogy Gabrielle és Lianne is, mint koszorúslányok. Harry barátnője szépségére gondolt, de ugyanakkor eszébe ötlött, hogy csak kényszerből viseli a sárga ruhát a smaragdzöld helyett, amit szeretett volna felvenni. De ez az átka annak, ha a menyasszony dönt a koszorúslányruhákról. Így is gyönyörű volt, gondolta Harry.

Fleur édesapja és Fleur lassan vonultak, miközben Gabrielle, Ginny és Lianne előttük hófehér rózsákat szórtak a földre, ahogy a mugli szokás is hozta. A pap és a leendő házaspár fölött szikrázó, aranysárga csillagok lebegtek, hála Fred és George varázstudományának.

A szertartás nem volt túl hosszú. A pap elmondta a megszokott beszédet, majd meghallgatták az ifjú pár fogadalmait. A pap egy varázsszalaggal átkötötte a kezeiket, miközben kimondta az utolsó áldást, és végül házastársaknak nyilvánította őket.

Ginny hátrapillantott Harryre, aki két sorral mögötte foglalt helyet, és széles mosolyra húzódott a szája, ahogy a fiúnak is. Egy kép ugrott a fejébe, a távoli jövőből, ahogy Ginny és Ő kötnek házasságot, nekik tapsolnak, nekik örülnek.

A fiatalok természetesen már az ülésrend szerint is egy asztalhoz kerültek. Míg Harry mellett Ginny, addig Ron mellett Hermione foglalt helyet. Mellettük ült még Fred és George és Charlie is.

- Felkérhetem egy táncra, kisasszony? – mosolygott Harry Ginnyre, aki boldog mosollyal bólintott.
- Nézd már – mondta Fred ikertestvérének. – A kis kiválasztott és a kishúgunk.
- Most azt ne mondjátok, hogy ti nem tudtatok róla – csodálkozott Ron.
- Nem, nem tudtunk róla. Ha nem tudnád, már egy ideje nem járunk a Roxfortba, és egy jó ideje már itthon sem voltunk – magyarázta George.
- De azt hittem, azt legalább most pont tudjátok, kivel jár a húgunk.
- Mi sem tudhatunk mindent – vonta meg a vállát Fred. – Nézd csak, George, ott van az a két csaj – mutatott két asztallal odébb két lányra. – Tuti valami véla leszármazottak, menjünk, vizsgáljuk meg őket közelebbről.

Harry és Ginny szorosan egymáshoz bújtak a táncparketten, amit már szinte minden egyes vendég igénybe vett. Fleur és Bill a parkett közepén lassúztak, és szinte mindenki Fleur szépségét csodálta. Gabrielle egy fiatal, tizenkét éves forma fiúval táncolt, míg Lianne is megtalálta Viktor Krumot. Ron és Hermione is elindultak táncolni, Ron szorosan fogta Hermione kezét, amit a lány bár tagadott, de rettentő jól esett neki.

- Gyönyörűségesen szép vagy, Gin – súgta Harry a fülébe.
- Te pedig eszméletlenül jóképű és szexi. A talárod tökéletesen illik a szemedhez, igézőbb vagy, mint valaha.
- Köszönöm a bókot, kisasszony. Szóval, talált már magának egy fiút, akit elcsábít ma este?
- Azt hiszem, igen – mosolygott Ginny.
- És? Ki a szerencsés?
- Nos, épp a karjaiban tart, szorosan magához ölel és táncolunk.
- Jó neki – kuncogta Harry. Lehajolt, és gyengéd csókot adott a lány ajkaira.
- Gondolod, hogy Tudjukki megtámadja ma az Odút?
- Nem hiszem. Hacsak nem fél attól, hogy túl sokat veszít, vagy esetleg sikertelenül és eredménytelenül indít támadást ellenünk. Mordon a lehető legjobb védelmet biztosítja, nem is tudnám két kezemen és lábamon összeszámolni, hogy hány auror van most itt, és hány Rendtag, aki megfelelő védelmet nyújthat az egész esküvőnek. Gondolom, megpróbálta eltervezni, hogy megtámad minket, de aztán csak sikerült lebeszélnie őt valakinek, hiszen ekkora védelemmel szemben szerintem még ő sem mehet semmire. Rengeteg bűbáj védi a házat, már maga a rátalálás is roppant nagy erőfeszítésébe kerülne.
- Különben sem tudja, hogy mi holnap elmegyünk. De ha rá is jön, inkább higgye, hogy úton vagyunk, és bujkálunk, minthogy azt higgye, hogy itt vagyunk, és esetleg megtámadja a házat, minket pedig ne találjon itt, és esetleg… valami történjen. De a bűbájok akkor is védeni fogják a házat, ha mi már nem leszünk itt. Akkor is nehezen fogja megtalálni, már ha megtalálja egyáltalán – folytatta a fiú.
- Köszönök mindent, Harry. Nem is tudom, mire mennénk nélküled.
- Mikor rám néztél a ceremónia végén, és mosolyogtál…
- Én arra gondoltam, hogy milyen lett volna, ha a mi esküvőnk lett volna… mármint… ha… esetleg… - próbálta meg kimagyarázni magát.
- Én is ugyanerre gondoltam – mosolyodott el Harry. – Azon gondolkoztam, hogy milyen szép lenne, ha egyszer a mi esküvőnkre készülne így édesanyád. Mi lenne, ha összeházasodnánk?
- Akkor nagyon-nagyon boldog lennék – kuncogta Ginny. – Egyszer talán valóra válhat az álmom…
- Ha rajtam múlik, akkor valóra fog válni – súgta Harry.
- Felkérhetném táncolni a húgomat? – lépett oda hozzájuk Ron és Hermione.
- Persze, de akkor Hermione az enyém – mosolygott Harry, majd partnert cseréltek.

Hermione szorosan markolta Harry vállát, de mosolyogva nézett fel rá. Érezni lehetett rajta, hogy valami változott az Ő és a Ron kapcsolatában, noha Harry nem tudta pontosan eldönteni, hogy mi, nem is mert konkrétan rákérdezni, egészen addig, míg már maga sem bírta tovább a kíváncsiságot.

- Történt valami köztetek?
- Nem, dehogyis! – vágta rá a lány elpirulva. – És ti, Ginnyvel?
- Még semmi olyan, amire célzol. De épp most tettem neki egy komoly házassági ajánlatot – nevetett Harry.
- Micsoda?
- Pontosan. Ha vége a háborúnak, miért is ne? Én is akarom, és ő is…
- Tudod, min gondolkoztam? – mosolyodott el Hermione is. – Hogy nagyon hasonlítasz Siriusra. Nem tudom, miért jutott eszembe, és sajnálom, ha ezzel valami sebet felszakítok, de így van.
- Komolyan?
- Komolyan.
- Egyébként én is Siriuson gondolkoztam, és azon, hogy hogy lehet olyan más, mint Regulus, tudod, az öccse, aki halálfaló volt.
- Regulus. Úristen! Harry! Regulus Black! Regulus Black! R. B.! És van egy középső neve is, amire nem emlékszem, de szinte biztos vagyok benne, hogy A-val kezdődik! – torpant meg Hermione. – R. A. B.!

Harry eltátotta a száját. Ez eddig soha nem jutott eszébe. Sirius öccse tényleg Regulus, és Black. R. B. Biztosan ő volt R. A. B., és minden stimmel, hiszen halálfaló volt, bármikor rájöhetett Voldemort titkára.
Harry félrehívta Ront és Ginnyt, és elmesélték, hogy rájöttek, kié lehet az a titokzatos monogram a pergamenen. Ron visszagondolt a két évvel ezelőtti takarításra, és megemlítette, hogy rémlik neki egy medál, ami hasonlít az álhorcruxhoz.

Harry csak reménykedni tudott, hogy a manó, aki megpróbált mindent megmenteni, ami a gazdája családjától származik, megmentette ezt a medált is. Nem is merte remélni, hogy esetleg visszatérhetnének a Grimmauld térre, ott keresgélni.

- Sipor! – kiáltotta Harry. – Sipor, gyere elő!
Néhány pillanattal később a manó ott termett mellettük, és megrovóan nézett mind a négy fiatalra. Úgy tűnik, nem változott a természete azóta, mióta utoljára találkoztak. Ugyanúgy gyűlöli mind Harryt, mind a Weasley-családot, mind pedig Hermionét a mugli származása miatt.
- Sipor, egy szót se! – ripakodott rá Harry, mikor látta, hogy a manó szólni készül valami csúf tulajdonsággal. – Csak ha kérdezlek. Nem loptál el egy medált, mikor két évvel ezelőtt takarítottuk a Grimmauld téri házat? Nagyon fontos lenne, Regulus gazdádé volt, és nagyon fontos lenne, hogy megnézzük, és aztán megkaphassa a méltó helyét, Regulus gazdád emlékhelyén.
- Nem, Harry Potter, Sipor el akarta hozni a medált, de mire Sipor elment érte, a zsákok már eltűntek, és Sipor nem tudta, hogy hol vannak az ereklyék.
- Mit szólnál ahhoz, Sipor – kezdte Hermione -, ha megkapnád a medált, ha megtaláljuk?
- A sárvérű megszólította Siport! – sipította az öreg manó.
- Ne nevezd így – sziszegte Harry. – Hermionénak igaza van. Megkapod a medált, ha megtaláljuk. – És elpusztítottuk, tette hozzá már csak gondolatban.
- Köszönöm, gazdám! – A manó meghajolt, majd dehoppanált.
- Jó ötlet volt, Hermione, talán egy kicsit megenyhül – sóhajtotta Harry.
- Reménytelen – jegyezte meg Ron, mire Hermione oldalba bökte. – Most miért? Ismeritek Siport, kibírhatatlan! Remélem, nem akarod megtartani, Harry, jobb helye lenne inkább a konyhán a Roxfortban. Bár nem tudom, mernék-e még egyszer ott enni, ha tudnám, hogy Sipor keze benne van a kajában…
- Ronald! – ripakodott rá Hermione. – Még egyszer meg ne halljam, hogy ócsárolsz egy manót, főleg ne Siport! Csak azért ilyen, mert gonoszak voltak a gazdái. Te is így viselkednél, ha Mrs. Blacknek kellett volna dolgoznod!

A négyes úgy folytatta a mulatozást, mintha semmi különös nem történt volna. Ugyanakkor örömmel töltötte el őket, hogy legalább tudták, hogy ki volt az, aki megtalálta az igazi horcruxot. Már csak egyetlen egy kérdés merül fel: Hol van?

Erre a kérdésre azonban csak holnaptól kezdik el keresni a választ. Valaki biztosan tudja, hogy hova kerültek azok a zsákok, amikben a kiselejtezendő dolgok kaptak helyet.

Ginny töltött magának egy pohár pezsgőt, és lassan iszogatni kezdte az asztalnál ülve, Harry csatlakozott hozzá. Egyik kezével a lány vállát cirógatta, míg a másikkal a pezsgőspoharat fogta.

A lánynak nagyon jól esett Harry érintése, ahányszor hozzá ért, libabőrös lett az egész karja. El sem tudta hinni, hogy ezt csak ő kaphatja meg tőle. Időközben már meg sem kottyant neki, ahogy Lianne féltéken pillantásokat vet rájuk, és örömmel és diadalittasan nyugtázta, hogy kezdi feladni a „megszerzem magamnak Harry Pottert” akciót.

- Álmos vagyok, te nem jössz fel? – kérdezte nagyjából kétórányi folyamatos tánc után Ginny Harrytől.
- Végül is én sem vagyok éppen éber, és ha holnap tényleg menni akarunk, akkor jobb lenne aludni. Köszönjünk Billéknek, és menjünk.

Harry és Ginny egymás kezét fogva mentek fel a lépcsőn. Harry egy csókot nyomott Ginny szájára, mikor elérték a lány szobájának ajtaját, és indulni készült volna, de a lány nem engedte.

- Nem alszol ma velem? Nem akarok egyedül lenni éjszaka. Csak aludnánk – tette hozzá, mikor látta a kételkedést Harry szemében.
- Nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék visszafogni magam – sóhajtotta Harry.
- Kérlek – nyögte fájdalmasan Ginny. – Tényleg aludni, mert tényleg nem szeretnék egyedül lenni.
- Jó, rendben, remélem, anyukád, vagy Ron nem fogja leszedni a fejemet, ha észrevesznek.
- Nyugi már – nevetett Ginny, játékosan belebokszolva Harry vállába. – Menjünk.

Beléptek a szobába. Harry pizsamát varázsolt magára, és Ginny is hasonlóképpen cselekedett. Ginny ágya elég széles volt ahhoz, hogy mindketten kényelmesen elférjenek rajta. Először a lány feküdt le, majd egy kis vonakodás után Harry is odabújt mellé. A lány nem kérette magát, azonnal befészkelte testét a fiú karjai közé, fejét a mellkasára hajtotta, és szinte azonnal elaludt, ahogy Harry is.

Nem sokkal később Ron és Hermione is inkább az alvást választották. Ron benézett Ginnyhez, és szívmelengető látványnak titulálta a szerelmeseket. Csenden becsukta az ajtót, és ő is lefeküdt a szobájában…

Harry sajgó sebhellyel ébredt. Az idő hajnali öt óra körül járhatott, kint már kezdett világosodni, a nap néhány sugara tűnt fel a közeli dombok mögül. Harry lihegve, verejtékezve ült fel az ágyon. Ginny nem ébredt fel, Harry pedig lassan kiment az ágyból, és a fürdőszoba felé vette az irányt. A tükör előtt lehajtotta a fejét, de semmi rendelleneset nem tapasztalt magán, leszámítva az őrjítő fájdalmat a homlokán.

Egy szobában sétált fel alá, és azon gondolkozott, hogy hogyan találhatná meg Harry Pottert anélkül, hogy füstbe menne a terv, amit kieszelt. Hosszú, hófehér ujjai a pálcát szorították, és ahogy maga mellé nézett, ott csúszkált Nagini is, tökéletes biztonságban. Rá is nagy feladat vár még.

Harry minden erejével azon volt, hogy újra saját magát lássa a tükörben. A feje a mosdókagylónak csapódott, ahogy újra önmagát érezte. Úgy döntött, gyors zuhanyt vesz, hogy eltűntesse magáról a verejtékcseppeket. Néhány perccel később teljesen felfrissülten lépett ki a zuhany alól, és a derekára tekert egy törölközőt, a pizsamáját pedig nem vette vissza, teljesen átáztatta az izzadság Azonban rájött, hogy a pálcáját Ginny szobájában hagyta, így nem tudja felfrissíteni a pizsamáját anélkül, hogy így vissza ne menjen Ginny szobájába. Ahogy kilépett a fürdőszobából beleütközött valakibe, és az a valaki a földön kötött ki, Harry törölközőjével együtt.

- Ginny! Mit keresel te itt? – kérdezte ijedten suttogva, közben a törölközője után kapott, de Ginny átható tekintetét nem kerülhette el, ami akarva-akaratlanul, de végigsiklott Harry meztelen testén, majd egészen elvörösödött.
- Saj… sajnálom – dadogta zavartan Ginny, és azonnal elkapta a tekintetét Harryről. – Megijedtem, hogy eltűntél, és úgy döntöttem, hogy megkereslek, féltem, hogy talán történt veled valami, vagy nem tudom. Tényleg sajnálom, én nem akartam, hogy… neked menjek és leessen a törülköződ…

Mindketten tudták jól, hogy a mondat utolsó része nem volt éppen igaz. Ginny teljesen elpirult arcától Harry szája mosolyra húzódott, és felsegítette a még mindig a földön ülő lányt, és magához húzva szorosan átölelte. Nem tagadta, hogy mennyire imponáló volt számára a lány zavart viselkedése, miután meglátta teljesen meztelenül. Csendben visszatértek Ginny szobájába, ahol Harry végre magára varázsolhatta a most már száraz és tiszta pizsamát.

- Szóval, most már megtudhatom, hogy miért nem voltál az ágyamban, mikor felébredtem?
- Rosszat álmodhatta, és arra ébredtem, hogy verejtékben úszom. Úgy döntöttem, hogy egy kicsit felfrissítem magam, és elindultam zuhanyozni. És nem tudtam felvenni a pizsamámat újra, mivel az is teljesen átázott, a pálcámat pedig itt hagytam – mutatott Ginny éjjeliszekrényére. – Szóval elindultam vissza, bízva abban, hogy még nem ébredtél fel, és hogy felvehetem a pizsamámat anélkül, hogy többet láss a megszokottnál.
- Hát… ez sajnos… vagy az én szempontomból tekintve nem is olyan sajnos, nem jött össze. Szerencsés lány vagyok – kuncogott huncut tekintettel Ginny.
- Tetszett, amit láttál? – bukott ki Harryből a kérdés, amit legszívesebben most azonnal visszaszívott volna, hiszen csak úgy kijött belőle. – Sajnálom… most… most mit gondolhatsz rólam… egy cseppet sem lettem jobb ezzel, mint például Malfoy!
- Ugyan – legyintett még mindig mosolyogva Ginny. – Persze, hogy tetszett! – vágta rá gondolkodás nélkül. – Nem is tagadtam, láthattad rajtam. Különben is, melyik lánynak ne tetszene Harry Potter meztelenül? – A fiú elpirult. – Egyáltalán nincs mit szégyellned – kuncogott Ginny.

Harry az ölébe ültette a lányt, fejét pedig édes illatú hajába fúrta.

- El sem tudod képzelni, hogy mekkora akaraterő kell most ahhoz, hogy visszafogjam a vágyaimat – sóhajtott a fiú.
- Oh, dehogynem! Nem is tudod, mennyire el tudom képzelni – vágta rá csalódottan Ginny.

Érezte Harryn, hogy nem szeretné, ha most bármi is történne, ami később esetleg bármilyen hatással is lehetne rájuk. Mindketten ledőltek az ágyra, és Ginny újra befészkelte magát Harry karjaiba. Néhány perc múlva újra elnyomta őket az álom, és Harry sebhelye sem sajgott tovább, mióta látta Voldemort ideges gondolkozását.

Másnap, mire a négy legkorábban elvonuló fiatal dél körül felébredt, már sehol sem volt nyoma annak, hogy tegnap itt egy egész mozgalmas esküvő zajlott. Mrs. Weasley már majdnem el is készült az ebéddel, de más még nem volt talpon a ház jelenlegi lakói közül. Harry arra gondolt, hogy Mrs. Weasley talán le sem feküdt tegnap éjjel óta.

- Harry, kis drágám! – mosolyodott el az asszony, mikor meglátta az elsőként belépő Harryt, és szoros öleléssel köszöntötte, ahogy a nyomában érkező Ront, Ginnyt és Hermionét is. – Gyertek, egyetek valamit, látszik rajtatok, hogy majd’ meghaltok az éhségtől! – invitálta be őket a konyhába.

Ron nem hagyta szó nélkül, hogy úgy viselkedik, mint aki még fel sem fogta igazán, hogy a mai nap folyamán elhagyják a házat, vagy mint aki kitervelt valamit, amivel itt tarthatja őket.

- Ron, ne mondj ilyet, ő az édesanyád! – rivallt rá Hermione.
- Jó étvágyat! – mondta Mrs. Weasley, miután eléjük tette az ételt. Azonban az arca már sokkal komolyabb volt, mint néhány pillanattal ezelőtt. – Mikor fogtok indulni?
- Valamikor késő délután felé, már minden készen áll… - válaszolta Hermione.
- Csak szeretnénk mindenkitől elbúcsúzni, nem tudjuk, hogy mikor lesz alkalmunk legközelebb újra hazajönni – tette hozzá Ron.
- Mrs. Weasley, lehetne egy kérdésem? – kérdezte Harry.
- Persze, drágám, bármikor.
- Hova kerültek azok a zsákok a Grimmauld térről, amikben a kiselejtezett tárgyak voltak?
- A Minisztériumi Raktárba – vágta rá az asszony. – Úgy gondoltuk, hogy már nem lesz rájuk szükség, elvégre mindegyik tárgy, ami azokba került, kacatnak minősült, még Sirius szerint is, így Kingsley oda helyezte őket. Tudod, a legtöbb magas rangú minisztériumi dolgozónak van ott egy-egy raktára, ahová a fölöslegessé vált dolgaikat helyezhetik el. Kingsley raktára elég üresen álldogált ott, és felajánlotta, hogy elhelyezhetjük benne a dolgainkat. És azok is oda kerültek. De miért érdekel annyira?
- Semmi, Mrs. Weasley, csak úgy kíváncsi voltam.
- És hova fogtok menni? – kérdezte kíváncsian az asszony. Most, az utolsó percben akart mindent megtudni a gyerekek utazásáról.
- Azt nem mondhatjuk el, Mrs. Weasley – jelentette ki Harry. – Nem szeretnénk, ha bárki is tudna a tartózkodási helyünkről. Nem arról van szó, hogy nem bíznánk valakiben, de a halálfalók és Voldemort bárkiből képes kiszedni bármit, nem riadnak vissza semmilyen módszertől, és csak az önök épségét próbáljuk védeni. Jobb, ha nem tudják.

Egyébként Hermione nemrégiben elhunyt nagymamájának a házába készülnek. Mivel Hermione mugli származású, nehezebben fogják kideríteni a családfáját, így nem tudják majd meg, hogy nemrégiben meghalt egy közeli rokona, és annak a házába is mehetnek. A házat Hermione mindenféle védőbűbájjal látta el, így hasonlóképpen az Odúhoz, azt sem lesznek képesek megtalálni.

Ahogy egyre közelebb volt az indulás pillanata, úgy telt egyre gyorsabban az idő, és úgy lett egyre idegesebb Mrs. Weasley. Nem akarta elfogadni, hogy elmennek, itt hagyják őt, és a harc kellős közepére fognak önszántukból keveredni. De a négyes hajthatatlan volt, akárhogy próbálták őket lebeszélni, nem sikerült.

Bill és Fleur már megérdemelt nászútjukat töltötték, Fred és George számára a mai egész napos munkanap volt. De az Odú így is tele volt. Lupin és Tonks együtt érkezett, Mordon és Kingsley sem maradhatott el. Mr. és Mrs. Weasley és Charlie képviselték a Weasley-családot, mind Bill és Fleur, mind az ikrek helyett is.
Az asszony nem tudta abbahagyni a sírást, és alig akart engedni a szorító ölelésén a búcsú pillanatában. Harry szinte minden szájból a „Sok szerencsét!” szavakat hallotta, és nem is várhatott mást, hisz nem tudták, mire készül. Senki nem tudta, csak ők négyen.

- Nem kételkedem abban, hogy sikerrel jársz, Potter, bármire is készülsz – mondta neki Mordon, miközben kezet ráztak.
- Köszönöm, Rémszem. Maga nélkül nem jutottam volna idáig sem, rengeteg segítséget nyújtott számomra, köszönöm.
- Ugyan, Potter! – nevetett a varázsló, majd Hermione felé bicegett.
- Vigyázz magadra, Harry – lépett oda Lupin. – Megígértem Siriusnak, hogy vigyázni fogok rád. És megígértem édesapádnak is. Légy résen, és kérlek, nagyon, nagyon vigyázz magadra. Nem akarlak téged is elveszíteni, és végleg egyedül maradni.
- Megpróbálok – mosolygott Harry. – De nem ígérhetek semmit, tudod, a világegyetem legnagyobb sötét varázslója vadászik rám… Nem sok eséllyel, hogy nem talál rám. De ezen leszek, elvégre még vár rám egy esküvő, amit nem szabad eltörölni… - Tekintete Ginny felé kalandozott, és Remus rögtön megértette.

Néhány perccel később a hoppanálási ponthoz sétáltak. Egymásba karoltak, még egy utolsó pillantást vetettek a síró Mrs. Weasleyre, és a többi barátjukra, majd dehoppanáltak.

Negyedik fejezet
A Minisztériumi Raktár

Hermione nagymamájának a háza minden szempontból különleges és tökéletes volt. Egy teljesen muglik által lakott kisvároshoz tartozott, de a szomszédok házai messze voltak ettől, így Harryék gond nélkül varázsolhattak. Hermione bűbájainak és Mordon apró kis ötletének hála az sem okoz majd problémát, hogy Ginny még csak alig egy hete múlt tizenhat éves, és a Nyom még egy teljes évig rajta lesz.

Augusztus 18. volt, amikor Harry, Ginny, Hermione és Ron megérkezett a Dél-Angliai kisvárosba, Ventnorba. Egyenesen a nagy ház elé hoppanáltak, hála Hermionénak, aki úgy ismerte a helyet, mint a tenyerét, gyakran volt itt nyaranta. Rossz emlékek jöttek elő számára, mikor meglátta a házat, de tudta, hogy ez a legjobb hely, ahova jöhettek.

A Grimmauld tér üresen állt, amióta a Rend kiköltözött onnan. Harry azt sem tudta, hogy egyáltalán, hogy még áll-e, azóta, hogy Piton megölte Dumbledore-t. Talán odament, és tönkretette. De fel sem merült bennük, hogy oda menjenek, hiszen Piton nyilvánvalóan elárulta a címet a halálfalóknak, akik most már nyugodtan bejuthattak a házba, gond nélkül. Különben sem szeretett volna abban a házban tartózkodni, ahol Sirius töltötte mindennapjait. Még most sem tudta igazán feldolgozni a keresztapja elvesztését.

A fiúk alaposan megnézték maguknak a ház minden egyes apró részletét. Sokkal szebb volt, mint amilyennek elképzelték. Tágas, három hálószobás ház volt. Egy közepes méretű előszobából jobbra a konyhába, míg balra a hófehér, tágas, világos nappaliba, onnan pedig az emeletre juthattak el. A konyha kicsit volt, de takaros, a hűtő máris teljesen fel volt töltve alapanyagokkal és kész ételekkel, és egy ajtó nyílt belőle az étkező felé. A nappaliból üvegajtókon keresztül egy kis teraszra lehetett jutni, ezeket földig érő, hófehér függöny borította, és a ház egészen közel volt a tengerhez, ezek az üvegajtók is az alig száz méterre álló hullámzó víztömegre nézett.
Mindhárom hálószoba hatalmas volt. Két egyágyas, egy-egy franciaággyal, és egy kicsit kisebb kétágyas várt új lakókra. A két nagyobb hálószobához tartozott egy-egy fürdőszoba is, míg a kisebbikhez a folyosón volt egy.

- Ez eszméletlen, Hermione! – áradozott mindhárom barátja a csodálatos házból. Sok mindenre gondoltak, de arra, hogy egy ilyen házból fognak eljárkálni horcruxokat keresni, arra sosem.
- Mami színésznő volt, elég híres a maga idejében, a papi meg bróker volt, míg meg nem halt négy évvel ezelőtt, így bőven sok pénzük volt fenntartani egy ilyen házat. Mi vagyunk anyuékkal a legközelebbi rokonai, és mivel anyuéknak Ausztráliába nem nagyon lesz szükségük a házra… a célunknak pedig nagyon is megfelel.
- Nagy vagy, Mio – kacsintott rá boldogan Ron, majd egyből a konyha felé vette az irányt, ahogy egy pici korgását is hallotta a gyomrának.
- Köszi – pirult el a lány, és zavarában hullámos hajába túrt.
- Ronald! Tíz perce jöttél el otthonról, telire tömött hassal, és máris megint a fejedet tömöd? – kiáltott a konyha irányába Ginny.
- Éhes vagyok, tehetek én róla? – kiáltott vissza a fiú. – Mondd a gyomromnak, hogy ne szólaljon meg percenként, kaját kérve, és mondtad volna inkább otthon, hogy egyek többet, mert itt megint éhes leszek. A hoppanálástól úgyis mindig az vagyok.

Harryből kitört a felhőtlen nevetés, majd eszébe jutott, hogy az ő gyomra is hangot adott éhségének, így csatlakozott Ronhoz, aki épp valami finomságot próbált összeválogatni a teli hűtőből.

Mivel sem Ron, sem pedig Harry nem tartozott a profi módon való étkezési varázslatok alkalmazói közé, így Ginnyre hárult a feladat, hogy az alapanyagokból vacsorát készítsen az éhező fiúk számára. Az édesanyja mellett rengeteget tanult az efféle varázslatokról, így néhány percen belül már mind a négyen az asztalnál ülve elégíthették ki a gyomruk vágyait.

- És most mihez fogunk kezdeni? – kérdezte Ron evés közben. – Eljöttünk otthonról, hogy keresgéljünk, az oké, de tudjuk már, hogy mit keresünk, és hol akarjuk keresni?
- Kétségtelen, hogy fel kell keresnünk Kingsleyt. Be kell jutnunk abba a raktárba, hiszen még ha Regulus el is lopta a medált, az még nem biztosíték arra, hogy el is tudta pusztítani – jelentette ki Harry, miután lenyelte a szájában megrágott falatot. – Furcsállom, hogy Sipor nem vette magához, de remélem, hogy mindössze csak azért, mert túl rossz állapotban volt ahhoz, hogy meg akarja tartani, ami azt jelentené, hogy Regulusnak sikerült elpusztítania. Aztán pedig… halvány lila gőzöm nincs, hogy mit kezdünk, ha megvan a medál. Egyáltalán azon sem gondolkoztam még, hogy hogy lehet elpusztítani egy horcruxot.
- Dumbledore nem beszélt erről?
- Nem igazán, csak arról volt szó, hogy mik lehetnek azok, és netalán hol rejthette el őket – felelte Harry.
- És mégis hogy akarsz eljutni Kingsleyhez? Kétlem, hogy ha már Tudjukki beférkőzött a minisztériumba, akkor annyiban hagyná, hogy te fel-alá mászkálj Londonban… Jó, a Dulverton Street éppenséggel elég eldugott, de akkor is… - mondta elgondolkozva Ron.

Harry vett egy mély levegőt, és elkezdte mesélni a nyár azon részének történetét, amit Mordonnal töltött.

- Tudjátok jól, hogy nem a nagynénéméknél töltöttem azt a másfél hónapot, amíg nem mentem az Odúba. Dumbledore parancsára. Mordonnal beköltöztünk egy elhagyatott házba, és tanított különféle varázslatokra, amik még jól jöhetnek, ha esetleg tényleg harcra kerül a sor. Dumbledore mindenre gondolt, és sikerült úgy beszerveznie Rémszemet, hogy nem mondott el neki semmit a horcruxokról. Így Mordon megtanította nekem a Rend tagjai közötti kommunikációt is, bár nem volt könnyű. Elég sokszor tévesztettem még eleinte, de az utolsó héten már szinte tökéletesre fejlesztettem, Mordonnak már mindenféle üzenetet sikerült elküldenem, nagyon gyorsan, azonnal megkapta őket, bár lehetséges, hogy csak azért, mert a közvetlen közelemben volt.
- De ők telepatikus úton tudják elküldeni egymásnak a gondolataikat, azt hónapokig kell tanulni, Ron édesapja mesélte! – hüledezett Hermione. – Az lehetetlen, hogy te abba a másfél hónapba sűrítve megtanultad!
- Három hét is bőven elég – mosolyodott el Harry. – Itt az élő példa – mutatott magára. – Túl kockázatos lenne bármelyikünk patrónusát is küldeni, hiszen a minisztériumban nem is kevesen ismerik őket, és így biztosabb, hogy csak Kingsley kapja meg az üzenetünket, senki más. Azonban szerintem holnapig még biztosan várjunk vele, most semmi értelme nem lenne ezzel zargatni őt. Nincs késő, de nem hiszem, hogy jó szemmel nézik majd a minisztériumban, ha Kingsley esetleg most keresné fel a raktárát. Biztos bajba kerülne miatta, vagy minimum kérdőre vonják, hogy mit keresett ott ilyenkor, mikor holnap úgyis vasárnap van, és szabadnapja van, és simán bemehetne.
- Igazad van – bólintott rá Hermione. – Pihenjük ki magunkat, a tegnap és a ma együtt roppant fárasztó volt, gondolom nem csak az én számomra. Holnap, újult erővel tisztábban tudunk majd cselekedni.
- Hermionénak szintén igaza van. Ma mind a négyen szépen kialusszuk magunkat. Ron és én elleszünk a kis hálóban, ti menjetek csak nyugodtan a két nagyba – mondta Harry.

Ron kiköpte a szájában levő falatot és erősen köhögni kezdett, ami csak Harry hátba veregetésének hatására múlt el. Elkerekedett szemekkel nézett hol Harryre, hol a két lányra.

- De Harry! – méltatlankodott a fiú. – Miért nem lehetnek mieink a nagy hálók?
- Mert mi lányok vagyunk, drága bátyus, és a lányoknak vannak bizonyos igényei. – Ginny tekintete Harryébe fúródott és kacsintott egyet.
- Nekünk is vannak bizonyos igényeink Harryvel! – vágott vissza Ron.
- És közéjük tartozik a külön fürdőszoba, ami nem a folyosón van?
- Arra éppen… nincs szükségünk – nyögte ki megadóan Ron.
- Nekünk viszont van, tehát megegyeztünk – jelentette ki gonosz mosollyal Ginny. – Hermione megy az egyik nagy hálóba, én a másikba, ti pedig együtt alszotok a kicsiben, megegyeztünk? Csak nehogy csinálj valami… rosszat az én Harrymmel – kacsintott újból.
- Haha, roppant vicces – grimaszolt Ron. – Miért kell mindig az én dolgaimat kifigurázni?
- Mi nem tehetünk arról, hogy mindig olyanokat teszel, amit csak kifigurázni lehet – vonta meg a vállát Ginny nevetve. – Te csinálod, mi csak jót nevetünk rajta. Ez vagy te, drága bátyus.
- Hagyjátok már – kuncogta Harry, alig bírta visszafojtani a kitörő nevetést.

Harry elindult az előszobába, hogy felvigye a hátizsákjukat, míg Ron felment az emeletre, a lányok pedig elintézték a mosogatást. Mire Harry felért a szobába, a barátja már ruhástól horkolt az ajtó melletti ágyon.

Harry vett egy hidegzuhanyt a folyosón található fürdőszobában, ezúttal különösen ügyelve arra, hogy ne kerülhessen olyan zavarba ejtő helyzetbe, mint hajnalban, az Odúban.

Nem akarta felébreszteni Ront, de ismerte már jól ahhoz, hogy tudja, ahhoz tényleg nagyon nagy hangzavar kell, hogy Ron felébredjen a mély álomból.
Maga is bebújt az ablakhoz közelebbi ágyba, magára húzta a takarót, és ahogy lehunyta a szemét, néhány pillanat múlva már el is nyomta az álom.

Nagyjából éjfél lehetett, mire újra felébredt, így a nap folyamán már másodszor fájdult meg a sebhelye. Ron ágyára nézett, a fiú még mindig ruhában feküdt, és hangosan horkolt, észre sem vette, hogy barátja felébredt.

A sebhelye annyira sajgott, hogy ordítani lett volna képes fájdalmában. Szinte magában érezte Voldemort rettenetes dühét, amit iránta és saját maga iránt érzett. Kiszaladt a fürdőszobába, hogy a tükörbe nézve nézzen szembe azzal, ami most rá vár.

Hosszú, hófehér ujjai pálcát markoltak, és különféle átkokat szórt a közelébe kerülő halálfalóira. Kínozta őket, sebeket okozott neki. Harry rettegett saját magától.

Érezte Voldemort dühét, érezte a gondolatait, hallotta, ahogy elhangoznak a szájából a szavai, mintha Ő lett volna.

- Hogy lehet ez? Miért nem találtuk meg őket?
- Nem tudom, Nagyúr – felelte Avery remegő hangon. Félt a Nagyúr haragjától, és Harry bármit is próbált volna tenni, nem tudta irányítani a testét. Kínozta Averyt.
- Azt mondtátok, az Odúban van, de az aurorok védik a házat, semmiképp nem találtátok meg. Hogy lehet ez? Nincs olyan védelem, amit ne tudnánk áttörni. Nem tudtam megölni őket.
- Nem tudom, Nagyúr – nyögte újra a férfi.
- És most hova lett? Eltűnt?
- Nem tudjuk, Nagyúr. Elvesztettük. Akárhol keressük, sehol nem találjuk egész Angliában, készül valamire, Nagyúr.
- Arra magamtól is rájöttem – sziszegte durván. – Menjetek. Nincs szükségem rátok. Örülhettek, hogy nem öllek meg titeket. – De a halálfalók egyike sem mozdult. – MENJETEK, VAGY MEGHALTOK! – kiáltotta dühösen.

Becsukta a szemét, és maga előtt látta a tegnapi kutatást Potter után. Semmi, az Odú sehol.

Mikor újra kinyílt a szempár, Harry már saját magát látta a fürdőszobai tükörben. Kavargó érzelmek vegyültek el benne. Dühös volt, hiszen Voldemort már saját szolgáit sem kíméli, annyira meg akarja találni, dühös volt, mert ki tudja, hány embert ölt már meg azóta, hogy őt keresi. De ugyanakkor megkönnyebbültnek érezte magát, hiszen tegnap megpróbáltak támadást intézni az Odú ellen, de nem sikerült megtalálni, ahogy most sem találják őket sehol. Legalább érezte, hogy a Weasley család biztonságban van, és egyelőre ők is, amíg nem sikerül feltörni ezeket a bűbájokat.

Hideg vízzel megmosta az izzadságcseppektől gyöngyöző arcát, majd Hermione szobája felé vette az irányt, és csendesen bekopogott. Nagyjából fél perc múlva Hermione nyitott ajtót. Ásított egyet, majd értetlenül nézett a nagyon is üdén kinéző fiúra.

- Mi történt? Miért vagy te ébren? Éjfél van, Harry! – nézett a háta mögötti falon lógó órára. Éjfél múlt négy perccel. – Miért keltél fel?
- Bemehetek, Mio?
- Gyere – vont vállat a lány, majd Harry nyomában visszament a szobába. Mindketten az ágyra ültek le, és Hermione továbbra is kérdőn nézett a fiúra. – Mi van, Harry? Most már épp ideje lenne elmesélni, mit kerestél ébren a folyosón, és mit keresel most itt a szobámban!
- Felébredtem, és nagyon fájt a sebhelyem. Elindultam a fürdőbe, és ahogy a tükör elé álltam… megint benne voltam Voldemort fejében.
- De Harry! Tudod, hogy ezt nem lenne szabad, Dumbledore is azért akarta, hogy megtanuld az okklumenciát… Piton mellett… - Nehezen tudta kiejteni a varázsló nevét.
- Akkor kérdezd meg azt a majmot, hogy miért nem tanított meg rendesen! Fogadni merek, hogy direkt csinálta, nehogy el tudjam zárni az elmémet Voldemort elől…
- Jó, inkább hagyjuk ezt a témát.
- Ez egy jó ötlet, az a denevér azt sem érdemli meg, hogy a nevét a szánkra vegyük!
- Szóval… mit láttál? – kíváncsiskodott a lány.

Sosem szerette, ha Harry belemászik Voldemort fejébe, még akkor sem, ha azt akaratlanul teszi. Tudta jól, hogy ez milyen veszélyekkel jár, és tudta jól, hogy akár egy hamis gondolatot is láthat… ilyenkor jut eszébe a legtöbbször Sirius és a minisztériumi eset.
Még mindig attól félt, hogy Voldemort észreveszi, hogy Harry épp a fejében van, és esetleg újra hamis képet ültet Harry fejébe, ami teljesen félrevezetheti őket.

- Tegnap, az esküvő alatt megpróbálta megtámadni az Odút, de nem találta sehol. Sejti, hogy eljöttünk már onnan, és hogy nem térünk vissza a Roxfortba, átkutatta már fél Angliát, ha nem az egészet, de nem talál minket sehol sem. Lassan kiirtja a fél halálfaló bandát, és ki tudja, hány ártatlan vesztette már az életét a szeszélyei miatt, már ha ezt annak lehet nevezni, nem tudok rá jobb szót. Rettenetesen dühös mindenre és mindenkire, de főleg rám.
- Akkor ezek szerint jól működnek a bűbájaink, és ennek roppantmód örülök – bólogatott elégedetten Hermione. – És azt nem sejti, hogy esetleg tudunk a kis titkáról?

De az is felmerült benne, hogy mi van, ha ez is az volt? Mi van, ha ez is hamis gondolat volt? Mi van, ha csak el akarja hitetni Harryvel, hogy a védelem áthatolhatatlan, és ezzel akarja elérni, hogy Harry előmerészkedjen a védelem alól? Nem merte felhozni Harry előtt a témát, de magában már azon gondolkozott, hogy tudná visszatartani egy-egy egyéni akciótól. Jól ismerte ahhoz, hogy tudja, nem tud ölbe tett kézzel ülni, ha arról van szó, hogy valaki bajban van.

- Nem, nem hiszem. Csak annyit tud, hogy menekülünk előle, és azt gondolom, hogy ő is sejti, hogy valami olyat keresünk, hogy elpusztíthatjuk őt. De gondolom, azt hiszi, hogy a kis játékai biztonságban vannak, és hogy mi csupán reménytelenül keressük a kiutat ebből a válsághelyzetből.
- Akkor egyelőre mi is biztonságban vagyunk, nem? De azért nem kéne elmenni sehová egy darabig… - sóhajtotta.
- Úgy néz ki – bólintott rá Harry -, de sosem tudni, mikor töri át esetleg a védelmünket. Lehet, hogy azt kellene tenni, de a raktárba muszáj elmenni. Muszáj megtudnom, hogy mi van a medállal.
- Remélem, hogy soha. A Kingsley dolgot minél hamarabb intézzük el, aztán egy ideig maradjunk itt a rejtekünknél, ahol biztonságban vagyunk. Itt nem találhatnak ránk, legalábbis remélem, hogy biztos a védelmünk. De most már tényleg próbáld meg lezárni az elmédet, holnap szükség lesz rád, elvégre csak te tudsz a Rend tagjaival biztonságban kapcsolatot tartani.
- Megpróbálom. Hidd el, hogy nekem sem éppen palacsinta tejszínhabbal, amikor a fejében vagyok, rettenetesen fáj a sebhelyem. Most is… azt éreztem, hogy gyilkolni lennék képes, annyira éreztem a mérhetetlen dühöt. Tegnap ölni akart, de nem tudott.
- Aludd ki magad, Harry, gondolj valami jóra, és akkor talán sikerül lezárni a fejedet. Nyugodj le, mert másképpen nem fog sikerülni – tanácsolta a lány. – Reggel találkozunk, Jó éjszakát! Álmodj szépeket – mosolygott a lány, majd magára húzta a takarót, és hátat fordított a távozó Harrynek.

Harry felállt az ágyról, és lassan, csendesen visszaindult a szobába. Benyitott, de Ron még mindig aludt, legalábbis Harry úgy vélte. Az ágyába osont, és magára húzta a meleg takarót, majd sóhajtott egy nagyot, és Voldemortra és azokra gondolt, akik meghalhattak a nap folyamán.

- Hol voltál? – hallott egy morgó hangot Ron ágy felől. Észre sem vette, hogy mégis ébren van, igaz, furcsállta, hogy már nem horkol.
- Hermione szobájában voltam és a mosdóban.
- Aha – morgott újra. – Szóval Hermionéval.
- Ne értsd félre, tényleg beszélgettünk. Megint sikerült belelátnom Voldemort fejébe – mondta ki hadarva. – És megbeszéltem vele, amit láttam.
- És? – kérdezett vissza egy picit jobb hangulatban.
- Tegnap ölni akart. Engem, és mindenki mást, aki az Odúban volt. Meg akarta támadni, de nem találta meg sehol, és most is keres, de nem talál minket – mesélte el újra a látottakat.

Ron egy megkönnyebbült sóhajjal adott hangot az érzelmeinek. Igaz, eléggé aggódott az egyedül hagyott családja miatt, de reménykedett, hogy a tegnap működő védelmi bűbájok nem mondanak csődöt a közeljövőben sem.

Harry és Ron úgy döntöttek, hogy azonnal visszaalszanak, a beszélgetést ráérnek folytatni, miután felébredtek reggel. Ron szinte fél perc múlva már újra horkolt, míg Harrynek elég sokáig tartott az újra elalvás, mivel csak a történtekre és Voldemortra tudott gondolni. Akármit is mondott Hermione, sokkal nehezebb volt szépre gondolni, mint azt ő kitalálta.

Másnap reggel Harry szeme már egészen korán felpattant. Alig lehetett hét óra, ő már a konyhában sertepertélt, egy szendvicset készítve magának reggelire. A többiek még mind az igazak álmát aludták.
Remélni sem merte, hogy ilyen korán ébren találja Kingsleyt, de azért megpróbálkozott egy telepatikus üzenet küldésével.

Sürgősen találkoznunk kell, Kingsley. A Dumbledore-tól kapott feladatom kapcsán el kell mennem a Minisztériumi Raktáradba, és át kellene kutatnom azokat a zsákokat, amikben a Grimmauld térről elhozott holmik vannak. Muszáj megtalálnom valamit, nagyon nagy szükség van rá. Remélem, hogy visszajelzel, és találkozunk a Dulverton Streeten. Köpenyben leszek.

Gyorsan megette a reggelijét, majd fel-alá járkált a nappaliban, várva, hogy Kingsley reagál-e vagy sem. Majd nagyjából fél óra múlva hallani kezdte a hangját a fejében, még mindig egyedül ülve a nappaliban.

Ott leszek. Öt perc múlva találkozzunk a Dulverton Street végén, és elviszlek a raktárba. Légy óvatos, Harry, Tudjukki kutat utánad, nem szabad, hogy észrevegyen. A köpeny jó ötlet, mindenképpen használd. Öt perc múlva ott leszek.

Harry megkönnyebbülten vette magához a köpenyt, amit lehozott magával a reggeli előtt. Hagyott egy üzenetet Ginnynek, Hermionénak és Ronnak, hogy Kingsleyvel van találkozója, magára borította a láthatatlanná tevő köpenyt, és a ház elől egyenesen a Dulverton Street végére dehoppanált.

Az utca elhagyatott volt, egyetlen ember sem járkált sehol, de Harry nem merte levenni magáról a köpenyt, félt, hogy azzal vége a védelmének. Remélte, hogy Voldemortnak véletlenül sem jut eszébe a Dulverton Streetre jönni a Minisztériumi Raktárakhoz.

Néhány perccel később Kingsley szinte mellette hoppanált, körülnézett, de nem látott senkit, azonban érezte, hogy Harry ott van mellette.

- Kövess, de ne vedd le a köpenyt! Tudjukki kereshet erre is – suttogta óvatosan. – És ne beszélj, nem tudhatják meg, hogy nem vagyok egyedül. Ezentúl telepatikusan kommunikálunk majd.

Harry tette, amit Kingsley parancsolt. A férfi az utca végi falra koppintott háromszor, és az hasonlóképpen változott át, mint ahogy az Abszol Út bejárata. Majd száz és száz kis raktárépülethez jutottak. Harry továbbra is követte Kingsleyt, aki a saját nevével ellátott raktárhoz vezette őt. Bementek, de Harry továbbra sem vette le a köpenyt.

- És? Mit keresünk? – kérdezte Kingsley.

- Egy arany medált egy lánccal. Muszáj megtalálnom, Dumbledore miatt – felelte Harry.

- Jó. Tiéd az a három zsák – mutatott az egyik sarokba -, enyém pedig ez a három. Remélem, hamar megtaláljuk, nem akarom, hogy bárki is gyanakodjon, így is elég veszélyes volt ide jönnöd, ugye tudod?

- Hogyne tudnám – vágta rá, miközben felbontotta az egyik zsákot, és a tartalmát a földre ürítette. Alaposan átvizsgálta a szemével, de nem látta ott a medált. – Voldemort tegnap meg akarta támadni az Odút, de a védőbűbájoknak hála nem talált rá. Most sem talál minket sehol, de attól még tudom, hogy nem vagyunk biztonságban.

- Te ezeket honnan tudod? – kérdezte Kingsley meglepetten felnézve. De csak megrázta a fejét, mikor csak a mozgó tárgyakat látta a földön, de Harryt sehol.

- Tudod, van az a fura a sebhelyem, ami sajnos néha megmutatja Voldemort tetteit… És biztos vagyok benne, hogy nem talál minket, és ez egy kicsit megnyugtató. – Közben kiürítette a második zsákot is, de ahogy átfutotta a szemével, nem találta a medált. Kingsley még mindig -az első kupacot vizsgálta.

- De vigyáznod kell ezzel a kapcsolattal, mert ha te belelátsz a fejébe, az jelentheti azt is, hogy ő is a tiédbe, és észre sem veszed, hogy ott van.

- Tudom, ezért próbálták meg megtaníttatni velem az okklumenciát két éve.

- Akkor miért nem alkalmazod? Az lenne a legjobb, ha többé nem használnád ezt a kapcsolatot, a károdra is válhat, Harry.

- Tudom, Dumbledore is ezt mondta. De mintha csak Hermionét hallanám – mosolyodott el. – Nem vagytok véletlenül rokonok?

- Márpedig Dumbledore-ra legalább hallgatnod kéne, ha rám nem is – folytatta Kingsley.

- Tudom, hogy igazatok van, de az álmaimat én sem tudom korrigálni! – füllentette Harry. Pontosan tudta, hogy nem álmában történt. – Keressük inkább a medált, nagyon fontos, hogy megtaláljam.

Kingsley a helyükre lebegtette az első zsák tárgyait, majd a földre borította a második tartalmát. Harry közben már a harmadikat kezdte, az első kettőnél nem járt sikerrel, akármennyire is szerette volna megtalálni a medált.

Ginny ásítozva mászott ki az ágyból. Benyitott Hermione szobájába, de a lány még mélyen aludt, a bátyja úgyszintén, de Harry már nem volt az ágyában. Gondolta, lent van a konyhában, vagy a nappaliban, így ő is a földszint felé vette az irányt.

Látta a mosatlant a konyhában, de Harryt sem ott, sem a nappaliban nem találta, csak a levelet, amit maga után hagyott.

Kingsley csak most tudott találkozni velem, Londonban vagyok a Minisztériumi Raktárban. Amint végeztem, jövök, remélhetőleg a medállal. Ne aggódjatok, minden rendben lesz, nem találhatnak ránk.
Harry

Rémülten felsikított. El sem tudta képzelni, hogy Harry egy szó nélkül elmegy, egyedül, ki tudja hová, és bármi történhet vele. Egy percen belül Ron és Hermione rohantak le a lépcsőn.

- Mi történt? – kérdezte ásítozva Ron. – Miért kellett felébreszteni? Hulla van a háznál?
- Ron! – szólt rá Hermione. – Nézz a húgodra, ne mondj ilyet! Mi történt, Gin? – fordult felé. – Hol van Harry?
- Elment! Egyedül! Kingsley azt mondta, csak most tudnak találkozni, és elment! EGYEDÜL! – sírta.
- Micsoda? – rémült meg Hermione is. – Hogy lehet ilyen felelőtlen?
- Nyugodjatok meg, Harry tud magára vigyázni. Különben is, Tudjukki nem tud ránk találni, Harry is hallotta.
- Mit hallott Harry? – értetlenkedett Ginny, de Ron leintette.

Először azt hitte, hogy Harry vele is beszélt, nem csak Hermionéval, de ezek szerint tévedett. Nem akarta, hogy Ginny aggódjon, vagy maga sem tudta, hogy miért nem beszélt vele.

Ő is nagyon félt, hogy Harrynek esetleg valami baja eshet, de tudta, hogy józannak kell maradnia, és tartania a lelket a két lányban, főleg Ginnyben. Felelőtlenségnek tartotta Harry eltűnését, de nem tehetett mást, mint várt.

- Itt! Itt nem tud, a ház védve van! De Harry Londonban van, egy minisztériumi dolgozóknak épült helyen, ki tudja, az mennyire van védve, és biztosan nincsenek külön védelmi bűbájok Tudjukki ellen is! Egyedül van, Kingsleyvel - folytatta Ginny.
- De Kingsleyben bízhatunk – replikázott Ron. – Mindketten felnőtt emberek, és képesek megvédeni magukat!
- De nem húsz halálfalóval, vagy magával Tudjukkivel szemben!
- Nyugodjatok már meg, de tényleg. Harryvel minden rendben lesz, meglátjátok, nemsokára újra itt lesz, remélhetőleg a medállal.
- De én nem tudok megnyugodni, Ron – nyögte Ginny. – Harry nagyon fontos nekem!
- Nem csak neked, nekünk ugyanolyan fontos, Ginny. Én érzem, hogy nemsokára itt lesz, semmi baj nélkül.

Hermione megnyugodni látszott, de Ginnyről egyáltalán nem tűntek el az idegesség nyomai, már-már remegett tőle. Ron gyengéden simogatta a hátát, közben mélyen Hermione meleg, barna szemeibe fúrta az ő égszínkék tekintetét.

- De mi van, ha Tudjukki megérzi, hogy kimászott a védelem alól, és rátalál? Mi van, ha megtámadja.
- Ne is gondoljunk ilyenekre. Nem találhatja meg, nem tudja, hogy hol van. Különben sem tarthat olyan sokáig átnézni néhány hülye zsákot, Harry pontosan tudja, hogy mit keres.

- Szóval, hogy haladsz? – kérdezte Kingsley. – Mármint a feladattal, amit Dumbledore rád bízott.

- Igazából egyelőre nem túl jól, bár még csak most kezdtük el. A feladat olyan, mint valami kincskeresősdi, csak az a baj, hogy itt elég kevés nyom van, ami a kincshez vezet, és azokat is nekünk kell nagy nehézségek árán megtalálni. Úgy tűnik, hosszú kis keresésnek nézünk elébe, de remélhetőleg sikerrel nyugtázzuk a végét.

- És tényleg nem beszélhetsz róla? – kérdezte Kingsley, kiborítva a harmadik zsák tartalmát is.

- Sajnos nem, megígértem Dumbledore professzornak, és köt a szavam. Különben sem hiszem, hogy tudnál segíteni.

- Jó, te tudod. Lehet, hogy igazad van, de ki tudja. Talán tudnék segíteni, bármiről is legyen szó. Nézd, nem ez az? – emelt fel egy elég megtépázott medált Kingsley.

- De! – vágta rá gondolatban Harry.

Kinyújtotta a karját, és a markába szorította a medált. Ledobta magáról a köpenyt, és Kingsley óvatosan végignézett a fiún. Egy cseppet sem változott, ez látszott rajta. Talán a szeme. A szemébe nézve látta a komoly, felnőtt férfit, de kívülről ugyanaz a fiú volt, aki keresi a helyét ebben a világban.

Harry közelről is szemügyre vette az arany medált, ami elég megtépázottan nézett ki. Megpróbálta kinyitni, és ahol az álhorcruxban a levél volt, az ennél most üresen állt. A horcrux már el volt pusztítva.

Harry elmosolyodott, és felnézett Kingsley ragyogó szemeibe.

- Köszönöm, hogy segítettél – mondta ezúttal hangosan. – Nem is tudom, meg tudom-e valaha hálálni. Igaz, már semmi dolgom vele, de meg kellett róla győződnöm, hogy… hogy nincs vele semmi dolgom – nyögte. – Szerintem jobb, ha visszamegyek Ronékhoz, nem tudták, hogy eljöttem, és azóta már biztos felébredtek. Még egyszer köszönöm.
- Légy óvatos, Harry, nehogy rátok találjanak. Tudjukki nagyon jól ért ahhoz, hogy hogyan találhat rá rejtőzködő emberekre. Nagyon vigyázz, hogy kinek árulod el, hol vagytok, és hogy kinek mutatod meg a kilétedet. Kiábrándító-bűbáj, vagy Százfűlé-főzet. Ha jól tudom, Mordon egy nagy adagot készített nektek.
- Igen, és köszönöm, Kingsley – mondta Harry.

Kingsley közelebb lépett, és magához szorította a fiút.
Harry újara magára kanyarította a köpenyt, kilépett a raktárból, és egyenesen a ház elé hoppanált.

Benyitott az ajtón, a köpenyt pedig ledobta az előszobában álló fogasra. A medált dobálva belépett a nappaliba, ahol meglátta három fel-alá járkáló barátját.

- Hol a francban voltál? – kérdezte idegesen Ron, mikor meglátta a belépő Harryt. Ginny a nyakába ugrott, csókokkal halmozva el az arcát. Olyan szorosan ölelte, mintha ezer éve látta volna utoljára.
- Ahol a levélben írtam. A Dulverton Streeten. Ahogy felkeltem, üzentem Kingsleynek, és azt mondta, öt perc múlva találkozzunk. Odahoppanáltam, és Kingsley is ott volt, és átvizsgáltuk a kiselejtezett cuccokat.
- És? – kérdezte Ron és Hermione egyszerre.
- És itt a medál – emelte fel a kezében tartott tárgyat mosolyogva Harry. – Minden zsákot végig kellett vizsgálni, naná, hogy az utolsóban találtuk meg. Attól féltem, hogy sok dolgom lesz még vele, de nagyon szerencsés voltam.
- Már el is pusztítottad? – kérdezte Ginny.
- Nem – rázta a fejét Harry. – Regulus már megelőzött. Megtette, amit beígért Voldemortnak, már így találtam rá a medálra. Nem tudom, hogy hogyan tudta elpusztítani, de amikor kinyitottam, akkor már üres volt. Márpedig ha még élő horcrux lenne, akkor biztosan nem lett volna üres. Emlékszel, Gin, hogy Denem naplójából kiszállt az élő Denem? Gondolom, a medállal is ez lett volna. – A lány bólintott egy aprót.
- Még egyszer ne menj el egy szó nélkül, különben leátkozom rólad az alsónadrágodat is! – fenyegetőzött nevetve Hermione. – Tudod, hogy itt vagyunk csak biztonságban, ha elhagyod a házat, lőttek a védelemnek…
- Tudom, tudom – bólogatott hevesen Harry.
- Azt hagyd meg inkább a húgomnak. Mármint az alsónadrágjának eltűntetését – mondta egy csöppnyi féltékenységgel a hangjában Ron. – Szerintem ő nagy örömmel átkozná le Harryről az alsónadrágját, de úgy, hogy többé nem kerülne vissza rá – kuncogott, mire Ginny a füle tövéig elvörösödött.
- Ronald! – ripakodott rá Hermione a fiúra, majd mindenki boldog nevetésben tört ki. – Nem hittem volna, hogy pont te ilyet mondasz! Te lehetetlen alak!

Egy horcruxot sikerült elpusztítani, noha nem ők tették, de még egy ki lett pipálva a listáról. Már csak azt kell eldönteni, hogy mi legyen a következő lépés? Ami nem lesz könnyű munka, ugyanis van egy icipici probléma. Egyikük sem tudja, hogy hol, és mi lehet a másik két tárgy, Nagini mellett. Egyelőre ennek örült.

Ginny és Hermione a konyhába mentek, hogy a maguknak és Ronnak is reggelit készítsenek, és Harry is újra megéhezett a keresgélés közben. Ronnal az ebédlőasztalnál ültek, és az igazi medált a jobb kezében forgatta, míg a hamisat a balban. Néha-néha megcsillant rajta az ablakból beáradó fény, és mintha olyankor egy nevet vélt volna felfedezni, de úgy tűnt, hogy csak képzelődött… Regulus miért vésett volna egy alig látható nevet a medálba?

Mindkét medált a hátizsákjának mélyébe süllyesztette, majd ismét leült az asztalhoz, és kissé megkönnyebbülten vetette rá magát a frissen sütött palacsintákra…

Ötödik fejezet
Ez csak egy rémálom… ugye?

Harry sikerként könyvelte el a medál megtalálását, de azt maga is megjegyezte, hogy túl könnyű dolguk volt, és kétséges, hogy a többi horcrux is ilyen könnyen az ölükbe pottyan majd.

Semmi nyom nem volt ahhoz, hogy hol lehet a többi. Harry és Hermione esténként sokáig beszélgettek az esetleges helyekről, de egyiküknek sem volt semmilyen használható ötlete. Ginny ilyenkor csendben figyelte őket, és néha még most is elcsodálkozott rajta, hogy milyen jól megérti egymást a két barát, és olykor-olykor féltékeny pillantásokat vetett rájuk, és sokáig tartott elhessegetni a féltékeny gondolatokat.

Ronnak legújabb szokása a tévé kitartó bámulása volt. Elvarázsolta őt a mugli készülék, és a számtalan adás, ami benne volt. Legújabb szenvedélye a Forma-1 mánia volt, Michael Schumacher mániája pedig felülmúlhatatlan volt.

Augusztus utolsó napján Harry szomorúan vette tudomásul, hogy a Roxfort Express nélkülük ment el. El sem tudta hinni, hogy ennek is vége van. Messze az iskolától, egyre nagyobb veszélybe sodorva magukat.

- Olyan fura belegondolni, hogy most nekünk is éppen a vonaton kellene ülnünk – sóhajtott Ron. – Most mihez fogunk kezdeni?
- Ezt mire érted, Ron? – kérdezte Ginny.
- Úgy vélem, hogy elég feltűnő lesz, hogy négy diák is hiányzik az iskolából. Mármint, nem is az a fura, hogy négy diák hiányzik, hiszen apa mesélte, hogy rengetegen úgy döntöttek, hogy nem mennek vissza, már ha megtehetik majd. Hanem az lesz a fura, hogy pont MI négyen. És gondolom, ezt nem fogják annyiban hagyni – magyarázta a fiú.
- Történetesen Ronnak igaza van – jelentette ki Harry. – Feltűnő, hogy pont mi négyen hiányzunk. A fiú, aki Voldemort ellen küzd, és két legjobb barátja, na meg a… szerelme. – Ginny hálás mosolyt küldött felé.

Két hét telt el azóta, hogy a négyes beköltözött Granger nagymama házába. Hermione hetente bejárt a kisvárosba vásárolni, Harry pedig minden nap igyekezett híreket szerezni a varázsvilágról. Ezen a hétvégén és az elkövetkezendő egy hétben azonban nem szeretne Londonba, vagy egy közeli varázslók által is lakott városba vagy faluba hoppanálni. Pontosabban Hermione szó szerint megtiltotta számára, hogy elmenjen. Fokozottan kell figyelniük a védelemre, ugyanis sokkal intenzívebben kerestethetik őket az iskolából való kimaradás miatt.

Harry Kingsleytől és néhány Rendtagtól próbált meg értesítést kapni a fejleményektől, a nap folyamán Lupin jelentkezését várták, bármikor üzenhetett Harrynek.

- És szerintetek hol kellene tovább keresgélni? – kérdezte Ron. A nappaliban ültek, a háttérzajt a tévé adta, amire Ron olykor-olykor oldalpillantást vetett.
- Semmi tippem nincs – rázta a fejét Hermione.
- Nekem sincs – csatlakozott Ginny.
- Nekem viszont van egy-két ötletem. Egy biztosan a Roxfortban van, azt érzem. Csak nem tudom, hogy mi és hogy hol.
- Mitől vagy ebben ilyen biztos? – kérdezte Ron.
- Denem számára nagyon fontos volt a Roxfort, olyan volt, mintha az otthona lenne. Ő nem az árvaházban érezte azt, hogy van családja, hanem az iskolában, ezért is próbált meg tanári álláshoz jutni, mikor végzett, de Dumbledore nem hagyta. Szóval az tény, hogy nagyon kötődött a sulihoz, és miért is ne rejthetett volna el ott egy horcruxot, amikor tanári állásért folyamodott? Csak arra nincs semmi tippem, hogy hol lehet.
- Jó, akkor van egy a Roxfortban is, de hol lehet a másik? – kérdezte Ginny.
- Azt nem tudom. Van egy pár hely, ahová elrejthette. Ott van például a temető… tudjátok, ahol… ahol negyedikben… Cedric…
- Értjük, Harry – simogatta meg a hátát Hermione, de elrántotta a kezét, amikor Ginny meleg, barna tekintetével találkozott.
- Szóval ott van a temető. Vagy az a ház, ahol az iskola elvégzés után lakott. Dumbledore mesélte, hogy egy ideig egy kopottas házban lakott, nem messze a Roxforttól, és hogy nagyon közel állt hozzá az a hely. Oda is rejthetett egyet, hiszen a gyűrűt is egy házban találta Dumbledore…
- Nem gondolod, hogy nem követné el ugyanazt a sablonos elrejtési módszert?
- Ki tudja? – vonta meg a vállát Harry.

Igazából ő is csak kiutat keresett ebből a reménytelen helyzetből. Annyi hely felmerült benne, ahová rejthette, de a listát a Roxfort vezette, azonban nem kezdhette ott, az most tömve van diákokkal, így eltervezte, hogy a karácsonyi szünet idejére beidőzít egy „razziát” az iskolába. Ezzel csak az volt a baj, hogy azt sem tudta, mit keres.

A másik horcrux helyeihez a temető állt a legközelebb, bár felmerült ugye a ház, felmerült valami, aminek köze van egy baráthoz, már ha volt neki olyanja, vagy ismerőshöz. Nem tudni. Semmi konkrét ötlet Naginin kívül, de ő mindig Voldemort mellett van.

- Megyek, és lefekszem – sóhajtott Ginny. – Elég fárasztó ez a folyamatos rosszul alvás esténként.
- Nem is mondtad, hogy rosszul alszol – emelte fel a fejét Harry. – Említened kellett volna!
- Úgysem tudsz mit tenni – vonta meg a vállát a lány. – Egyszerűen nem tudok elaludni. Mindig olyan, mintha valaki figyelne, és ez rettenetes érzés.
Az igaz, hogy egy-egy este Harry belopózott a szobájába, csakhogy nézze, ahogy alszik, de ez nem volt mindennapos, így nem értette Ginny félelmeit.
- Azt hiszem, felmegyek veled, hogy biztosak legyünk abban, hogy senki nem figyel – mosolyodott el Harry, Ginny pedig hálás tekintettel nézett rá. Ron olyan fejet vágott, mint aki hányni készül, Hermione pedig irigykedett.

Megfogta Ginny kezét, és egyenesen az emelet felé vezette. Hermione sóvárgó tekintettel nézett hol rájuk, hol Ron felé. Nem értette, hogy lehet a fiú ennyire fafejű…

Ginny hálószobája szinte ugyanúgy nézett ki, mint amikor beköltöztek, kivéve az itt-ott feltűnő néhány apró női holmit. Egy parfüm, egy sminkeszköz, egy-egy ruhadarab a széken. Ezeket leszámítva azonban nagy rend uralkodott.

Ginny hátradőlt az ágyon, és félve nézett a mellette elnyúló Harry szemébe. A fiú lágyan cirógatta Ginny arcát, de látta rajta, hogy valami nincs rendben.

- Mi baj, édes? – kérdezte a fiú, smaragdzöld tekintetét a lányéba fúrva.
- Semmi… illetve… nem tudom… - nyögte. – Olyan rossz érzésem van, mintha valami nagyon rossz készülne. Nem tudom honnan, de érzem…
- Nyugodj meg, nem hiszem, hogy lenne értelme efféle megérzésekre támaszkodni, tudod, hogy nincs sok alapjuk. Most itt maradok veled, és vigyázok rád, nem történhet semmi baj. Csukd be a szemed, és gondolj valami nagyon szépre. Gondolj rám – kacsintott nevetve a fiú.
- Egoista. A nagy Harry Potter, a szerénységéről, a jólelkűségéről híres Harry Potter egoista.
- Nem, csak szeretlek, és tudom, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy te is engem.
- Hát persze, hogy szeretlek, te dilis! Hogyne szeretnélek! – nevetett boldogan Ginny. Felemelte a fejét, hogy megcsókolhassa Harryt, aki örömmel olvadt bele a lány ölelésébe. – Kérlek, tényleg maradj itt velem, szükségem van rád, Harry – suttogta félve Ginny.
- Persze, hogy itt maradok, nem foglak soha, de soha magadra hagyni. Gyere ide, bújj hozzám, úgy kényelmesebb.

Ginny befészkelte magát Harry karjaiba, fejét pedig a mellkasára hajtotta, és alig két perc múlva már az igazak álmát aludta, hála a fiú erős, védelmező karjainak.

Harry még jó ideig figyelte a lány egyenletes szuszogását, közben gyengédes simogatta a hátát, majd egy fél óra múlva ő is elaludt.

- Ilyenkor érzem azt, hogy engem soha senki nem fog így szeretni – sóhajtotta Hermione egy film után, amit a tévében néztek. Letörölte a könnyeit, amik a befejezés után kifolytak, és állhatatosan Ront bámulta.
- Szerintem már van olyan, aki így szeret téged – suttogta Ron, mélyen Hermione barna szemeibe nézve.
- Igen? Mondj csak egy nevet, vagy mutass csak egy embert, aki így szeret, és megkeresem…
- ÉN így szeretlek – suttogta. Hermione reagálni sem tudott, a fiú ajkait az övéire tapasztotta.
Hermione belemosolygott a csókba, kezével beletúrt a vörös tincsekbe.

Ron a karjaiba vonta a lányt, és olyan szorosan ölelte, mint aki soha nem akarja elengedni. Érezte, ahogy a lány kicsit megremeg, ahogy nyelve bebocsátást kér a szájába, és rajta is jóleső bizsergés futott végig.

- El sem tudod hinni, milyen régóta vágyom már erre – mondta Ron, miután pihegve elváltak.
- Biztosan nem olyan hosszú ideje, mint én, Ron – nevetett Hermione, majd újra megcsókolta a fiút. – Csak egyszerűen nem tudtam, hogy mondjam el neked. Megpróbáltam utalgatni, de te nem vetted fel…
- Tudod, hogy milyenek tudunk lenni néha mi, fiúk – kuncogott Ron.
- Ezzel azt akartad mondani, hogy tudom, milyen szoktál lenni te? Történetesen Harry is fiú, és ő is felfogta…
- Harry más tészta, de nem sok fiú fogta volna fel azonnal, és én is ilyen vagyok… - sértődött meg egy picit Ron.
- Hagyjuk inkább ezt a témát, sokkal fontosabb dolgunk van – mosolyodott el Hermione, majd a szájával inkább valami sokkal kellemesebb dolgot hajtott végre…

Szinte beesteledett, mire Lupin jelentkezett. Harry még mindig aludt, de ahogy meghallotta a férfi hangját, azonnal felpattantak a szemei. Ginny még mindig a karjaiban feküdt, és az igazak álmát aludta, így Harry mozdulatlanul hallgatta Lupin jelentését.

- Tudjukki megtámadott minket, de az Odút még mindig nem tudta megtörni, a védelem tökéletesen áll, Mordon és te remek munkát végeztetek. Négy halálfalót sikerült megölnünk, és kettőt elfognunk, Tudjukki meggyengült, de még mindig ereje teljében van.
- És a mieink?- kérdezett vissza Harry.
- Charlie éppen nálunk volt, amikor a támadás elért minket. Megpróbált küzdeni, és nagyon jól harcolt, de Dolohov átka hátulról találta el, és meghalt.
- Más… másvalaki? – kérdezett vissza dadogva Harry.
- Dedalus Diggle és Arthur. Arthur nem halt meg, de a Szent Mungóban van, de Dedalust eltalálta Avery átka. Ő is meghalt.
- És Mr. Weasley hogy van?
- Rendbe fog jönni. Nagyon közel volt, de rendbe fog jönni…
- Miért van az az érzésem, hogy még nem fejezted be, Remus?
- Mert még nem fejeztem be, Harry. Tudjukki megtámadta a Roxfort Expresst is, azt remélve, hogy te is rajta vagy. Személyesen is jelen volt, hogy átkutassa a vonatot. Colin Creevey védett téged, és megölte őt, ahogy azokat is, akik ugyanígy cselekedtek. Seamus Finnigan, Michael Corner és Terry Boot életét vesztette. Az egyik Carrow lett az igazgató a Roxfortban, és nem egy tanár helyét is halálfaló vette át. Most már a Roxfortot is a hatalmába kerítette, Harry.
- Szuper – morogta Harry az üzenetben.
- Veletek minden rendben?
- Egyelőre. Azt hiszem. Bár ezek a hírek nem hinném, hogy bárkire is jó hatással van. Köszönöm Remus, kérlek, nagyon vigyázz magadra és a többiekre!
- Te szintúgy, Harry. Remélem, sikerrel jársz a feladatodban, mi bízunk benned.

Harry agya zakatolt. A szemében összegyűlt könnycseppek közül néhány végigszántotta az arcát, nem is vette a fáradságot, hogy letörölje azokat. Emberek haltak meg Érte. Fiatalok, még nem is felnőttek, az életüket adták az ő védelmében.
Ezt elképzelni sem merte. És most mi lesz? Mit fog tenni? Hogy mondja el Ginnynek és Ronnak, hogy a bátyjuk meghalt? Hogy mondja el, hogy az édesapjuk kórházba került a harc miatt, mert támadás érte őket? Ez egy kész rémálom.

Öt percig nézte még Ginny kisimult arcát, majd érezte, hogy fel kellene ébresztenie. Gyengéden megcirógatta a lány arcát, aki szinte azonnal felriadt a kellemes érintésre.

- Mi történt, Harry? Miért sírsz? – ült fel hirtelen, és mélyen Harry szemébe nézett. – Mi történt? Beszélj!
- Most üzent Remus. Voldemort támadást indított. Kettőt. Egyet Remusék ellen, és Charlie és apukád…
- Mi van apuékkal? – sírta el magát a lány félelmében. – Mi történt, Harry, beszélj már!
- Charlie meghalt, és édesapád a Mungóban van.
- Neeeem! – kiáltott fel a lány. – Nem, nem, nem, mondd, hogy ez nem igaz, mondd, hogy ez csak egy rémálom!
- Sajnálom. Voldmort… Voldemort gyilkolt.
- Azt… azt… mondtad, két támadás volt… - szipogta a lány.
- Megtámadta a vonatot is. Colin Creevey, Terry Boot, Seamus és… és Corner is meghaltak. Halálfalók irányítják a sulit. És Ron oda akart téged visszaküldeni…
- Úristen… ezt… ezt én nem tudom elhinni… Mi lesz most Lunával? És a többiekkel? Hogy fogják túlélni, ha Tudjukki mindenkit kiirt?
- Engem akar. És ha kell, ha annyira elfajul a helyzet, akkor megkap, ti nélkülem is véghez tudjátok vinni.
- Nem, nem, nem, nem, Harry, ne mondj ilyet! Én belehalok, ha te meghalsz… Kérlek, ígérd meg, hogy nem dobod oda magad Tudjukki elé! Ígérd meg!
- Jó, megígérem – bólintott rá kelletlenül Harry.

Noha tudta jól, hogy Ginny minden egyes szavát el kell hinnie, azt is tudta, ha az lenne a legjobb, ha feláldozná magát a Nagyobb Jóért. Voldemort őt akarja. Miért ne kaphatná meg? De egy időre kiverte a fejéből ezt a fájdalmas gondolatot.

- De apu ugye jól van?
- Igen. Remus szerint nagyon közel volt, de nem sikerült kellőképpen eltalálniuk őt, úgyhogy a sérülései miatt bevitték a Mungóba, de jól van…
- Hála az égnek, legalább ő – sóhajtotta a lány. – Ronék tudnak már róla?
- Nem, de azt hiszem, épp ideje lenne nekik is elmondani.
- Harry, kérdezhetek… illetve kérhetek tőled valamit?
- Persze, bármit, kedvesem.
- Szeretnélek megkérni, hogy költözz át az én szobámba. A történtek után biztosan le sem tudom hunyni majd a szemem. És melletted olyan nyugodtan el tudok aludni, jó hatással vagy az érzéseimre, hiszen te tudsz mindent a leggyorsabban kihozni belőlem. Szeretetet, aggódást, és te tudsz a leggyorsabban megnyugtatni. Amúgy is, akármilyen feladatom is van, amiért veletek kellett jönnöm, biztos jobban megy, ha a közvetlen közeledben vagyok.
- Ha ezen múlik, akkor természetesen átköltözöm hozzád. De csak ha tényleg úgy gondolod, hogy ez lenne számodra a legjobb, nem akarok zavarni.
- Igen, ez lesz a legjobb. Nagyon fáj, ami a bátyámmal és apával történt – szipogta.
Harry az ujjbegyével letörölte a lány arcán végigcsorgó könnycseppeket és gyengéden tovább simogatta, reményt nyújtva a smaragdzöld szemeiben.
- De nem tehetem, hogy magamba fordulok, hiszen még sok feladatunk van, amit muszáj elvégeznünk – folytatta kicsit erősebben. – Charlie nem halt meg érdemtelenül, és tudom, hogy jó helyen van ott, ahová került. Felfoghatatlan, ami most történik, olyan, mint egy rossz rémálom…
- Aminek csak mi vethetünk véget – fejezte be Harry.
- Pontosan. És érzem itt belül – mutatott a szívére -, hogy véget is fogunk vetni neki, nem is olyan sokára, érzem, hogy közel vagyunk.
- Remélem, de most már tényleg menjünk le. Ronnak tudnia kell, hogy mi történt a bátyátokkal és az édesapátokkal…

Ahogy lefelé tartottak a lépcsőn, Harry gondolatai azon kalandoztak, mennyire szerencsés is, hogy belenyugodott Dumbledore parancsába. Ginny nem lenne nagyobb biztonságban sehol, mint most, itt.
Hermione és Ron egymás karjaiban aludtak a kanapén, a nappaliban. Harry a faliórára nézett, ami szerint már fél tizenegy volt. Ginnyvel a nyomában a kanapéhoz sétált, és lassan ébresztgetni kezdte két barátját.

- Bocsi, hogy fel kellett ébresztenem titeket, ne értsétek félre, örülök, hogy nektek legalább jó estétek volt – motyogta Harry -, de híreink vannak, méghozzá elég rossz híreink…
- Mi történt? – kérdezte ijedten Hermione, aki azonnal látta Ginny és Harry kisírt szemén, hogy valami nagyon nincs rendben.

Ginny leült a kanapéra, Ron mellé, és újra kitört belőle a sírás. Harry a haját simogatva kezdett bele az események felvázolásába.

- Voldemort megtámadta Lupinékat, és édesapád megsérült és… és… Charlie meghalt – suttogta.
- Micsoda? – kérdezett vissza döbbenten Ron, aki fel sem tudta fogni, hogy mi is történt.

A szívébe hatalmas fájdalom nyilallt. Charlie volt a legkedvesebb bátyja, és Voldemort most őt is elvette tőle. A bosszú máris forrni kezdett a szívében, és tudta, hogy most már tényleg nem adhatják fel.

- De apa ugye jól van?
- Bevitték a Mungóba, de minden rendben lesz, Lupin szerint – mondta Ginny. – És… van itt még valami…
- A vonatot is támadás érte. Minket kerestek. Colin Creevey, Terry Boot, Corner… és… és Seamus meghaltak…
- Te jó ég! – nyögte könnyeivel küszködve Hermione. – És a suli? Mi van a Roxfortban? Gondolom, ott is figyeltetnek mindent…
- Úgy bizony – bólintott Harry. – Remus szerint a fél tanári kar halálfalókból áll…
- Olyan ez az egész, mint valami rossz rémálom – suttogta Ron, teljesen belefeledkezve a fájdalmába…

A következő napok gyors ütemben teltek a négyes számára. Harry többször értesült a Rend tagjaitól a fejleményekről, miszerint nem történt újabb támadás, és Mr. Weasley állapota is rohamosan javul. Charlie temetését másnap tartják, nem messze az Odútól. Ron és Ginny mindenképpen szerettek volna elmenni, de maga Mr. Weasley volt az, aki lebeszélte őket róla Harry segítségével. Nem tartotta ugyanis jó ötletnek, hogy nyilvánosan megjelenjenek azok után, hogy Voldemort az ő keresésük miatt gyilkolt.

Ginny – Harry jelenlétének hála – egyre jobban aludt, bár még mindig gyakran ébredt az éjszaka közepén azzal az érzéssel, hogy valaki figyeli őt, és nem egyszer vélt felfedezni egy világító szempárt a sötétben.
Kész rémálom volt számukra a támadások utáni két hét. Ginny megpróbálta erősnek mutatni magát, de Harry többször látta kisírtnak a szemeit, de nem hozta fel a témát, tudta jól, hogy mekkora fájdalmat okoz ez a lánynak.

Esténként kicsit számára is nehezen ment az elalvás. Emlékeken gondolkozott, és azon, hogy milyen megpróbáltatásokat kell még kiállniuk ahhoz, hogy végre minden rendbe jöjjön.

- Gondolkoztam, Harry – jelentette ki egyik este Hermione a kanapén ülve. Ron felment aludni a szobájába, Ginny pedig zuhanyozni ment.
- Igen, és mi volt az agytekergetés témája? – mosolyodott el Harry.
- Hugrabug. Mindent számba véve egy tárgy van, ami Hugrabugtól hátra maradhatott, és az lehet a horcrux, amit Tudjukki elkészített.*
- Mégpedig?
- Hugrabug kelyhe. Sok legenda kering róla, de senki nem tudja, hogy hol lehet, így egyértelmű, hogy az lehet az egyetlen ereklyéje, és szép, hogy nincs meg, ha horcrux készült belőle, akkor természetesen sötét varázslatok védik, amiket elég nehéz lehet áttörni.
- Nagy vagy, Hermione! – mosolyodott el a fiú. – Jó tudni, hogy mit keresünk, már csak az a kérdés, hogy hol? Erről nem jutott eszedbe valami jó?
- Nem igazán… Én is a temetőt tartom elsőszámú helynek, de nem tudom… az túl nyilvánvaló lenne, nem? Mármint… ahol el vannak temetve az ősei… ergo, oda tenne egy horcruxot, de az túl könnyen megfejthető.
- De mindenképpen olyan helyre rejtette, ami valamilyen szinten kapcsolatban áll a múltjával… Kár, hogy Dumbledore nem tudott több emléket szerezni. Én például arra a házra is kíváncsi lennék, ahol a suli után lakott. Meg arra, hogy honnan volt egyáltalán pénze egy házra…
- Ezen már én is gondolkoztam, de igazából semmi ésszerű hely nem jutott eszembe a temetőn kívül. Lehet, hogy meg kellene próbálni, nem gondolod?
- Lehet, de még kell egy kis idő, hogy átgondoljam, és összeszedjek minden lehetőséget, majd akkor meglátjuk.
- Ez is igaz, nem lenne jó potyára odatévedni, és végül csalódni. Biztos, hogy nem tud arról, hogy mi mit művelünk?
- Fogalmam nincs. A legutóbbi óta nem láttam bele a gondolataiba, igyekszem az okklumenciával, de nem mondom, hogy könnyen megy.
- Nem hittem, hogy ezt fogom mondani, de jó lenne, ha kiderítenél valamit, csak kérlek, légy nagyon óvatos!
- Rendben, akkor egy ideig jobban nyitva tartom az elmémet. Azt hiszem, felmegyek, és én is lezuhanyozok, Ginny is biztos elég fáradt már…
- Tudod, nagyon szerencsések vagytok, hogy itt vagytok egymásnak a háború közepén is… örülök, hogy összejöttetek tavaly… - jegyezte meg Hermione.
- Hát még én – mosolyodott el a fiú. – De egyébként ti is. Nagyon örülök, hogy Ron végre levedlette a makacs önmagát, és végre bevallotta, hogy mit érez irántad… - Ti lesztek a második legjobb álompár – nevetett fel, mire Hermione egy jól irányzott dobással fejbe találta egy díszpárnával. – Igen, jól értetted, utánunk…

Ginny éppen abban a pillanatban lépett ki a fürdőszobából, ahogy Harry belépett a közösen használt szobájukba. Óvatosan végigmérte a lány minden egyes részét, és megállapította magában, hogy így még gyönyörűbb, mint ruhában. Vízcseppek cseppentek a hajáról a vállára, és végigcsorogtak az egész karján.

Bár már mindketten mérhetetlenül vágytak rá, még semmi sem történt alváson és egy-egy lopott csókon kívül az ágyukon. Mozdulatlanul meredtek egymásra.

- Nem hiszem, hogy ezek után képes leszek bármi másban gondolni rád, mint egy szál törölközőben…
- És az miért lenne baj? – kérdezte mély és egész rekedt hangon Ginny.
- Mert hihetetlenül izgató látványt nyújtasz így, és nem lenne túl ildomos, ha a nap minden percében perverz gondolatok járnának a fejemben, és ráadásul anélkül, hogy mindig csillapítani tudnám magamat.
- És mi lenne, ha én csillapítanálak le? – tett előre három lépést a lány, így már csak egy méter választotta el őket egymástól.
- Ezt már megbeszéltük ezerszer, Gin – sóhajtott Harry, majd kikerülve a lányt, leült az ágyra, és hátradőlt. Ginny követte, és egyenesen fölé hengeredett, néhány vizes hajtincset hullatva az arcára, amit a fiú óvatosan a füle mögé sepert.
- De lassan már nem bírok magammal, Harry – sóhajtotta érzéki hangon a lány.
- Nem lenne helyes, kérlek, higgy nekem… Tudod jól, hogy mennyire vágyom rád, és mennyire vágyom minden egyes érintésedet, Gin… - Ginny minden egyes szóra egy apró csókkal válaszolt. – Nem bírom – nyögte a fiú, majd Ginny fölé hengeredett.
- Épp ez volt a célom – mosolyodott el Ginny.

Harry lehajolt, és hosszú csókkal pecsételte meg a megadását. Ginny lehúzta róla a pólót, kezével a fiú izmos hasát simogatta, gondos figyelmet szentelve minden egyes kockára, amiket lassan körberajzolt.

Harry csókjától Ginny még levegőt is elfelejtett venni. Érezte, ahogy gyomrában kéjesen dorombol a kiscica, ami eddig is folyton fészkelődött Harry minden érintésétől.

- Biztos, hogy helyesen cselekszünk? – emelte fel egy pillanatra a fejét Harry, de Ginny az ajkai után kapott, és újabb csókkal fojtotta belé a szót.
- Harry! Találtam valamit!
Az ajtó kitárult, a félmeztelen Harry felpattant, hevenyészve begombolta a farmerjét, és felhúzta a sliccét. A kipirult Ginny még mindig az ágyon feküdt, magához szorítva a törölközőjét, és mindketten rémülten bámulták a tátott szájú látogatót.
- Bocsi – nyögte Ron, majd bezárta az ajtót, ami három másodperc múlva újra kinyílt, és be is zárult, amint Ron megbizonyosodott róla, hogy nem álmodik…

Harry és Ginny csalódottan zuhantak le az ágyra, és már kedvük sem nagyon volt folytatni a félbehagyott cselekményt…

* Mivel már csak akkor esett le, hogy Harry tudott Hugrabug kelyhéről, mikor írtam arról, hogy nem tudja, hogy mi a többi horcrux, így a történet szerint nem ismeri az emléket, amiben Denem ellopja a kelyhet.

Hatodik fejezet
Dobby besegít, és bemutatja Wendyt

Másnap reggel Harry azt hitte, hogy csak álmodta az előző estét. Mikor lement reggelizni Ginny után, mosolyogva kívánt szép reggelt Ronnak, aki ölni kész tekintettel nézett fel barátjára. Harrynek megfordult a fejében, hogy úgy néz ki, mint aki épp elvesztette a bizalmát a legjobb barátjában. Csak remélni merte, hogy nincs így…

Hosszan néztek egymás szemébe, Harry pedig inkább a konyha felé vette az irányt, ahol csókkal köszöntötte Ginnyt, és a mosolygós Hermione is kapott egy puszit az arcára. A mosolyból ítélve Ron vagy Ginny nyilván már elmesélte a tegnap este történteket.

- Figyelj, Ron – ült le mellé Harry. – Tudom, hogy úgy tűnik, mintha eljátszottam volna a bizalmadat, de nem. Ami tegnap történt volna, ha nem nyitsz be, annak már épp ideje lett volna, és tényleg mindketten akartuk már jó ideje. Én szeretem a húgodat, Ron. Mindennél jobban, és bármire képes lennék érte. És tudod, hogy ez a kapcsolatok velejárója. Mindegyiké. És ha ti Hermionéval egyszer ide juttok majd, akkor én sem leszek kiakadva, pedig Mio olyan nekem, mintha a testvérem lenne, szóval a helyzet hasonló. De én tudom, hogy úgy szeretitek egymást, ahogy mi Ginnyvel. Tegnap nem történt meg, de ez már elkerülhetetlen… - Felállt, és elkezdett fel-alá sétálgatni a nappaliban.

- Jó, értem – bólintott rá Ron, Harry legnagyobb döbbenetére. – Tényleg megértem, csak tudod, tegnap rájöttem, hogy az én kishúgom felnőtt, és szerelmes. És már nem én vagyok az, akinek vigyáznia kell rá, mert ez már a te feladatod. Néhány perccel ezelőttig haragudtam, igen, mert nem tudtam elfogadni, hogy ennek már ideje volt, és tudom, hogy nálad van a legjobb kezekben… Csak nehéz felfogni, hogy ő már nem az én kishúgom. Ő már a te felnőtt barátnőd.

- Te is ugyanúgy vigyázol rá, mint eddig. Attól, hogy mi együtt vagyunk, és attól, hogy lassan teljesen felnőtt nő lesz, attól még ő a te kishúgod marad, akire mindig vigyáznod kell majd, amíg csak élsz.

- Köszönöm, Harry – mosolyodott el Ron. Felállt, és megölelte a barátját. – Ginny keresve sem találna nálad jobbat.

- Ó, dehogynem – mosolygott Harry. – Viszont örülök, hogy nem is keres. Nekem Ő az igazi, tudom, érzem.

Észre sem vették, hogy Ginny az ajtóban állva minden egyes szavukat hallotta. Hatalmas mosollyal lépett a két barát mögé.

- Sajnálom, kedvesem, Ronnak igaza van. Te vagy a legjobb – szólalt meg hirtelen.
- Ezzel órákig tudnék vitatkozni… de egyébként, te mióta is hallgatózol, drágaságom? – fordult meg, így szembe került a lánnyal.
- Épp elég ideje ahhoz, hogy halljam, mennyire, de mennyire szeretjük mi egymást – mosolygott.

Harry gyengéden ráhajolt Ginny ajkaira, és hosszú, szerelmes csókot lehelt rájuk. Ron csak mosolyogva kiosont a konyhába, ahol segített Hermionénak.
Harry a derekánál fogva egészen magához húzta Ginnyt, így érezve minden egyes szívdobbanását, közben pedig belemerült édes illatú hajába. El sem tudta már képzelni az életét Ginny nélkül, számára most már ő volt a minden, bármi is történjen a jövőben.
Sokáig álltak összefonódva a nappaliban. Ron és Hermione csendben beszélgettek az ebédlőben a jövőről, az estleges közös jövőről, és arról, hogy mihez kezdjenek most.

- Szerinted sikerülni fog ez az egész? Mármint ez a horcrux dolog… szerinted sikerül időben megtalálni az összeset, és elpusztítani? – kérdezte Ron.
- Nagyon remélem – bólintott Hermione. – Ennyi fájdalom, küzdés és veszteség után már épp ideje lenne, hogy mi is kapjunk valamit, ne csak tőlünk vegyenek el. Annyi mindent átéltünk már az utóbbi hat évben, és nem csak jó volt köztük, ha jól emlékszem. Most már úgy hozná az „illem”, hogy mi is jól járjunk valamilyen szempontból… Már ha az élet és a mi dolgunk között létezik illem.
- Én is így gondolom. Tényleg… össze sem tudom lassan számolni, hogy hány embert vesztettünk már el ebben a majd’ egy évtizedes harcban… És mit gondolsz, mi lesz utána?
- Nem tudom – vonta meg a vállát Hermione. – Mindenki új életet kezdhet azzal, akivel szeretne – mosolygott a lány. – És végre talán úgy, hogy nem kell attól félnie, vajon megéli-e a holnapot…
- Én szeretnék veled maradni – jelentette ki nemes egyszerűséggel Ron, Hermione pedig a füle tövéig elpirult a rövid, ámde tartalmas mondat hallatán.
- Én is veled, hiszen már jó ideje csak arra vágytam, hogy veled lehessek – motyogta.
- Csak én túl fafejű voltam – mosolygott a fiú. – Nehezen jöttem rá a nyilvánvalóra, még ha az az orrom előtt is állt.
- De a lényeg az, hogy rájöttél.
- Bizony, bizony, az a lényeg. – Előrehajolt, és megcsókolta a lányt.

Hermione boldogan olvadt az ölelésbe, és örömmel töltötte el a gondolat, hogy vannak még olyan örömteli dolgok ezekben a sötét időkben, mint a szerelem, amely sokkal könnyebbé teszi elviselni a kínt.

A reggeli szinte azon nyomban elfogyott, ahogy az asztalra került. Harrynek és Ronnak feneketlen gyomra volt, ami már nagyon kívánta az ételt, így pillanatok alatt befalták, amit Hermione eléjük tett.

Ginny egyfolytában csak mosolygott, hol Harryre, hol Hermionéra. Nyilvánvalóvá vált Harry számára, hogy örömmel tölti el a tudat, hogy beletörődött, hogy elkerülhetetlenné vált a kapcsolatuk egy magasabb szintre lépése. Már csak a pillanatot várta, hogy ezt Harry orra alá is dörgölje.

A gyors reggeli után, mint mindig, most is a lányokra hárult a mosogatás feladata, Harry és Ron még egyszer sem vetemedett erre a feladatra. Ők közben a nappaliban ültek, Ron a tévét kapcsolgatta, Harry pedig egy pár napos Reggeli Prófétát olvasott.

A címlapon az ő képe díszelgett, eltűnt felirattal. Félredobta az újságot, nem is volt kíváncsi a Próféta újabb kitalációira. Ron értetlenül nézett Harryre.

- Jut eszembe, Ron, te tegnap, mikor… benyitottál a szobánkba, mutatni akartál valamit, azt mondtad, találtál valamit, csak azóta még nem igazán derült ki számomra, hogy mit és miért.
- Jaj, tényleg, teljesen kiment a fejemből – pattant fel.
Az előszobába szaladt, ahol a hátizsákjukat tartották, amiben az egyelőre jelentéktelen dolgokat tárolták. A két medállal tért vissza: egyik kezében a hamis, másikban az igazi horcrux volt.

– Szóval találtam valamit. Először csak az álhorcruxon vettem észre, aztán ahogy jobban megvizsgáltam az igazit, azon is megláttam. Nyisd ki őket, mindkettőt!

Harry kinyitotta a két medált, és alaposan megnézte mindkettő belsejét. Egy vésés villant fel először a hamisban, majd az igaziban is. Harry döbbenten nézett fel Ronra, aki rábólintott. Miranda – ez a felirat villant fel a két medálban.

- Ki az a Miranda? – kérdezte Harry.
- Fogalmam nincs, még életemben nem hallottam ezt a nevet…
- Jó, ezt ki kell derítenünk, mivel valami köze van Voldemorthoz, ebben biztos vagyok. Másképp miért lenne belevésve a horcruxába, hogy Miranda?
- Nem tudom, Harry. Talán Hermione tud, vagy talál valamit róla…
- Nagyon remélem. Talán ennek a Mirandának köze lehet a további keresésünkhöz!

Harry teljesen felvillanyozva pattant fel a kanapéról. Hermione időközben felment a már teljesen átalakított szobájába. Az egyik fal helyén egy mágikus könyvekkel teli polc roskadozott, amit nemrég varázsolt oda. Épp az egyik könyvet bújta, amikor Harry bekopogott az ajtón.

- Hermione, szükségem lenne a tudásodra – ült le mellé Harry hirtelen. A kezébe nyomta a két horcruxot, a lány pedig értetlenül nézett rá. – Ron felfedezett egy-egy bevésést mindkét medálban. Miranda. Ki kellene deríteni, hogy ki ez a Miranda, mivel van egy olyan érzésem, hogy elég nagy köze lehet Voldemorthoz, másképp miért lenne a neve a horcruxban? Talán segíthet a folytatásban… Hallottál már róla valamit?
- Semmit. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen egy könyvben sem olvastam még erről a Mirandáról. Ki lehet ez?
- Nem tudom, én is ezen gondolkozom. De annak legalább örülnünk kell, hogy van valami nyom, amin elindulhatunk. Az lehet a feladatunk, hogy ki kell derítsük, ki az a Miranda, és mi köze van a horcruxokhoz. Csak az a baj, hogy ehhez a nyomhoz kellene még egy nyom, ami sajnos nem áll rendelkezésünkre.
- Ne add fel, Harry, meg fogjuk találni, átnézek most itt minden könyvet, hátha sikerül találnom valamit.

Harry bólintott, majd magára hagyta a keresgélő Hermionét. Átment Ginny szobájába, a lányt az ágyon fekve találta meg, elég szomorú arcot vágott, a reggel történtek ellenére is. Harry végignyúlt mellette, és óvatosan a mogyoróbarna szemekbe nézett.

Végigsimított Ginny arcán, aki csak pislogott egyet az érintéstől, magának sem vallotta be, hogy mennyire jól esett neki. Most nem vágyott semmi másra, csak a magányos önmarcangolásra.

- Mi baj van? – kérdezte gyengéden.
- Semmi – vágta rá morcosan a lány, majd hátat fordított Harrynek. A fiú egyáltalán nem értette, hogy mi baja lehet Ginnynek.
- Gin, ne hidd, hogy beveszem ezt az egészet. Tudom, hogy van veled valami, de nem értem, hogy miért nem akarod elmondani. Ismerlek már eléggé, és őszintén szólva, azt mondom, hogy megérdemelném már, hogy tudjam, mi bánt téged, hátha tudok neked segíteni. Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás… mármint, hogy magadba fojtod, és nem beszélsz róla. Kérlek, mondd el, mi baj van…
- Sajnálom, Harry, magam sem tudom, hogy mi bajom van igazán – fordult meg a lány, könnyektől gyöngyöző tekintetét Harryébe fúrva. – Vagyis… nem is tudom, hogy mi a legnagyobb bajom a sok közül.
- És mi az a sok baj? Mondd el, kérlek!
- Először is, még mindig nem tudom, hogy mit keresek itt. Nem tudom, hogy mi az a fontos feladat, amit Dumbledore szerint csak én tudok elvégezni. Miért kellett ide jönnöm veletek? Néha úgy érzem, csak teher vagyok számotokra, és kérlek, ne szakíts félbe! – mondta gyorsan, látva, hogy Harry szólásra nyitja a száját. – Igen is így érzem, mintha csak nyűg lennék, egy púp a hátatokon, aki csak visszatart titeket a feladatotok elvégzésében. – Harrynek nehezére esett csendben hallgatni a lány érzelmeit, amiket teljesen helytelennek tartott, de tiszteletben tartotta a kérését, így nem szólalt meg. – Olyan tudatlannak érzem magam, annyira gyengének, hozzátok képest. Ti olyan erősek vagytok, ti mindent kibírtok, én pedig olyan gyenge vagyok… És… félek is. Nem a harctól, ne értsd félre, attól nem félek. Attól félek, hogy téged elveszítelek, és ezért önzőnek tartom magam. Önzőnek, mert teljes mértékben csak magamnak akarlak, holott tudom, hogy ez nem helyes. De én mindig csak azt tartom szem előtt, ami nekem jó, nem azt, ami másoknak. Pedig ezt kellene tennem. Az lenne a legjobb, ha én szépen hazamennék, és úgy tennék, mintha semmi sem történt volna, és hagynálak titeket nyugodtan elvégezni a feladatotokat, de az a baj, hogy ezt sem bírom megtenni, annyira önző vagyok, hogy nem akarlak elveszíteni…
- Ugyan, Ginny! – szólalt meg Harry, mikor látta, hogy a lány befejezte. Egészen közel hajolt hozzá, így adva még nagyobb nyomatékot a szavainak. – Ez mind hülyeség. Először is, nem lehet azonnal tudni, hogy mi a feladatod. Nekem is öt évembe telt rájönni, hogy mit kell majd tennem. És te még csak egy hónapja tudod. Nem várhatod, hogy azonnal az öledbe hulljon a megoldás, küzdeni kell érte. Másodszor, egyáltalán nem vagy teher számunkra, nem is tudom, mit kezdenék, ha nem lennél itt. Nagyon fontos vagy a számomra, és nagyon örülök, hogy itt vagy, velem, és minden helyzetben a jót próbálod meg kihozni belőlem. Egyáltalán nem vagy tudatlan, hatalmas erővel rendelkező boszorkány vagy, rengetegen megirigyelhetnék a képességeidet. És önző sem vagy. Ez csak természetes, hogy magadnak akarsz, én is magamnak akarlak téged. Ez nem önzőség, ez a szerelem. Szeretlek, Gin, és nem akarom, hogy elmenj. Azt akarom, hogy itt maradj velem, velünk, azt akarom, hogy segíts elvégezni, amire hivatott vagyok. Azt akarom, hogy mindig velem légy, és hogy minden rendbe jöjjön, de ehhez te is kellesz, nem csak én mondom, Dumbledore is megmondta. És Dumbledore csodálatos varázsló volt, ő mindig tudta, hogy mit kell tenni. És ha szerinte te itt vagy jó helyen, akkor az úgy is van. És szerintem is itt vagy jó helyen, velem. És ha bármikor máskor kétségeid adódnának ezzel kapcsolatban, csak gyere hozzám, és én majd megvilágítom számodra a helyzet igazi oldalát is, és akkor rájössz, hogy tévedsz, és nekem van igazam. Mint mindig. Vagyis majdnem mindig.
- Szeretlek, Harry – sóhajtotta a lány.

Csak ennyit tudott mondani Harry beszéde után. Végre megértette, hogy neki tényleg itt kell lennie, a férfi mellett, akit szeret, és nem önzőségből gondolja ezt. Feljebb emelte a fejét, hogy gond nélkül megcsókolhassa a fiút. Csókjuk lágy volt, de mégis érzelemben dús. Kimondatlan szavakat közvetített a másiknak, és pontosan tudták, hogy ez most így a jó.
Néhány perccel később Ginny feje Harry mellkasán pihent, és boldog mosollyal az arcán nézett ki az ablakon, egyenesen a tenger hullámzó habjait figyelte. Olyan gondtalannak érezték magukat így, egymás karjaiban nyugodva.

- Mit talált Ron? – kérdezte néhány perces hallgatás után a lány. – Tudod, mikor tegnap este berontott…
- Ja, igen. Nos, a medálokban volt egy felirat bevésve, egy név, Miranda. És úgy gondoljuk, hogy talán fontos momentum lehet a horcruxok keresésében, csak sajnos nem tudunk rájönni, hogy ki lehet ez a Miranda, és mi köze van neki a horcruxokhoz…
- Sajnos nekem sincs semmi ötletem – vonta meg a vállát a lány. – De Hermione okos lány, biztosan meg fogja találni, hogy ki lehet az…
- Már ha volt annyira híres, hogy bármilyen könyv, vagy akár bármi is megemlítené…
- Remény, Harry, remény, ismered a szót, ugye? Mindent meg fogunk tenni, hogy megtaláljunk mindent, a kelyhet, a Hollóháti-ereklyét, Naginit… és végül megöljük Voldemortot, és akkor minden rendben lesz!
- Nagyon remélem, hogy igazad van, és az a Várakozáson felüli Jóslástan vizsga nem véletlenül történt… - mosolygott a fiú.
- Hülye! – Ginny egy párnát vágott Harry vigyorgó fejéhez.

Remus Lupin a baleset estéje óta mindennapos vendéggé vált az Odúban. A Weasley család természetesen nagyon szívesen látta őt is, és Tonksot is, aki most éppen a szüleinél tölti az estét. Míg Molly a mosogatással foglalkozott, Arthur és Lupin a kandalló előtt ülve beszélgettek.

- Te még mindig jó döntésnek tartod, hogy Ginny elment Harryékkel? – kérdezte Arthur.
- Igen. Harry tud vigyázni magára, és Ginnyre is. És hidd el, sokkal jobb helyen van vele, ki tudja hol, de biztonságban, mint a Roxfortban. Tudod, hogy mi van ott most, és egyszerűen kínszenvedés lenne, ha Ginny oda járna. Tudom, hogy nem kellene ezt mondanom, de talán már ő is halott lenne…
- Tudom, ismerem a lányomat. Már a vonaton szembeszállt volna a halálfalókkal Harry miatt, és akkor talán úgy járt volna, mint az a Creevey kölyök. Nagyon meg akarja kaparintani Harryt – hajtotta le a fejét.
- Úgy bizony… és Harry pedig nem tud mást tenni. És ez a feladat is nagyon gyanús nekem, amit Dumbledore rábízott…
- No, igen, és az is, amit Ginnyre, még a lányomnak sincs fogalma arról, hogy mi lehet az!
- Dumbledore nagyon jól tudta titkolni a dolgokat, azt szerette, ha az ember önállóan jön rá arra, hogy mit kell tennie. És biztosan nagy feladata van, ha tényleg ezt akarta Dumbledore. Ő tudta, hogy mi lesz a legjobb Ginnynek és Harrynek. Bízz benne, mindig bíznunk kellett Dumbledore-ban, a halála után se feledkezzünk meg erről.
- Remélem, hogy igazad van, Remus – bólintott rá Arthur. – Ami Charlie-val és a vonaton történt az nagyon fájdalmasan érint engem, és nagyon remélem, hogy többé nem fog előfordulni…
- Ki tudja? Mit várhatunk Tudjukkitől? bármire képes, ha Harry elkapásáról és megöléséről van szó… De én bízom a srácokban, bízom abban, hogy sikerül elpusztítani őt, mielőtt még bármi nagyobb bajt okozna a társadalomnak…
- Bár így lenne!

Harry is fáradtan zuhant az ágyba egészen késő este. Hermione egész délután könyveket bújt, hogy megtudja, ki az a Miranda, és egy idő után Ginny is csatlakozott hozzá, de semmit nem találtak róla. Ron a városban volt, és sikerült egy közeli varázslófaluból egy aznapi Prófétát is szereznie, de egyelőre semmi újdonsággal nem szolgált számukra.

Ahogy letette a fejét, szinte azon nyomban elnyomta az álom. Egyik karjával Ginnyt ölelte, a másik a feje alatt pihent, kényelmesebbé téve számára a fekvést.
Nem kevés mélyen átaludt óra telt el, de Harrynek alig tűnt néhány percnek, amikor egy sipító hang a nevén szólítva ébresztgette őt.

- Harry Potter! Harry Potter! Potter úrfi, keljen fel!

Harry nagy nehezen felemelte a fejét, de Ginny mintha semmit sem hallott volna, aludt tovább. Harry szinte megrémült a rég nem látott ismerős láttán.

- Dobby! Hogy találtál ránk, és ki ez a manó? – kérdezte, mikor észrevette, hogy Dobby nem egyedül jött.
- Dobby nagyon szerette volna megtalálni Harry Potter úrfit, és Dobby nagyon koncentrált, és ide jutott. És most Dobby nagyon örül, mert megtalálta Harry Pottert!
- Dobby, ki ez a manó? – kérdezte suttogva Harry.
- Dobby nemrég talált rá a Roxfortban, és Dobby nagyon jól összebarátkozott vele, uram, és azt hiszem, hogy ő nagyon sokat segíthet Harry Potternek. Ő itt Wendy, Miranda Denem házimanója volt.

Harry Potter fanfictions

Labels

Rendszeres olvasók

Chat

Látogatók

Harry Potter és a Végzet Angyala 1-6 fejezet

0 Comments:

Blog Archive

About Me